Egyetlen ünnep van a világon, amely az elcsigázott, megfáradt emberi lélek számára is a reményt, a szeretet erejét és a hit ajándékának végtelenségét testesíti meg, ez pedig a karácsony. Talán már nem is szükséges kiemelni, hogy a Megváltó születésének ünnepére, üzenetére évről évre nagyobb szüksége van a világnak, habár erősen úgy érzem, hogy ez az érzés a gondolkodó (vagy gondolkodni próbáló) ember számára lényegében a karácsony létezése óta folyamatos.

Sandro Botticelli: Misztikus Jézus születése, 1500 (forrás: Wikipédia)

Évekkel ezelőtt egy méltatlanul ritkán emlegetett Fiala-idézettel, illetve az idézettel kapcsolatos gondolatokkal kívántam boldog karácsonyt kedves olvasóinknak, idén pedig ismét a 20. századi újságírás óriásának eme gondolatát kölcsönöztem a minden évben esedékes ünnepi írásomhoz.

Három okból:

1. Bizonyítja az első bekezdésben olvasható felvetésemet az „egyre nagyobb szükségről”, mely részben tény, részben meg a korokon átívelő korszellem egyik szilárd állandósága.

2. Ha Fiala az 1960-as években úgy érezte, hogy „mechanizált civilizációnkat magával az Emberrel etetik”, mégis mit írna, mondana ma?

3. Amikor utoljára erről az idézetről publikáltam, még sem az orosz-ukrán, sem pedig a közel-keleti háború nem létezett, legalábbis az nem, amit napjainkban annak hívunk.

Alig öt évtizede, hogy amikor az óceán vizein elsüllyedt a Titanic és vagy kétezer embert rántott magával a hullámsírba, – évekig gyászolta a világ a szomorú eseményt. És ma? Lezuhan egy repülőgép, elpusztul pár száz ember: rövid újsághír. – Vietnámban a Kissinger – Ge Duc-féle Nobel-díjjal kitüntetett békeakció óta több mint százezer ember gyilkolta le egymást: kissé hosszabb elmélkedés a sokkal több elmélkedést kívánó német-angol futballmeccs előtt. Valahogyan úgy látszik, meghalt az Ember és mechanizált civilizációnkat már nem is olajjal és szénnel, de magával az Emberrel etetik. Az emberrel, akinek felmagasztosult, Istenné lett ideálja ott nyugszik a betlehemi istálló jászlában, hogy majd 33 évvel később mégegyszer felfeszíttesse magát az emberiségért, amely rövid két ezredév alatt könnyelműen eltékozolta az általa ajándékozott isteni fényt.

Hogy az emberiség eltékozolta-e a Megváltó által ajándékozott isteni fényt? Ha az orosz-ukrán testvérháborúra, a világ cinkos hallgatása mellett a Közel-Keletet lángba borító Izraelre, a terroristák által elbitorolt Szíriára, vagy a valójában egyik népet, kultúrát sem tisztelő multikulturalizmusra gondolunk, kétségkívül így van. Azonban, ha létezik vallás, amely a szeretet, a jóért való áldozathozatal mellett a remény és küzdeni tudás megtestesítője is, akkor az egészen biztosan a kereszténység.

A testté lett Ige születésének napja a reményen és a nagyobb jóba vetett hiten túl a fény győzedelmeskedése a sötétség felett. Aki Krisztus hitét megvallja, tökéletlen emberi életében helyet ad a kereszténység tanításának, és nemes módon cselekszik, az egészen bizonyosan a győztes oldalon áll akkor is, ha ezt Fiala jelenében, vagy 2024-ben, az idealista ember számára e sokszor fojtogató légkörben sokszor nehéz elhinni. Mechanizált civilizációnk ugyanis minden anyagi fejlődés vagy pozitív értelemben vett haladás ellenére csupán falanszter marad, ha nem kapnak benne helyet az ideák, a bátor, alkotó gondolatok, nemes tettek.

Ám ha Fialáról már szót ejtettünk, e szent ünnep alkalmából idézzük fel lánglelkű püspökünk, Prohászka Ottokár szavait is, aki Az igazi karácsony című munkájában példátlan szépségű gondolatokkal írja le, hogy költözött le az ég a földre, vagy miért szimbolizálja a reményt az örökké zöldellő fenyőfa is.

A magam részéről pedig ezekkel a reményteli gondolatokkal kívánok békés, áldott karácsonyt kedves olvasóinknak az Úr 2024. esztendejében is!

Íme, beköszöntött hozzánk a legszebb, a legkedvesebb ünnep, a tiszta örömök napja, a szent karácsony! Róla énekli az egyház, hogy „ma mézzel folyók lettek az egek”. Igen, az ég, melyről azt hitték, hogy érc és vas, az az ég megolvadt s mézzé lett s lelkünkbe szivárgott. Hitünk boldogító tudatában lejött maga az ég a földre, mikor eljött az, ki a mennyországot nekünk megnyitotta s az Isten neheztelését szeretetre fordította. S lám, mily erős e tudat; melegít a hidegben s életet ad a fagyban, s az ember ez örvendező hitnek jeléül, reményeinek karácsonyfájául fölállítja az illatos, zöldellő fenyőt, mely akkor is ébren van, mikor a természet alszik, s akkor is él, mikor a hólepel szemfödője alatt pihen a föld!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info