Az utóbbi időben jelentős vitát – mi több, botrányt – generált különböző konfliktusok értelmezése. A vita középpontjában az orosz-ukrán háború és az '56-os forradalom állt, illetve a kettő (értelmetlen) összehasonlítása. Mivel a fenti elméleti kérdés is, ehhez szeretnék az alábbi gondolatébresztővel hozzájárulni.

A dolgok közepébe vágva, kezdjük Somkuti Bálintnak, az MCC azóta kirúgott szakértőjének november 4-i botrányos kijelentésével. A november 4-i dátum 1956-hoz kapcsolódik, a szovjet hadsereg magyarországi inváziójának megindulásához, nemzeti gyásznap. Somkuti ezen a napon írta ki Facebookon, hogy “Aki a túlerőt nem tiszteli, az nem hős, hanem bolond!”. Ezt a kijelentését később arra javította le, hogy „Aki a túlerőt nem ismeri fel, az nem hős, hanem bolond!”

Az embernek eszébe jut ilyenkor az állatvilág. Most nem Somkuti kapcsán mondom, inkább például a méhekre gondolok. Egy méhnek a súlya 0,1 gramm, egy 80 kilós ember tehát nagyjából nyolcszázezerszer nehezebb egy méhnél. Mégis, ha a méhecske úgy érzi, hogy az ember fenyegeti, akkor támad, megcsíp, belénk szúrja a fullánkját, nem foglalkozik az erőviszonyokkal. Miért van ez? Vajon 80 millió év evolúció (amióta a méhek léteznek) csak arra lett volna elég, hogy a természet bolondot csináljon belőlük, mert nem ismerik fel a túlerőt? Ráadásul a többi állat is ilyen. Milyen harcias például a kakas! Az egész állat csak 4 kg körüli, fegyverként egy csőre van az ember ellen, mégis, ha úgy érzi, hogy megsértették a területét, akkor nekimegy az embernek, harcol, meg akar csípni.

Somkuti nemrég az Ultrahang műsorában (4:05-nél) próbálta meg tisztázni az álláspontját, amikor az alábbit mondta:

Én csak annyit akartam elmondani, hogy van egy pont, amikor az önfeláldozásnak, az áldozatoknak a győzelem reményében van értelme, és utána már nincs. És az a vezető, vagy az, aki a győzelem reménye nélkül ontja a népnek a vérét [...], az nagyon súlyos felelőtlenséget követ el.

A fentiekből kiderül, hogy Somkuti alapvetően nem érti a konfliktusokat. Ő úgy képzeli, hogy akkor van értelme ellenállni, ha a nyerés esélye fennáll, de nem veszi figyelembe (nem tud róla?), hogy az elrettentés képessége is létezik. A védelempolitikában a stratégiai elrettentés célja definíció szerint az, hogy “az ellenfeleket meggyőzzük arról, hogy bármilyen agresszív fellépés számukra elfogadhatatlan következményekkel jár”.

Ez a definíció a válasz arra, hogy miért támad a méh (vagy bármilyen egyéb állat) nála nagyságrendekkel nagyobb ellenfélre is, ha fenyegetve érzi magát. Győzni talán nem tud, de az elrettentésre képes lehet. A legyeket például mindenki leüti, de a méheket az ember el szokta hessegetni, mert nem hiányzik egy csípés, és a vele járó fájdalom (hozzátéve, hogy egyébként sem akarnának leütni a szorgos méztermelő állatot). Az ember le tudná győzni a méhet, de nem éri meg a csípés, ezért békén hagyják őket, működik az elrettentés¹.

Jordan Peterson kanadai pszichológia professzor egyik előadásában beszél arról, hogy ha egyazon faj egyedei közötti konfliktusról beszélünk (mindegy, hogy az valamilyen emlős, madár vagy ízeltlábú), akkor igaz az, hogy egyik állat sem támadhatja meg alapos ok nélkül a másikat, akkor sem, ha az egyik jóval erősebb. Ennek az az oka, hogy ha mondjuk egy erősebb medve harcba keveredik egy gyengébbel, hiába győz az erősebb, akkor is jelentős esélye van arra, hogy megsérül. Ez pedig ahhoz vezet, hogy amikor legközelebb egy magához hasonlóval kell megküzdenie, már rosszabb eséllyel fog indulni, ami a végét jelentheti.²

A fenti az országokra is igaz, egy erősebb ország sem támadhatja meg csak úgy a gyengébbet, ha az utóbbi jelentős veszteséget tud neki okozni (és ezzel a győztes rosszabb pozícióba kerül másokkal szemben), mivel ekkor nem fogja megérni. Sokszor mégis kialakul a konfliktus, ami annak is függvénye, hogy az erősebb fél hogyan méri fel az erőviszonyokat, mivel gyakran nem lehet tudni előre, hogy a gyengébb ország valóban rendelkezik-e az elrettentés képességével (tehát, hogy mennyire tudja és mennyire hajlandó megvédeni magát), ezért ezt a képességet időről időre tesztelik³.

A fentire szolgáltat példát a szovjet-finn háború (más néven a téli háború) 1939. november és 1940. március között. A szovjet népesség akkoriban 200 millió fő körül volt, a finn 3,7 millió fő körül. A szovjet haderő az internet szerint 3000 tankból és 3800 repülőgépből állt, a finn 30 tankból és 130 repülőből. Itt már egyből fel is tehetnénk a kérdést, hogy miért harcoltak a finnek, ha Somkuti elveit követve “az áldozatoknak a győzelem reményében van értelme”?! Nos, nem azért, mert a finnek úgy gondolták, hogy van mondjuk 1% esélyük nyerni, és akkor “próbáljuk meg, hátha”. Nekik a nyerési esélyektől függetlenül az elrettentési képességet kellett bizonyítani.

Ezzel kapcsolatban képzeljük el az ellenkezőjét, hogy a finnek nem harcolnak. A Szovjetunió küld egy táviratot, hogy holnaptól fél Finnország az övék, a finnek pedig kivonulnak, átadják a területet, mivel úgysem nyernének. De mi van, ha másnap küldenek egy újabb táviratot, hogy az ország másik felére is igényt tartanak, akkor onnan is kivonulnak?! Nem jut eszembe olyan példa, amikor valaki a saját területét csak úgy, ellenállás nélkül átadta volna.

Ami a téli háborút illeti, a túlerőben lévő szovjetek nyertek, de ezt mindenki csak pürrhoszi győzelemként szokta emlegetni, miután a finnek sikeresen bizonyították, hogy rendelkeznek az elrettentés képességével. A szovjeteknek nagyjából 127.000 katonája elesett, 265.000 megsebesült, valamint 1200-3500 közötti tankot és 261-515 közötti repülőgépet veszítettek. A finneknek nagyjából 23.000 katonája esett el és 40.000 sebesült meg. Tehát el lehet mondani, hogy a szovjeteknek nem érte meg a területszerző kaland, amit eredetileg a Blitzkrieg mintájára indítottak, és néhány nap alatt szerettek volna befejezni.

Somkutinak annyiban van igaza, hogy van egy határ, ahol már a védekező félnek sem éri meg tovább harcolni. Ha mondjuk a finnek a 18 és 60 év közötti férfiak nagy részét feláldozták volna, ami utána demográfiai katasztrófához vezet, akkor ezt kellene mondani. De ennél jóval kevesebb áldozattal is be tudták bizonyítani, hogy képesek olyan veszteségeket okozni, hogy ne érje meg őket megtámadni.

Áttérve 1956-ra, nézzük először a forradalom kirobbanásának okait. A történészek írásaiból és a forradalmárok beszámolóiból is az köszön vissza, hogy a kommunisták olyan elviselhetetlenné tették az életet, hogy az akkoriak nem láttak más választást. Máthé Áron történész november 4-én, a Pesti Srácoknak adott interjúban úgy fogalmaz: “Mindenki meg akart szabadulni a diktatúrától, attól a rémálomtól. Csinálták, amit a szívük diktált – nem lehetett másként.”

Szerintem a forradalom céljaival kapcsolatban két dolog összemosódik. A magyarok meg akartak szabadulni a judeobolsevik terrortól, amit a forradalmárok a szovjetek kiűzésével szerettek volna elérni. A függetlenedés azonban a szovjet geopolitikai érdekek miatt nem jöhetett létre, nem győzhettünk a világ legnagyobb szárazföldi hadserege ellen, így a forradalom elbukott. Ez az egyik dolog. A másik viszont, hogy a judeobolsevik terror fenntartása egyáltalán nem volt elengedhetetlen geopolitikai érdek, ezt a zsidó vezetőkből álló magyarországi kommunisták végezték a saját szakállukra, amiben az etnikai alapú ellenségességnek volt szerepe. Velük szemben az elrettentés működött, tehát itt elérte a célját a forradalom.

A magyarok a lakosság szükségtelen terrorizálásáért visszavágtak: néhány ÁVH-st felakasztottak vagy agyonlőttek, a harcokban a kommunistáknak 722 áldozata és 1540 sebesültje volt, a szovjeteknek pedig ideiglenesen visszavonulót kellett fújnia. A Szovjetunió hírneve ugyancsak hatalmas csorbát szenvedett a világban. Ennek eredményeként a forradalom után a rendszer maga is megváltozott. Az ÁVH-t megszüntették, Rákosi külföldre takarodott, a róla elnevezett korszakot pedig felváltotta a gulyáskommunizmus, és mi lettünk a “legvidámabb barakk”. Minden magyar élete jobb lett, de ehhez az 1956-os forradalmárok önfeláldozása kellett.

A pesti srácok olyanok voltak, mint azok a régi utcagyerekek, akik tudták, hogy ha valaki rájuk száll, akkor úgy is vissza kell ütni, ha az ellenfél erősebb, mert különben bármit megtehetnek vele.

Ami az ukrán háborút illeti, itt már a kiinduló helyzet és az eredeti célok is mások.

Oroszország a konfliktus előtt többször hangot adott annak, hogy Ukrajna nyugati érdekszférába sodródását olyan stratégiai fenyegetésnek tekinti, amely az orosz állam létét is veszélyezteti. Amennyiben Ukrajna teljes mértékben a nyugati érdekszférába kerül, az olyan következményekkel járt volna, mint az ukránok NATO csatlakozása és nagymértékű felfegyverzése, rakéták telepítése az orosz határra, gazdasági problémák okozása (például a gáz és kőolaj szállításnál), valamint Amerika innen szervezte volna a színes forradalmat Moszkvában. A nyugati médiában gyakran hallhattunk olyan magyarázatot, amely szerint Oroszország a cári birodalmat (vagy a Szovjetuniót) akarja újraéleszteni területszerző kalandokkal. Nekem az első magyarázat tűnik meggyőzőbbnek, ha a területről lenne szó, ennyi erővel Kazahsztánt vagy Mongóliát is elfoglalhatták volna.

A fenti azért fontos, mert adódik a kérdés, hogy miért harcol Ukrajna? Ha ugyanis az oroszoknak nem a terület, az élettér vagy bármi hasonló kellett, hanem Ukrajna nyugati érdekszférába sodródását akarták megakadályozni, akkor ebből adódik, hogy Ukrajna pedig azért harcol, hogy nyugati érdekszféra legyen. Ha szépen akarnánk fogalmazni, akkor azt kellene mondani, hogy Ukrajna a szuverenitásáért harcol. De milyen szuverenitásról beszélhetünk akkor, amikor a nyugatbarát rezsim a Majdan-puccs után került hatalomra, és Victoria Nuland szerint Amerika 5 milliárd dollárt költött az ukrán színes forradalomra? A zsidó Porosenko és utódja, Zelenszkij, mint ukrán elnökök, már csak ez alapján sem tekinthetők olyan legitim vezetőknek, akik valóban az ukrán érdekeket képviselik.

Az ukránok tehát belementek egy olyan háborúba, ahol nem területet akartak tőlük elvenni, és a kialakult katasztrófa elkerüléséhez (ami egyre jobban az ukrán államiság megszűnésének irányába mutat) elég lett volna megegyezni az oroszokkal bizonyos politikai és katonai kérdésekben, valamint lemondani a nagyobb nyugati orientációról.

Ha egy országot megtámadnak, általában győzni szeretne, de minimum a támadó felet elrettenteni. Mivel az oroszok a saját államuk létét látták fenyegetve, így a háborútól még a súlyos veszteségek tudatában sem lehetett volna őket elrettenteni, ugyanakkor az ukránoknak nem is ez volt a célja, hanem győzni akartak, kiszorítani az oroszokat. Hogy ez így volt, azt nem csak a hivatalos ukrán verzió mondja, hanem például ukránbarát balti és skandináv jobboldali szervezetektől is ez köszön vissza.

A háború elején Ukrajnának volt egy NATO által kiképzett, jól felszerelt hadserege, harci tapasztalatokkal. Az orosz kémeket nyugati titkosszolgálati segítséggel kiszűrték, és azt is tudták, hogy háború esetén nagymértékű nyugati segítségre számíthatnak harci eszközökben, a világ legjobb hírszerző ügynökségének, a CIA-nek az információ szolgáltatására, továbbá a kollektív nyugat brutális gazdasági szankcióira és teljes kommunikáció háborújára az oroszok ellen. Ha esetleg az a példa is a szemük előtt lebegett, hogy pár évtizede az oroszok még alig tudtak győzni a csecsenek ellen, akkor joggal gondolhatták, hogy ilyen támogatással jó nyerési esélyeik lesznek.

A fentiek ellenére a valóság mégis az, hogy az ukránok tévedtek. A háború felőrölte az első ukrán hadsereget, majd egy második és harmadik újonnan összerakott, egyre kevésbé harcképes hadsereget is. Miután nyilvánvaló lett, hogy ukrán győzelemre nincs esély, tehát az eredeti cél meghiúsult, az eddigi veszteségeket is figyelembe véve eljött az a pont, ahol fel kellene adni a háborút. Bár az oroszoknak nem a terület kellett, a háború fenntartása és a keleti részek magukhoz csatolása az az eszköz, amivel megakadályozzák Ukrajna nyugati érdekszférába sodródását, így Ukrajna minden nappal egyre több életet és területet veszít, és egyre mélyebbre kerül.

Egyes elemzők szerint Zelenszkij már döntött a 18-25 év közöttiek besorozásáról, mindössze az új Trump-kabinet elindulására vár taktikai okokból. Amennyiben Trumpék megvonnák tőlük a támogatást, akkor Amerikára fognák a fiatalok besorozását. Ha ez megtörténik, azt csak úgy lehet majd értékelni, hogy az ukrán zsidó vezetés szándékosan gyilkoltatja le a fiatalokat, demográfiai katasztrófát okozva anélkül, hogy ez bármilyen érdemi katonai célt szolgálna⁴.

A fentiek miatt tehát teljesen értelmetlen 1956 és az ukrán háború összehasonlítása. Előbbi egy forradalom volt, utóbbi pedig egy háború, és a kezdeti célok is alapvetően különböznek. A magyarok korlátozott veszteséget szenvedtek, és eredményeket értek el, az ukránok esetén viszont a saját államiságuk megszűnése bontakozik ki a szemünk előtt, brutális emberi és területi veszteségekkel. Zelenszkijék úgy vezették neki Ukrajnát Oroszországnak, mint egy repülőgépet egy hegynek.

Visszatérve az MCC köréhez tartozó fideszesekre (Orbán Balázs, Somkuti, Kohán Mátyás), az egész botrány Orbán Balázs szeptember 25-i kijelentésével indult, aki szerint: “Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt”. Hogy Orbán Balázs politikusként értelmetlen módon összehasonlítja Ukrajnát és 1956-ot, ez még előfordulhat. Somkuti esete viszont sokkal súlyosabb, mivel ő annak ellenére nincs képben, hogy közben az NKE Hadtudományi Doktori Iskolájának oktatója volt, és a legnagyobb szaktekintélynek kellene lennie az országban. Másrészt, amikor a “bolond” kifejezést használta az ellenállókra, akkor átlépett egy határt, aminek meg is lett a következménye.

Ezt a fideszes tudatlanságot és arroganciát mutatja, amikor az Orbán Balázs interjú másnapján Kohán Mátyás a forradalmárokat támadva azt írja: “Ennyi az üzenet, a hősiesség mellett ez 1956 másik tanulsága – hogy nem csak az a hős, aki a ruszki tankra kardot ránt, hanem az is, aki még az első fegyver eldördülte előtt elkerül egy elkerülhető vesztes háborút.”

Ez utóbbit már Huth Gergely sem hagyta szó nélkül, szerinte: “1956-os szabadságharcosok hősies önfeláldozásának kigúnyolása (vö. kardot rántani a ruszki tankra) az Eörsi László-Ungváry Krisztián-féle posztbolsevik történész-gazemberek erkölcsi mocsarába vezet.“ Ezután Huth rámutat, hogy az ellenállást világháborús veteránok vezényletével szervezték meg (amennyire a rövid idő alatt lehetett), barikádokat emeltek, gazdálkodtak a hadianyaggal, Molotov-koktélokat használtak, stb.

A fentiek miatt egyébként különösen fájó, hogy úgy tűnik Kohánból akarnak valamilyen Bayer-féle véleményvezért csinálni, amikor neki a cikkei alapján semmilyen jobboldali identitása nincsen. Ő csak fideszes. Külpolitikai újságíróként dolgozik a jobbliberális/cionista Mandinernél, társadalmi kérdésekben pedig általában nem is szólal meg. Huth szerint az MCC sikerkalauz lett: pénz, elismerés, menő karrierlehetőség. Csak éppen a nemzeti érzés hiányzik...

1956-ban azt tettük, amit kellett. A méheknek igaza van, 80 millió év evolúció nem téved.

Dicsőség a hősöknek!

Doktor Faust

Megjegyzések:

¹Elméletben az elrettentés akkor működik, ha a várhatóan okozott kár szorozva a sikeres kivitelezés valószínűségével nagyobb, mint a támadó által elért haszon szorozva a sikeres támadás valószínűségével.

²Ezért van egyébként, hogy az állatok megpróbálják elkerülni az egymás közötti konfliktust, méregetik egymást, ágaskodnak, a béka felfújja magát, hogy nagyobbnak látsszon, a gyerekek is mindig a másik fölé ágaskodnak. A fokozatos eszkalációnak is ez az oka a nagyhatalmaknál: először fenyegetőznek, szankciókat alkalmaznak, hadgyakorlatokat tartanak, aztán jön a különleges katonai művelet, és végül a háború.

³De lehet a konfliktus oka valamilyen magasabb geopolitikai érdek is.

⁴A háború és a demográfia összefüggésében még a Biblia is állást foglal. Az 5Mózes 24:5 szerint: “Hogyha valaki újonnan vesz feleséget, ne menjen hadba, és ne vessenek reá semmiféle terhet. Egy esztendeig szabad legyen az ő házában, és vidámítsa a feleségét, akit elvett”. A népesség pótlására tehát a Biblia is megadja a lehetőséget, háború idején is, hogy valaki a feleségével legyen, és összehozzon 1-2 gyermeket. Egy háborút el lehet veszíteni, a görögöknek háromezer éves történelmük során számos vesztes háborújuk volt, de ma is köztünk vannak. A demográfiai katasztrófából viszont nem biztos, hogy van visszaút.