A föltámadás nagy ténye bemutatja az Urat, a szenvedő s megváltó embert, mint Istent s megpecsételi hitünket. A föltámadt Krisztus sugalmazta sz[en]t. Pált, aki mondotta: Tudom, kinek hittem s megnyugszom benne! Ezt a nagy tettet is megelőzték nagy szavak s hatalmas igék, – megelőzte az egész evangéliumnak édes s biztató szava; de mindennek a sok szép, édes s fölséges szónak hitelt az a nagy tett, a föltámadás szerzett.

Az alábbi gondolatot Prohászka Ottokár vetette papírra Keresztény nemzeti feltámadás című munkájában, több mint száz esztendővel ezelőtt, 1923-ban. Eredetileg közéleti írásnak készült, ami persze nem baj, de mindemellett általános szellemi tápláléknak is kiváló – főleg, ha belegondolunk, milyen színvonalbeli különbség van e munka és a mai közéleti írások többsége között, persze az előbbi javára.

Ugyanitt írta a lánglelkű püspök azt is, hogy „Valamikor az Úr Jézus erre az ő nagy tettére, föltámadására támaszkodott a hitetlen világgal szemben; úgy kell a keresztényeknek s a keresztény nemzeti irányzatnak is nemcsak nagyokat mondaniok, hanem nagyokat tenniök. Nekik is a nagy igéket nagy tényekkel kell megtámasztaniok.”

Ezúttal nem szeretném (aktuál)politikai síkra terelni nemzeti kérdéseinket, eleget foglalkozom velük ünnepen kívül, de a megszívlelendő tanács mellett ez a gondolat is átültethető a politikától független, szellemi értékrendünkbe is.

A feltámadás, mint a húsvéti időszak végső és legfőbb tanúságtétele, keresztény hitünk egyik legerősebb tartópillére, vagy ha házhoz szeretnénk hasonlítani, akkor biztonságot nyújtó teteje.

Ma, amikor szétzilált, elmagányosodó, otromba világunkban oly nehéz hinni bármiben is, az alapvető (emberi) értékekbe való kapaszkodás mellett kiemelten fontos szerep jut keresztény hitünknek, az Istenben való hitnek is. Nagy ajándék a hit, de nagy ajándék a föltámadás is, hiszen aki Krisztus feltámadásából erőt merít, talán könnyebben veszi saját életének megpróbáltatásait, de mondhatjuk úgy is, hogy több ereje lesz ahhoz, hogy saját keresztjét cipelje.

Ma hajnalban elhunyt Ferenc pápa. A tegnapi napon még részt vett a húsvéti ünnepségen, hívekkel, politikai vezetőkkel találkozott. Nem mindig és nem mindenben értettem egyet vele, ám összességében (főleg az utóbbi pár év alapján) kimondhatjuk, hogy halálával nagyon nagyot, egy igazi erkölcsi iránytűt vesztett a világ. Olyan embert, amilyenekre nagyobb szükség van, mint valaha.

Andrea Mantegna: Feltámadás (forrás: Wikipédia)

Ám e fájdalmas veszteségen túl mégis megjegyezhetjük, hogy a régóta betegeskedő pápa olyan méltósággal és olyan időpontban hagyta itt e földi létet, amelynél szebbet egy pápa számára talán elképzelni sem tudunk. A hívekkel megünnepelte a keresztény egyház legnagyobb ünnepét, majd amikor Krisztus feltámadt, ő lehunyta szemeit.

Hosszú, súlyos betegségéből való felépülése sem lett volna lehetséges erős hit nélkül, s hogy a szó szoros értelmében az utolsó percig a kereszténységet szolgálta, úgy gondolom, hogy mindnyájunk számára szívmelengető példa e lelketlen világban.

Legnagyobb valószínűség szerint nem lesz még egy olyan húsvét az életemben, amikor egyszerre „kellett” írnom az ünnep üzenetéről és a katolikus egyház fejének halálhíréről.

Amíg élek, nem felejtem, de azt a mérhetetlen kitartást és áldozatkészséget sem, amely Ferenc pápát jellemezte.

Nyugodjék békében! Áldott húsvétot!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info