Tegnap úgy esett, hogy a tatai Német Nemzetiségi Múzeum rendezvényén jártam, ahol egy kiállítást is megnéztem. Sok érdekes tárgy mellett korábbi korszakok magyarországi német (dunai sváb) mindennapi és ünnepi viseletei is ki voltak állítva. S ekkor egy gondolat futott át az agyamon, és ez már nem kifejezetten német specifikum, mert éppúgy vonatkozik a magyar népviseletre és Európa valamennyi népének viseletére is.

Ezek a viseletek évszázadokon át a mindennapi élet részei voltak, ma pedig – jobb esetben – múzeumokban láthatjuk őket. Egykor a ruházat üzent mindenkiről valamit, mely népcsoporthoz tartozik, mi a foglalkozása, és így tovább. Ma ez már igen korlátozottan van jelen, a globalizmus korában lényegében a világ bármely pontján ugyanazokat az öltözékeket lehet látni.

A még ismerős székely népviselet (kép: Dávid Botond / agrotrend.hu)

Pedig az emberiség öltözködése nem mindig volt ilyen homogén. A legkorábbi népviseletek már az ősi mezőgazdasági társadalmakban megjelentek, ahol a ruházat nemcsak az időjárástól védett, hanem társadalmi és kulturális funkciókat is betöltött. A Nílus mentén élő egyiptomi parasztok egyszerű vászonruhái éppúgy tükrözték a hierarchiát, mint a kínai parasztok gyolcsruhái vagy a mezopotámiai agyagtáblákon megörökített különféle mintázatú öltözetek. A viselet kezdettől fogva nyelv volt, mégpedig vizuális nyelv, amellyel az ember közölte, ki ő, hová tartozik, milyen rangja van, milyen istent imád, vagy épp melyik faluból jött.

E folyamat az évszázadok során kristályosodott ki azzá a sajátos, régiónként, tájegységenként és etnikumonként is különböző rendszerbe, amit ma népviseletként ismerünk. A középkor végétől a modern kor hajnaláig az öltözet egyfajta társadalmi térkép volt. A magyar Alföld falvaiban a kötény hímzése, a szoknya hossza, a fejfedő típusa mind beszédes jelek voltak, egy lány menyasszony-e már, férjezett asszony-e, özvegy-e.

A kalotaszegi férfi mellény díszítése megmutatta a viselő vagyonát és tekintélyét. A székelyek, palócok, matyók, csángók, jászok, kunok öltözéke nemcsak etnikai, hanem vallási és gazdasági hovatartozást is elárult. A sváboknál ugyanez volt érvényes, nemcsak falvanként, hanem akár utcánként is megkülönböztethető volt, hogy ki honnan jön.

Ez a színes sokféleség azonban a 19. század végétől, különösen a 20. század második felétől fokozatosan halványulni kezdett. A városiasodás, az ipari forradalom és később a kommunista modernizációs törekvések uniformizálták az öltözködést. A népviselet először a hétköznapokból tűnt el, majd az ünnepekről is. Amikor a gyári konfekciótermelés uralkodóvá vált, a ruha többé nem jelentést hordozott, hanem csupán funkciót. Az öltözködés elveszítette a lokális karakterét, és fokozatosan a „praktikus, egyszerű, olcsó” hármasa lett a mérce.

A folyamathoz nagyban hozzájárult az 1945-ben létrejött „jaltai világrend”, amely egyfajta liberálglobalista amerikanizmust terjesztett el a világban. A második világháború után gyorsult fel tehát drámaian. Az amerikai „kultúra” exportja: Hollywood, farmer, Coca-Cola. Új stílust, új „öntudatot” hozott. A 20. század második felétől kezdve - különösen az 1970-es évektől - egyre inkább kialakult az úgynevezett globális divat, amely a nyugati világ stílusát exportálta a bolygó minden szegletébe. Ma egy tokiói tinédzser ugyanazt a farmert és márkás cipőt hordja, mint egy londoni, budapesti vagy Buenos Aires-i kortársa. Az öltözet már nem a közösségi hovatartozást fejezi ki, hanem az egyéni ízlést, amit paradox módon ugyanazok a trendek határoznak meg, globális márkák és „influenszerek” iránymutatása alapján.

Ezzel párhuzamosan a népviselet – amely évezredeken át a közösségi identitás vizuális ismertetője volt – múzeumi tárggyá vált. Jó esetben még él folklóreseményeken, falunapokon, néptáncfesztiválokon, de ezek már többnyire stilizált, újraalkotott formák. A ruhadarab elveszítette hétköznapi funkcióját, és csak ritka alkalmakkor kerül elő. A mindennapi ember ruhatárában már nincs helye a gyapjúból, vászonból, lenből készült kézzel varrott ingeknek, szoknyáknak, kendőknek. Pedig e darabok nemcsak szebbek, hanem gyakran időtállóbbak, kényelmesebbek, és – fenntarthatósági szempontból is – környezetbarátabbak voltak, mint a ma tömeggyártott, pár hétre szánt „fast fashion” termékek.

S így eljutottunk oda, hogy a ruháink már nem beszélnek rólunk. Vagy ha igen, csak annyit mondanak: „én is olyan vagyok, mint mindenki más.” Holott a népviselet világa épp az egyediségre, a különbözőségre épült. Arra, hogy minden falu, minden tájegység, minden népcsoport másként volt szép, és ez a másság, ez a sokféleség volt Európa valódi gazdagsága.

Nem célom persze, hogy nosztalgikus, úgymond anakronisztikus pátosszal gyászoljam el a múltat, de nem árt időnként megállni és újra feltenni a kérdést: mit veszítettünk azzal, hogy ma már szinte csak a múzeumokban találkozunk ezzel? A múltat ugyanabban a formában visszahozni, ahogyan egykor volt, nem lehet, de nem is ez önmagában a gond, hanem a szellemiség hiánya. Merthogy az, ami a 20. században kiveszett végérvényesen, egész biztos, hogy hozzájárult a népi öntudat halványodásához. Ebből pedig számos más természetű problémája is következik a magyar és európai civilizációnak.

Lantos János – Kuruc.info