Lángba borulhat a Közel-Kelet, amennyiben az Egyesült Államok valóban csapást mér Iránra. De Izrael is készül Teherán megtörésére, ami tovább valószínűsíti a konfliktus kiéleződését. Hogyan válaszolhat Irán? Milyen veszélyeket rejt Oroszországra nézve egy ilyen forgatókönyv? Miként érintheti egy esetleges közel-keleti háború Kínát? Stier Gábor írása a Moszkva térről.

Festmény az Egyesült Államok egykori teheráni nagykövetségének falán (fotó: AFP)

Irán megerősítette, hogy a napokban az Egyesült Államokkal tárgyal. Az iráni kommunikáció szerint az ománi külügyminiszter segítségével közvetett, Trump szerint közvetlen lesz a tárgyalás a két delegáció között. A megbeszélések célja a nukleáris feszültség enyhítése. A találkozó előzménye, hogy Trump ultimátumot intézett Irán legfelső vezetőjének, amelyben új megállapodást sürgetett.

Donald Trump fenyegetését katonai lépések is kísérik. Az Indiai-óceánban az iráni rakéták hatótávolságán kívül fekvő amerikai támaszpontra, Diego Garciára a 19 B-2A Spirit stratégiai nehézbombázóból már 7-et telepítették át, és a Perzsa-öböl felé tart a Harry Truman mellé a USS Carl Vinson, a harmadik Nimitz osztályba tartozó repülőgép-hordozó. De egy amerikai támadásra készülve a legmagasabb készültségbe helyezték az iráni hadsereget is.

A sajtó tudni véli már az amerikai támadás időpontját is. Május 1-jén jár le Trumpnak az atomalkura – lényegében az iráni atomprogram elvetésére – adott ultimátuma, és kudarc esetén a jólértesültek szerint Washington ezen a napon támadni fog. A műveletek állítólag szeptember 1-ig be is fejeződnek. A Fehér Ház a szíriai fordulat, valamint a Hezbollahra és a Hamászra mért izraeli csapások után elérkezettnek látja az időt, hogy végleg leszámoljon a meggyengült Iránnal.

Trump azonban nem csupán az atomprogram leállítását követeli. Az ultimátum kiterjed a ballisztikus rakéták fejlesztésére és a Közel-Keleten lévő iráni proxyerők felszámolására is. Teherán megalázónak tartja már magát az ultimátumot is, ezért közvetítőként „lecserélte” még az azt kézbesítő Egyesült Arab Emírségeket is Ománra. Ami pedig a tárgyalásokat illeti, Teherán azokat nem ellenzi, a közvetlen megbeszéléseket azonban feltételekhez, a még Obama által 2015-ben megkötött, majd Trump által 2018-ban felmondott megállapodásban foglaltak teljesítéséhez köti. Így egyelőre Omán közvetítésével kezdődnek a tárgyalások.

Enélkül maradna Teherán számára a katonai szembenállás, amelyet Irán nem bírna sokáig az Egyesült Államokkal és/vagy Izraellel szemben.

Az iráni légvédelem eleve régi amerikai és szovjet technológiára – Tor, Buk, Sz-300, Pancir – támaszkodik, ráadásul a legutóbbi támadások nyomán ezt a rendszert Izrael meg is gyengítette. Egy összehangolt amerikai-izraeli csapás egy nap alatt képes lehetne kiiktatni az iráni légvédelmet. De Teherán számíthatna a gazdaság alapját jelentő kikötői infrastruktúra pusztítására is. Persze Irán sem teljesen védtelen, és taktikai atomfegyver bevetése nélkül – erre pedig nincs esély – aligha lehetne a teljes védelmet elpusztítani. Nem beszélve a nukleáris fejlesztéseket végző objektumokról.

De azért ne felejtsük el azt sem, hogy Irán válaszcsapásra is képes, például az ország környezetében 10 bázison mintegy 50 ezer katonát állomásoztató amerikai bázisokra, vagy éppen a repülőgép-hordozókra.

Ehhez bőven van ballisztikus rakétája és drónja. Emellett az olajárak elszállásával érzékenyen érintené Amerikát a régióban lévő energetikai infrastruktúra támadása is. Ehhez nem lenne szükség a katari és szaúdi kutak támadására sem – ezt aligha merné Teherán megtenni –, elég lenne a Hormuzi-szoros lezárása. Ez esetben persze Teheránnak ügyelnie kellene szövetségese, Kína érdekeire is.

Ebben a játszmában persze nem csak Washington és Teherán a szereplők.

Izrael Budapest után Amerikában járt miniszterelnöke például egyenesen úgy fogalmazott, hogy Iránnak fel kellene robbantania a saját nukleáris létesítményeit. Persze neki feltehetően ez sem volna elégséges garancia.

De ha már a többi szereplőnél tartunk, akkor érdemes megjegyezni, hogy az események alakulásába a térségen kívüli dolgok is, így a Washington és Peking közötti viszony alakulása is belejátszhatnak. Kína ellen a leghatásosabban ugyanis egy a Hormuzi-szoros lezárását kiprovokáló háborúval lehet nagy, stratégiai műveletet indítani. Ezzel persze tisztában van Kína és Oroszország is.

Oroszország maximális visszafogottságot kér a felektől, hiszen egy Irán ellen intézett amerikai támadás számára közvetlen nemzetbiztonsági kockázatot jelentene.

Moszkva ebbe a konfliktusba közvetlenül nem keveredne bele – erre az Iránnal kötött védelmi megállapodás sem kötelezi –, az olaj árának emelkedése pedig még segítené is. Szövetségesének megtámadása azonban zavart okozhatna a normalizálódó orosz-amerikai viszonyban, ráadásul kevésbé számíthatna Teherán segítségére. S ez akkor is hátrányosan érintené, ha a drónok gyártását már nagyrészt Oroszországban oldják meg. Az atomfegyverek terjedése, új atomhatalmak megjelenése azonban Moszkvának sem érdeke. Irán megtámadása pedig felgyorsítaná az atomprogramot. Sőt, másokat is arra késztetne, hogy ily módon gondoskodjanak az elrettentéstől. Ne feledjük el, hogy Oroszország déli határainak közelében atomhatalomként már ott van India, Pakisztán és Izrael, míg a Távol-Keleten még kettő.