Tegnap, vagyis február 25-én volt a kommunizmus áldozatainak emléknapja, mely annak idején az első Orbán-kormány „vívmányaként” született meg, így szükségszerűen ráragadt a szalonjobboldaliság minden mocska. Hogy az alapvetően pozitív kezdeményezés miképpen vált a polgári kormányzás szolgálójává, a „mindkét szélsőséget” elutasító narratívává, arról tavaly február 25-én egy igen részletes publikációt írtam, így abban foglaltakat csak összefoglaló jelleggel hozom fel újra.

Simicskó István, a KDNP frakcióvezetője beszédet mond a Kereszténydemokrata Néppárt megemlékezésén a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján Kovács Béla kisgazdapárti politikus, egykori földművelésügyi miniszter emléktáblájánál Budapesten, a Váci utcában 2025. február 25-én (fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Összefoglalva tehát a két fő tanulság közül az egyik, hogy Kovács Béla kisgazda politikus (az ő elhurcolása adta az emléknap apropóját), aki aktívan tevékenykedett a háborút viselő hazája ellen, illetve szívesen működött együtt a bolsevistákkal is, semmilyen tekintetben nem volt hős, még akkor sem, ha a végén őt is bedarálta a rendszer – azt is csak időszakosan. Persze a Fidesznek ő egy testhezálló „hős”, hiszen mindenki azt adja, mi lényege.

A másik, hogy az emléknapot – amennyiben komolyan vesszük a valódi antibolsevista hősök emlékét – sürgősen át kellene költöztetni egy másik dátumra. Történelmünk tragikuma, hogy lehet válogatni bőven a más dátumokat illetően, sajnálatos módon mégsem történt érdemi lépés ebbe az irányba, pedig már tavaly is ez volt az említett publikációm – ha nevezhetjük így – tanulsága.

Említettem, hogy az 1998 és 2002 közötti konszenzusos korszak legalább annyira nem tárta fel a történeti igazságokat, mint a baloldal, sőt, bizonyos szempontból rosszabb volt. Erről így írtam tavaly: „Az 1998 és 2002 között regnáló polgári kormányzás konszenzusa egy szavak szintjén antikommunista, ugyanakkor a „másik szélsőséget” is elutasító demokrata, szalonjobboldali és természetesen ugyanolyan liberális program volt, amelybe nyilvánvalóan a kultúr- és emlékezetpolitika is beletartozott. Ebben a 4 évben az ún. szélsőjobboldalt lényegében jobban üldözték, mint az előtte és utána lévő években, amely első olvasatra talán furcsa lehet, de ha jobban belegondolunk, nagyon is logikus. Mivel a gyeplő a Fidesznél volt (igaz, nem 2/3 arányban), az emlékezetpolitikát is ők irányították, így a kommunizmus valódi arcának feltárására esély sem volt.”

A nemzetiszocializmus, vagy fasizmus, illetve az államszocializmus, kommunizmus egy szinten való, történelmi szempontból is logikátlan kezelése természetesen a 2010 utáni NER-nek is az egyik alapköve kultúrpolitikai szempontból, így ilyen téren (sem) történt semmilyen változás.

Bőven szolgáltat muníciót a Fidesz, hogy ezt a disszonanciát feltárjuk, más kérdés, hogy ebben a rendszerben esély sincs a narratíva megváltoztatására. Az élettel teli szellemiséget nélkülöző, évről évre ugyanazokat a frázisokat pufogtató kormánykommunikáció, mondanunk sem kell, hogy nem tudta megragadni az antibolsevizmus esszenciáját, ezt pedig minden év februárjában (is) bebizonyítja.

Biztosan Ön sem tudta, de létezik egy olyan párt Magyarországon, hogy KDNP. Elméletileg a Fidesszel közösen kormányoznak, csak magának a pártnak nincs semmi nyoma. Ennek ellenére a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából „pártmegemlékezést” tartottak annál a Váci utcai háznál, ahonnan a kommunistákkal kokettáló Kovácsot végül elhurcolták. Az ünnepi beszédet Simicskó István mondta el, aki a KDNP országgyűlési frakcióját vezeti, merthogy ilyen is van nekik.

A valódi mártírokról idén sem emlékeztek meg (fotó: Simicskó István/Facebook)

Itt azt találta mondani, hogy „a szovjetek ezzel (mármint Kovács elhurcolásával – Á.B.) a második világháború utáni magyar demokrácia születését akadályozták meg, ezt követően épült ki a Rákosi-diktatúra…”, illetve arról is beszélt, hogy „tökéletes államforma nincs, ám eddig a többpárti demokráciánál jobbat még nem találtak ki, a KDNP pedig azért dolgozik, hogy fölmutasson egy, a társadalmat átmozgató, jó célokat megfogalmazó politikai eszmerendszert, a keresztényszociális mozgalmakból kinőtt kereszténydemokráciát, amely bizonyított a második világháború után.”

Bizonyítva pedig az előbb lefektetett véleményem helyességét, a fő tanulság az volt egy kommunizmus áldozatairól szóló emléknapon, hogy „soha többé kommunista diktatúrát, soha többé fasizmust!”

Utóbbi úgy gondolom, nem igényel különösebb kommentárt, tisztáztuk, hogy a demokrata, szalonjobboldali történelmi konszenzus egyenlőségjelet von kommunizmus és fasizmus között. Ettől függetlenül, hogy mi a jó bánat köze van a fasizmusnak február 25-höz, valószínűleg maga Simicskó sem tudja, de foglalkozzunk inkább a többi kijelentésével.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Egyrészt egyetlen ember elhurcolása nem lehet akkora volumenű esemény, hogy egy egész rendszer múljon rajta, másrészt a „demokrácia születése” eleve egy illúzió volt a szovjet szuronyokkal a megalkuvó politikusokkal.

Tökéletes államforma valóban nincs, de, hogy a tökéletlenek közül épp a többpárti demokrácia legyen a legjobb ebben a mai, liberális, polkorrekt formában... nos, aki így gondolja, az sajnos semmit nem ért a 21. század fonákságaiból.

1945 után a kereszténydemokrácia nem bizonyított semmit, csak azt, hogyan kell minél gyengekezűbb módon eltékozolni Európa örökségét az állandó megalkuvási kényszerrel és konszenzuskereséssel. Nem mellesleg a keresztényszociális mozgalmak teljesen más tőről fakadtak, mint a modern kereszténydemokrácia, amelyről Prohászkának, mint keresztényszocialista gondolkodónak, igencsak sarkos véleménye lenne, ha még élne.

Simicskó tehát nem sok mindent talált el történettudományi szempontból, de legalább ismét belerúgott a fasizmusba. Biztosan jólesett szegénynek.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info