Az IMF 2025 végére várja az ukrajnai háború intenzív szakaszának lezárulását, de mintha Donald Trump és csapata is érezné már, hogy a teljes és tartós tűzszünet megteremtése korántsem egyszerű feladat, nem is beszélve a békéről. A közvetve és közvetlenül érintett felek célja ugyanis nagyon eltérő, és Amerika kivételével még meglehetősen távol is vannak ezek elérésétől.
Fotó: Saul Loeb/AFP/Getty Images
Háború és béke kérdésében még a nyugati blokkon belül sincs egység. Az Egyesült Államok úgy szeretné megtartani a globális hegemón szerepét, hogy a konfliktustól arcvesztés nélkül hátrébb lép, míg az európai „tettrekészek” koalíciója Ukrajna további támogatásán keresztül még mindig Oroszország feltartóztatására, gyengítésére koncentrál. Kijev a csodában bízva egyszerre igyekszik megtartani Donald Trump jóindulatát és az európai fősodorral a háta mögött addig húzni a tárgyalásokat, amíg jobb pozícióból komoly biztonsági garanciákkal nem köthet békét. Közben Moszkva nem tett le arról, hogy ellehetetlenítse Ukrajna ellen-Oroszországgá válását, és a stratégiai szempontból számára különösen fontos régióban távol tartsa a határaitól a NATO-t. Ezektől a céloktól még mindenki meglehetősen távol van, ami megnehezíti a háború lezárását.
Kezdjük az Egyesült Államokkal, amely proxifélként a konfliktus egyik kulcsszereplője, és messze nem tett meg mindent a háború elkerüléséért, majd 2022 tavaszán egyike volt azoknak, akik megakadályozták a gyors békekötést. Amerika ugyanis mindenekelőtt Oroszország, rajta keresztül Kína és az úgynevezett globális Dél gyengítését, így a világban elfoglalt kiemelt helyének megtartását, a hegemón szerep gyengülésének lassítását tartotta szem előtt. Ukrajna ennek a globális geopolitikai játszmának egyik, az elmúlt években prioritást élvező terepe, a nyomásgyakorlás eszköze volt.
Az Egyesült Államok a háború kirobbanása óta stratégiai célok sorát érte el. Ellentmondást nem tűrően erősítette meg a nyugati blokkon belüli vezető szerepét, és a NATO védőernyője alatt sorakoztatta fel maga mögött az európai országokat. Ennek érdekében kellően kiszolgáltatott helyzetbe hozta az Európai Unió tagjait az eurázsiai geopolitikai térség két pólusa közötti kapcsolatok megszakításával. Ezzel régi stratégiai célja valósult meg, amellyel egyszerre gyengítette Oroszországot és a Németország vezette Európát. Nem mellesleg lényegében kiszorította az európai energetikai piacról Oroszországot, amely lépés egyszerre hozott számára geopolitikai és gazdasági előnyöket. Közben meggyőzte szövetségeseit arról, hogy a keleti veszély elhárítása érdekében fegyverkezzenek. A korlátozott atomháború lehetőségének lebegtetése kiváló lehetőség arra, hogy Európa a „felkészülés” jegyében még több amerikai rakétarendszert vásároljon. Így Európa az energiahordozók mellett a katonai technika fokozott importján keresztül is erősíti az amerikai gazdaságot. De ha ez még nem volna elegendő, az ehhez eszközként szolgáló ukrajnai kaland anyagi terheit is egyre inkább átruházta Európára, amelyet a globális instabilitás másik hozadéka, a migráció tovább gyengített. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a konfliktus biztonságpolitikai kockázatai is Európa vállát nyomják.
Európa úgy vált ebben a konfliktusban Ukrajna mellett Amerika proxijává, hogy észre sem vette. Drámaian megromlottak a kapcsolatai Oroszországgal, gyengülnek emellett a versenyképesség másik lábát jelentő Kínával, miközben Trump visszatérésével biztonságpolitikailag is romlott a pozíciója. Ráadásul ideológiai háború robbant ki a régi-új amerikai vezetés és az európai fősodor között, ami még inkább mélyíti a transzatlanti kapcsolatok válságát. Az új realitásokkal kétségbeesetten szembesülő Európa immár nemcsak Oroszországgal és Kínával fordult szembe, hanem az Egyesült Államokkal is.
Erre a helyzetre és biztonságpolitikai kihívásokra a védelmi képességek erősítésének logikus lépése mellett az adott realitások között az egyik legrosszabb választ adva az európai globalista fősodor Ukrajna támogatásának fokozása mellett tör lándzsát. A békefenntartás örvén csapatok küldését lebegteti, ami amerikai támogatás nélkül eleve irreális elképzelés, ráadásul Oroszország sem fogadja el. Trump persze tisztában van vele, hogy a NATO-ból való kilépéssel fenyegetve az európaiakat visszahozhatja őket a földre, addig azonban a „tettrekészek” még lassíthatják a békefolyamatot. Persze csúcstalálkozóik inkább tűnnek csoportterápiás üléseknek, ahol a páciensek a szenvedéseikről beszélnek, és megígérik egymásnak, hogy határozottan lépni fognak. Az impozáns szavakon kívül ugyanakkor eddig keveset tettek Ukrajna védelméért.
Az eddig lényegében Washington farvizén sodródó európai fősodor az új kihívásokra reagálva azt találta ki, hogy az amerikai taktikát átvéve saját proxijává teszi Ukrajnát, ezzel pedig az „áruló” Trumppal szembefordulva fékezi a béke irányába tett erőfeszítéseket. Ezzel saját rosszul meghatározott célját, Oroszország gyengítését, esetleg legyőzését nem tudja elérni, legfeljebb a konfliktussal hosszabb ideig köti le Oroszországot, közben pedig erősíti a védelmi képességeit. Az egyelőre nehezen dönthető el, hogy ehhez az „orosz veszélyt” csak retorikai eszközként használja-e, avagy el is hiszi, hogy Oroszország a megtámadására készül.
A brüsszeli politika amellett, hogy irreális célokat tűz ki maga elé, akadályozza legfőbb szövetségesét a saját céljai gyors elérésében. Trump Amerikája ugyanis a hagyományos konzervatív értékekre alapozott realista, nyers erőpolitikán keresztüli megközelítéssel már nem a globális hegemón szerep megőrzésére, hanem arra készül, hogy az új multipoláris világrendben képes legyen a legerősebb hatalom pozícióját magához ragadni. Ez a logika érvényesül abban is, hogy Trump a háború lezárása kapcsán Ukrajnánál jóval tágabb kontextusban gondolkozik, és több elképzelése van a világ újrafelosztásával, az ehhez szükséges politikai és gazdasági alkukkal, mint magával az ukrajnai konfliktusnak a rendezésével kapcsolatban. Washington úgy látja, stratégiai céljait lényegében elérte, pontosabban kihozta a helyzetből mindazt, amit lehetett. Felismerte, hogy Oroszországot jobban meggyöngíteni nem lehet, inkább a jövőbeni erőviszonyok alakítása szempontjából előnyös és a stabilitást, ezzel az üzletet segítő alkukat kell kötni vele. Közben pedig lehetőség szerint visszaszerezni az ukrajnai kalandba befektetett pénzt. Az amerikai gazdaságnak ugyanis most erre is nagy szüksége van.
Ehhez azonban paradox módon éppen a saját céljait sok tekintetben rosszul kijelölő Európa ellenállását kell a gyors haladás érdekében – az idő tényező ugyanis fontos – megtörni. Ráadásul ezen az úton nemcsak legnagyobb szövetségese hátráltatja, hanem a „tettrekészek” kiállásán felbátorodva az ukrán vezetés is. Ez az akadékoskodás ugyan könnyen legyűrhető, főképp ha Európát is rövid pórázra fogja a Fehér Ház. A kihívást inkább az jelenti, hogy közben Amerika ne rombolja a kelleténél jobban a megbízható szövetséges imázsát. De azért Zelenszkij ráncba szedése is időt és energiát éget, ebből pedig egyre kevesebb van. S mivel Ukrajna a céljaitól – területi egységének megőrzése vagy éppen a szemében megbízható biztonsági garanciák kiharcolása – távol van, képességei határáig ellen fog állni a gyors békekötésnek. Ezen az alapálláson radikálisan csak a támogatások megvonása változtathat.
Természetesen a békéhez e háború másik kulcsszereplőjének az akarata is szükséges. Oroszország úgy gondolja, hogy az idő neki dolgozik, és még két-három évig képes lenne folytatni a jelenlegi felőrlést, ám megfelelő ajánlat esetén le is állíthatja a hadműveleteket. Időre mindenképpen szüksége volna a területi értelemben alapvető cél, legalább a Donbasz feletti ellenőrzés megszerzése miatt, de még rutinos diplomáciája mellett is idő kell az érdekeinek megfelelő alku letárgyalásához. A végső cél a stabil békemegállapodás, amely feltételezi a Moszkva szempontjából elengedhetetlen biztonsági és politikai garanciák – ukrán semlegesség, legalább részleges demilitarizáció, orosz kisebbségek és orosz ajkúak jogainak helyreállítása – biztosítását. A stabil béke feltételezi az európai biztonsági struktúra újragondolását is, amihez szintén idő szükséges. A másik oldalon Oroszország közben már elérte, Ukrajna már hosszú távon nem lehet a stratégiai konkurense, mint ahogy azt is, hogy számolni kell vele a világ újrafelosztásában. Ha ehhez még hozzávesszük a zárolt javak feloldását és a szankciók felszámolásának megkezdését, a Trump által megvillantott közös üzleteket, Moszkva győztesnek érezheti magát, és alá is írhatja a békemegállapodást. Persze, ez még messze van, mint ahogy a tűzszünetig is lépésről lépésre halad.
Mindezeket figyelembe véve akár reálisnak is tűnhet az IMF előrejelzése, hogy 2026-ig leállhat a háború. A stabil béke megteremtéséhez viszont még több idő kellhet.
Stier Gábor - Demokrata
Kapcsolódó: Kreml: a tűzszünethez "tisztázni kell néhány kérdést"
