Szinte már közhelyszámba megy, hogy a jobboldalon nincs köztünk egységes világszemlélet. Talán – bizonyos mértékben – még jó is ez, hiszen szörnyen unalmas lenne, ha mindenben egy véleményen lennénk. Ezért írásaimban számtalan témát kerülök, melyben nem értek egyet bajtársaim nézeteivel, mert az ellentétes elképzelések együttélésében nem látok semmi kivetnivalót. Tőlem higgye bárki – ha neki ez a meggyőződése –, hogy Jézus ősmagyar volt, a paradicsom a Kárpát-medence, a Sumerok leszármazottai vagyunk, a marslakóktól származik az emberiség, a bolygók élőlények, vagy Horthy Miklós hazafi volt, – nem bánom.
De az bánt, azt nem hagyhatom szó nélkül, mikor valaki saját elveivel kerül ellentmondásba; vagy ha, együtt üvöltve a farkasokkal, azokba mar bele, kiket mindenki mar, akiket közös ellenségeink marnak leginkább, s akik már nem tudják megvédeni önmagukat, a maguk igazát.
Régóta tisztelettel figyelem Révffy László londoni emigráns sorstársunk írásait, és messzemenően szinoptikus vagyok vele, akár ’56-ról, akár a mai zsidókérdésről, akár az Egyesült Államok terrorizmusáról legyen szó. Annál megdöbbentőbb számomra, mikor a nyilas korszakról írva (2006. III. negyedévi Magyarok Vasárnapja, „Az utolsó golyó ára” című cikkében) méltatlan és igaztalan kritikával illeti a KITARTÁS politikáját. A nyilasellenesség divatja sajátos, torz jelensége a magyar szellemi életnek. Ahogyan megszokhattuk – amire büszkének kéne lennünk, Révffy is azon kesereg, a „nemzet túlélése” felsőbbrendű igazságának pufogtatásával. Az 5 hónapos KITARTÁS veszteségeit listázza szomorkodva, csak arról feledkezik meg, ami teljesen nyilvánvaló:
Ha Horthynak sikerült volna a „kiugrás”, ezen áldozatlista jelentősen bővült volna! Számtalan példa bizonyítja, hogy Sztálint nem vezették oly gyakorlatiatlan megfontolások, mint a hála. (Lásd a lengyeleket: Nem segített rajtuk, hogy foggal-körömmel küzdöttek a németek ellen, így is-úgy is megkapták a szovjetektől, amit „érdemeltek”.) Aztán azt se feledjük: Ha sikeresen „kiugrunk”, ehhez jött volna minden olyan veszteség, melyet a kétségbeesetten visszavonuló németek – további pluszként – okoztak volna nekünk. Ráadásul még a Nyugat sem lett volna hálásabb, hiszen a lapok Jaltában már rég ki voltak osztva.
Révffy a felrobbantott hidakon is kesereg; materializmusa döbbenetes: Hidak bármikor újra építhetők, a bolsevizmus feltartása, késleltetése, vagy a szövetségi hűség megtartásának értéke örökkévaló erkölcsi erény.
Végül sokkoló módon a románok világháborús pálfordulásait állítja példaként elénk: Bezzeg ők, „nemzeti érdekből” nálunk bölcsebben cselekedtek az Antant által nekik ígért Erdély reményében! Révffy csúsztatása itt, hogy szembeállítja a kétféle nemzeti érdeket, a románt, és a magyart. A „nemzeti érdek” mindenki számára egyetemesen csak egyféle lehet: A szomszédokkal való konfliktusok igazságos, mindkét fél számára elfogadható megoldása. (Nagy Lajos királyunk hódításai éppúgy nem tekinthetők nemzeti érdeknek a magyarság számára, mint ahogyan nem tekinthető nemzeti érdeknek a románok számára Erdély elrablása sem. Nem beszélve arról, hogy Romániának le kellett mondania Moldáviáról, Besszarábiáról; s a szovjet katonai jelenlétet is csak azért úszta meg, mert elég garancia volt a kommunizmus példás bevezetésére az országban.)
Ha pedig Európa a KITARTÁSUNK által neki szerzett előnyökért hálátlan, azt saját magának kell elszámolnia történelmi lelkiismeretével. Amikor valaki áldozatot hoz másért, nem a hála vagy a jutalom reményében teszi; legfeljebb egy liberális, siker-orientált világban.
Természetesen könnyű utólag bölcsnek lenni, s az egykor reménykedőknek a múltba visszakárálni, hogy „ugye, mi megmondtuk már korábban, előre”? Ennek ellenére ma már bizonyított és köztudott, hogy a remélt csodafegyver nem volt blöff! Ha sikerült volna a németeknek, az amerikaiaknál előbb kifejleszteni; bizony, az emberiség történelme a mai napig kihatóan másként alakul. S akkor talán ma a pragmatikus Révffy úr is másként beszélne.
Ám a KITARTÁSBAN mégsem a győzelem reménye volt elsődleges, hanem az ősi, Istentől eredő kategorikus imperatívusz, mely belső, lelkiismereti parancs: A GONOSZ elleni küzdelem, ha kell, életünk árán is! Ott, és akkor a GONOSZT számunkra a bolsevizmus képviselte. (Természetszerűleg nem a nácizmus, mely visszaszerezte nekünk Trianonban elrablott területeink nagy részét.) Ám a szövetségesi hűség sem pragmatikus: Nem a szövetséges hálájáért, viszont áldozataiért cselekszik, hanem a közösen képviselt ideológiai célokért. A KITARTÓK viselkedése erkölcsileg akkor is indokolt volt, ha a német fegyvertárs, e helyzetben viselkedhetett volna velünk szemben méltányosabban is. A történelmi-mennyei ítélőszék előtt mindenki saját tetteiért felelős. Megalkuvásai kapcsán sem ellenségei ígéreteire és fenyegetéseire; sem barátai cserbenhagyására nem hivatkozhat az emberfia.
A szovjet győzelem után történtek is a KITARTÓKAT igazolták. (Hiába igyekszik Révffy örök baleknek, legnagyobb vesztesnek beállítani hazánkat és a felelősséget a KITARTÓKRA hárítani. Tény: Maguk, az ellenünk harcoló népek – saját bolsevizmusuk áldozataként – nálunk még sokszorta többet szenvedtek!
Mi pedig nem a romlott Nyugatot, nem az antanti Európát védtük, - akik maguk hozták létre, és titkon kezdettől fogva napjainkig támogatták a bolsevizmust! (Észak-koreai segélyek!) Mi a remény Európájáért küzdöttünk, melyben igazságosan megfért volna egymással a német, a magyar, az oláh, a tót, a szerb, vagy az orosz nemzeti érdek! Ezért az eszményért adták életüket a KITARTÓ hősök. Ha győz a remény, akkor azért, ha pedig elbukik, akkor az örök üdvösségért. Vallották: Jobb szabadon megsemmisülni, mint rabként túlélni! Másként fogalmazva: Inkább dicsőségesen kipusztult népnek lenni, mint az agymosott, züllött, materialista, földi jövő. És ez nem speciálisan hungarista eszmény volt! Az egész világtörténelem, bármely nemzethez tartozó idealista harcosai vallották ezt mindenkor, s készek voltak érte életüket áldozni! (Izraeli példa: Maszada. Magyar példa: Drégeli Szondy várkapitány. Japán példa: Kamikázék.) Révffy gyűlöli, s megveti a politikusokat és a politikát, ám nem veszi észre, hogy egész érvrendszere alapvetően a politikusok pragmatikus logikáját tükrözi.
Szálasi Ferencet viszont alapvetően az különböztette meg a politikusoktól, és ez emelte föléjük erkölcsileg, hogy az általa képviselt örök eszméken kívül, döntéseiben nem volt hajlandó mérlegelni más, a „valóságos létviszonyok”-tól meghatározott „reálpolitikai szempontot”. Ezért a fölényért gyűlölte őt minden politikus a baltól a jobbig. És ezért gyűlölik őt mind a mai napig…
„Az utolsó golyó ára”: Az érvényesen megszavazott Gyurcsány-kormány, a 2004. december 5-i népszavazás? És ha az „utolsó golyó” még később dördül el? Talán nem létezne Magyarország… Ám tekintsünk körül: Nem lehet, hogy mégis az lenne jobb nekünk? Ha a jelenlegi irányba menetelünk tovább, úgyis a biztos pusztulás vár ránk. Csakhogy míg előző esetben: …”a sír, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az emberek millióinak szemében gyászkönny ül”; utóbbi változatban: Mindenki rajtunk röhög, és gúnyolódik, legjobb esetben gyorsan elfelejt.
És itt kell végezetül rámutatnunk Révffy úr történelmi logikájának belső ellentmondására: Mint illő, méltatja a mindvégig, mártírhalálig harcoló ’56-os pesti srácokat, de nem látja, nem akarja látni a nyilas párhuzamokat. Akár a KITARTÓK, ezek a gyerekek is tudták, hogy szinte semmi esélyük sincs a győzelemre. (Ők is legfeljebb „csodafegyverben”, a nyugati beavatkozásban hihettek.) Az egész szabadságharc, a maga kilátástalan erőviszonyai révén; egyesek szerint nyugati, mások szerint keleti, ismét mások szerint konszenzusos, dupla provokáció volt!
S mindez mégsem csökkenti a harcosok kitartó hősiességét! Révffy úr logikájával így kellene érvelnünk: „Ha napokkal hamarabb leteszik a fegyvert, az orosz tankok nem lőtték volna szét fél Budapestet, s nem lett volna oly szörnyű utána a megtorlás. Kvázi a veszteségekért, következményekért egyaránt a felelőtlen pesti srácok a felelősök!”
Ám Révffy kettős mércével mér: Mással ’44-re, és mással ’56-ra. Pedig az ’56-os srácok KITARTÁSA lényegében nem máson alapult, mint a nyilasoké: Egy felsőbb eszményért vállalt küzdelem, akkor is, ha nincs remény, s akár életük árán is! A szabadságért, az igazságért, mely gyümölcs talán jóval később érik be… Mostanáig sem érett be. Ahogyan a tiszta, nyilas eszmék sem. Cáfolja ez a pesti srácok, vagy Szálasiék mártíriumának igazát? Ugye nem? S majd holnapután beérik a vetés? Talán. De a jelen nem ezt ígéri.
Ennek ellenére is hősök maradnak a harcosok. A mai napig az ’56-os srácokat ünneplő szónokok szajkózott érve: Megérte az áldozat, mert ez vezetett 30 év múltán a kommunista világbirodalom összeomlásához! A mártírok áldozatának értékéből egy hajszálnyit sem von le, hogy ez az állítás nemzeti öntudatunk egyik legbárgyúbb illúziója! A kommunizmust nem áldozataink hősiessége roppantotta össze, hanem az, hogy a vörös marionett létrehozójának és fenntartójának, a cionista világuralomnak, a nyugati nagytőkének többé nem volt már rá szüksége! Ilyen egyszerűek a tények, uraim. Álmodozás helyett ki kéne nyitni végre a szemünket! A nyilasok KITARTÁSA mégis reinkarnálódott az ’56-os srácok KITARTÁSÁBAN, és remélhetőleg reinkarnálódik a most kezdődő, végső harcban is!
Révffy oly tisztán látja a Tel Aviv – Washington tengely globális pusztítását, s veszélyét hazánkra nézve is. Csakhogy ez a tengely már ’44-ben is létezett, s ugyanezt a veszélyt jelentette! Ez ellen is TARTOTTAK KI a nyilasok, a maguk szubjektív hite szerint. S ha meg nem is akadályozhatták, ha csak megnehezítették a globális GONOSZOK világhatalmi terveinek kivitelezését, akkor is nyugodtan állhatnak Isten és a történelem ítélőszéke elé; Szent Pál apostol szavaival: „A jó harcot megharcoltam…”
Tarnóczy Szabolcs