Három éve dúl a globális nyugat által kiprovokált Oroszország-ellenes proxyháború az úgynevezett Ukrajna területén. Milliós nagyságrendű a halottak száma, sok tízmillió ukrán menekült külföldre, és jó részük vélhetően már nem is fog hazatérni a háború után a teljes kilátástalanságba.

Fotó: Shutterstock

Bár egyre inkább úgy tűnik, közelít a vágyott-áldott béke, ez csak a fegyvernyugvásra fog szorítkozni. A feldúlt lelkekben még évtizedekig nem lesz béke.

És ennek csak egyik, bár kétségtelenül meghatározó oka a háború. A legfőbb ok az, ami a fegyveres konfliktust is kiváltotta: Ukrajna értelmezhetetlen mivolta és az Oroszország megfojtására irányuló aljas és őrült nyugati szándék.

Hogy értsük, mi történik velünk (igen, velünk, hiszen a jelenleg ukrán uralom alatt nyögő Kárpátalján magyarok is élnek), vissza kell pillantani az úgynevezett rendszerváltások időszakába. (Errefelé tele vagyunk olyan történésekkel, amelyek csupán úgynevezettek, így eshet meg, hogy a hamis narratívával máig rendszerváltásnak hazudjuk magunknak is a moszkvai húskampóról a New York-ira történt átakasztásunkat, hogy Csurka István tökéletes metaforájával éljünk.)

Szóval a rendszer-, avagy gengszterváltások időszakában, 1990. november 21-én 34 ország – köztük az akkor még létező Szovjetunió, az Egyesült Államok, továbbá Németország és Franciaország is – aláírta a Párizsi Charta az Új Európáért nevű biztonságpolitikai egyezményt. Ez nemzetközi biztonsági garanciaként és igazodási pontként legfőképpen az ENSZ-t, az akkor Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek (EBEÉ) nevezett intézményt és az Európai Tanácsot (ET) nevezi meg, az akkor még mai formájában nem létező Európai Uniót egyetlen helyen említi a szöveg, az Egyesült Államok erőszakszervezetét, a NATO-t pedig sehol. A megállapodás célja ugyanis, legalábbis papíron, a hidegháború lezárása volt, éspedig nem győztesek kihirdetésével (hiszen ahol győztes van, ott szükségképpen vesztesnek is lennie kell), hanem úgy, hogy a hidegháborús tömbök új fejezetet nyitnak, és partnerekké válnak, amit kölcsönös bizalomépítő gesztusokkal alapoznak meg.

Nos, szóljon, aki szerint a NATO agresszív keleti terjeszkedése partnerséget erősítő bizalomépítő gesztus! Márpedig ez történt, noha az 1990. február 9-én James Baker akkori amerikai külügyminiszter és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár moszkvai tárgyalásairól készült feljegyzésekben szerepel, hogy a Szovjetunió azzal a feltétellel járul hozzá a német újraegyesítéshez, hogy „a NATO hatásköre nem tolódik kelet felé.”

Mindemellett – gesztusok, ugye – Moszkva elfogadta közép- és kelet-európai pozícióinak feladását, a szovjet hadsereg kivonását, sőt, később az akkor már Európai Uniónak nevezett konglomerátum, de még a nyilvánvalóan szószegő NATO keleti bővítésekor sem kért jogi garanciákat, mi több, a Szovjetunió széthullásával más államok uralma alá került 20 millió orosz nemzetiségű ember kollektív jogaira nézve sem kért semmilyen biztosítékot.

Ma már nyilvánvaló, hogy súlyos hiba volt orosz részről ez a naivitás.

Ha előbb nem, legkésőbb a 2013-as kijevi puccsal minden gondolkodó ember számára nyilvánvalóvá vált, hogy a globális nyugat nem békét és együttműködést akar, hanem egyeduralmat.

E törekvéshez alkalmas felvonulási terepnek tűnt az úgynevezett Ukrajna, ami ilyen néven a Szovjetunión belül született meg. Addig Oroszország része volt. A szovjet birodalom szétesése után névlegesen függetlenné vált, erről 1991. december 1-jén népszavazás döntött.

Kevésbé köztudott, hogy ugyanazon a napon Kárpátalján két másik kérdésben is referendumot tartottak.

Ezeken a szavazók 78,65 százaléka kinyilvánította igényét a régió különleges önkormányzati státusa, vagyis Kárpátalja autonómiája iránt, 81,4 százalékuk pedig a Beregszász központú Magyar Autonóm Körzet létrehozására is igent mondott. E döntéseket mindmáig figyelmen kívül hagyta a mindenkori kijevi adminisztráció, vagyis

megállapíthatjuk, hogy jogállamiságról a független ukrán állam megszületésének pillanatától nem beszélhetünk. Ahogy arra sem lehet értelmes választ adni, hogy mi is az az Ukrajna, milyen önképe van, és mit akar kezdeni saját magával.

Az elmúlt 33 évben Kijev nem tudott felmutatni semmilyen szilárd, pozitív önképet, önazonosságát ezért leginkább az uralma alatt sínylődő más nemzeti közösségek sanyargatásában találta meg. Ez a kóros kollektív psziché tette alkalmassá arra, hogy a globális nyugat hasznos hülyéjeként megnyerhetetlen proxyháborúba sodródjon a hozzá ezer és ezer kulturális, politikai, gazdasági szállal kötődő Oroszországgal (amely például évtizedekig mélyen a piaci ár alatt adta kisebb testvérének a földgázt.)

A kijevi közhatalmat kapzsi oligarchák és idegen geopolitikai érdekek helyi ügynökei einstandolták, a központi jogrendet annak megalkotói sem vették soha komolyan, a korrupció a napi rendes üzemmenet része lett, az egyes régiókban helyi kényurak ragadták magukhoz a valóságos hatalmat, nem ritkán fegyveres magánhadseregekre támaszkodva. A helyzet a 2013-as Majdan-puccs után sem javult, sőt, a szétesés folyamata felgyorsult, az oroszellenes atrocitások nyomán Donyeck, Luganszk gyakorlatilag elszakadt az úgynevezett Ukrajnától, az 1954-ben Hruscsov által egy tollvonással Kijevhez csatolt Krím-félsziget pedig népszavazással hazatért Oroszországhoz. (2022 őszén az orosz hadműveletek nyomán Herszonnal együtt Donyeck és Luganszk is referendumon mondta ki csatlakozását Oroszországhoz; ennek jogszerűségét ugyan sokan vitatják, de legalább rendeztek népszavazást, nem úgy, mint a dél-szerbiai Koszovóban, ami amerikai bábáskodással, a nyugati országok nagy többségének elismerésétől kísérve egyszerűen kikiáltotta „függetlenségét”…)

A háborút, hangsúlyozzuk, nem a de facto nem is létező ukrán állam vívja Oroszország ellen, hanem a globális nyugat. Klasszikus és velejéig gonosz proxyháború ez, aminek Donald Trump elnöki hivatalba lépésével, Istennek hála, közeledni látszik a vége.

De ez semmi jóval nem kecsegteti az úgynevezett Ukrajnát. Nyilvánvaló először is, hogy az Oroszországhoz csatlakozott területek már soha többé nem kerülnek Kijev ellenőrzése alá. Egyáltalán, kérdéses, hogy bármi is Kijev ellenőrzése alá kerül-e, hiszen a Zelenszkij-rezsim percei meg vannak számlálva, és a korábban egy kabaréban a péniszével klimpírozó kis csepűrágó végül örülhet, ha a kíméletlenségükről hírhedt Azov-harcosok nem kérik számon a zongorázójánál fogva…

És ezzel elérkeztünk a lényeghez: az úgynevezett Ukrajna, ez a szétesőben lévő, porig rombolt, gazdasági csődben vergődő, önállóan levegőt venni sem képes entitás a háború után kifejezetten geopolitikai biztonsági kockázatot jelent majd. Az úgynevezett ország tele van ugyanis állig felfegyverzett csoportokkal, bűnözőkkel és mindenkit gyűlölő vad sovinisztákkal egyaránt. A fegyver és a nyilvánvaló háborús vereség miatti frusztráció veszedelmes gyúanyag, a vak düh borítékolhatóan bűnbakot, célpontot fog keresni magának, és félő, hogy azt az eddig is gyötört, fojtogatott kárpátaljai magyarságban fogja megtalálni. Megeshet, hogy nemzetünk számára a béke hozza el az igazi megpróbáltatásokat.

Ágoston Balázs - Demokrata