Akik szerint a közel-keleti konfliktus Európától távol zajlik, ezért „nincs sok közünk hozzá”, azok az elmúlt időszakban megtapasztalhatták, hogy a globalizált világunk ilyen hibás következtetéseket már nem enged meg. Egyrészt zsidó diaszpóra rengeteg helyen van a világon, másrészt Európa, legalábbis annak nyugati fele a multikulti nyomán bővelkedik közel-keleti népcsoportokban is.

Nagyjából a tavaly októberben kitört háború óta megfigyelhető, hogy a gázai, és most már libanoni mészárlás ellen Európában tiltakozó tömegek jelentős része saját maga is bevándorló, a főbb megmozdulások gerincét, a nagyobb tiltakozásokat is ők adják, míg az őshonos nacionalista erők inkább nyilatkozatokban ítélik el az izraeliek harci cselekményeit, ha egyáltalán elítélik. Nyugat-Európában a „jobboldalinak”, vagy éppen „patriótának”, akár a fősodrat által „szélsőjobboldalinak” titulált szervezetek és mozgalmak szinte egyhangúan álltak be a mészárosok mögé, és nagyon kevesen vannak, akik ezzel a bűnös trenddel szembe mernek menni.

Miután a múlt héten a kristályéjszaka alkalmából egy kis múltidézést rendeztek Amszterdamban, a nyugati mainstream és Izrael állam egyként hördültek fel és a „történelem sötét pillanataira” emlékeztettek. Ezek az ún. „sötét pillanatok” több sajtóban és publicisztikában is „amszterdami kristályéjszaka” néven vonultak be – ha nem is a történelembe, de az agymosott nyugati közélet berkeibe biztosan.

A Hollandiában élő arabokhoz ezúttal már hollandok is csatlakoztak. Harapófogóba kerülnek a zsidók? (fotó: AP)

Gondolta volna? Míg a gázai és libanoni áldozatok összesített száma pár héten belül eléri az 50 ezret, addig a zsidóktól kezdve a holland királyon, miniszterelnökön át Joe Bidenig mindenki azért siránkozik, mert egy focimeccs alkalmával bedaráltak néhány izraeli szurkolót (a holland adatok szerint öt Makkabi Tel-Aviv-szurkoló sérült meg, ami minden, csak kristályéjszaka nem). És azt gondolta volna, hogy nem az amszterdami arabok és a hozzájuk csatlakozó holland fiatalok kezdték a provokálást, hanem szokás szerint a zsidók? Felgyújtottak egy palesztin zászlót, amit egy ház ablakából loptak, majd megtámadtak egy taxit, valamint úgy viselkedtek Amszterdam utcáin, ahogy általában szoktak: azt hitték, hogy övéké az egész világ.

A fősodratú média híradásai persze egyoldalúan a zsidókat állították be áldozatoknak (ahogy a történelemkönyvek is ugyanilyen egyoldalúan szemléltetik a középkori pogromhullámokat), és szemmel láthatóan az arabok ellen fordultak. Ez csak azért röhejes, mert ugyanezek a médiumok korábban lelkesen támogatták a migrációt, de legalább sokadjára is bebizonyosodott, amit mi már eddig is jól tudtunk, nevezetesen, hogy kik a legfontosabbak, kiket nem lehet ténylegesen kritizálni, és kik irányítják a sajtót.

Miután az európai öntudatot – ugyanezen médiumok segítségével – kiölték az őshonos lakosság jelentős részéből, az antiszemita, vagy legalábbis Izrael-ellenes kezdeményezések átkerültek a Nyugat-Európában élő közel-keleti népcsoportok kezébe, amely sokat elárul az európai jobboldal szellemi állapotáról is. Miközben a zsidóság kihúzta a jobboldal „méregfogát” az „amit nem tudsz uralni, annak állj az élére” jelmondattal, addig a szintén általuk támogatott bevándorlással paradox módon életben tartották az antiszemitizmust, így a saját ördögi játékuk csapdájába estek.

Európai szemszögből azonban rendkívül fontos, hogy minden agymosás ellenére az őshonos népesség is átlásson Izrael mesterkedésein, valamint, hogy a kontinens klasszikus, történelmi tapasztalatokra is épülő antiszemitizmusa ne vesszen feledésbe. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert például Olaszországban – Meloni és Salvini kártékony ténykedése nyomán – a palesztinbarát, antiszemita megmozdulások kezdeményezése átkerült a szélsőbaloldal hatáskörébe, ami hosszú- és rövidtávon is beláthatatlan, negatív következményekkel járhat.

Matteo Salvini a Jád Vásem Intézetben 2018 decemberében (fotó: Oded Balilty/AP)

A milánói megmozduláson támogatásukról biztosították az amszterdami fiatalokat (mi több, azt mondták, utánozni kell őket), megemlékeztek az izraeliek által meggyilkolt Szinvárról, ugyanakkor Izraelt „fasisztának” minősítették, és a palesztin lobogók mellett előkerültek szélsőbaloldali csoportok, valamint az egykori Olasz Kommunista Párt zászlói is.

Ezek alapján láthatjuk, hogy Európában nem csak etnikailag, de bizony ideológiailag is komoly káosz van, ezt pedig szokás szerint azok idézték elő, akiknek bűneiről ez az írás is szól.

Hogy Salviniéket, vagy akár Meloniékat mekkora ostobaság fasisztázni, azt bőven alátámasztják rendszeres megnyilvánulásaik, de legalább ekkora, ha nem nagyobb sületlenség Izraelt is „fasiszta államnak” nevezni. Mivel azonban a kifejezést a szalonjobboldal is erőszeretettel használja, joggal gondolhatnánk, hogy itt valójában mindenki fasiszta, pedig egyáltalán nem erről van szó. (Persze valahol izgatottsággal tölti el az embert, hogy ezek a korrumpálódott politikai oldalak még mindig a fasizmustól rettegnek a legjobban.)

A nyugati szélsőbaloldal, legalábbis az a része, akik a palesztinok mellett tüntetnek, minden népirtást „fasizmusnak” fognak fel, függetlenül a körülménytől, vagy éppen attól, hogy ez világnézetileg igaz-e vagy sem. A fagyi viszont ebben az esetben Izrael részére is visszanyal: akik a leglelkesebben náciztak és fasisztáztak, most sokak szemében ők lettek végül a „fasiszták”.

A két populista patriótát Izrael imádata is egybekovácsolja (fotó: Piero Cruciatti/AFP)

Az ideológiai képzavaron túl persze vannak konkrétabb és sokkal károsabb hatásai is annak, hogy a szélsőbal próbálja kisajátítani a palesztinok ügyét.

1. A szélsőbaloldal sosem kínál megoldást, pusztán időről időre új ügyeket kap fel, amit aztán ugyanazzal a lendülettel el is dob. Ráadásul e politikai tér valódi irányítói sosem fognak konfrontálódni a zsidósággal.

2. Sem a Hamász, a Hezbollah pedig végképp nem feleltethető meg a szélsőbal kívánalmainak. Utóbbi esetében ez annyira igaz, hogy 2019-ben európai szélsőjobboldali pártok (mármint a valódi értelemben, például a német NPD) képviselői találkoztak is a szervezet külügyi megbízottjaival. Ennek fényében viszont különösen érthetetlen, hogy öt évvel később a Közel-Kelet jövőjét érintő kérdéseket miért engedték át teljes mértékben a szélsőbalnak Európában.

3. A szélsőbaloldal sosem fogja napirendre venni a zsidókérdést, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy kellene. A „kapcsolt áruk logikája” nyomán viszont egy sor olyan témával illeszthetik össze a közel-keleti ügyet, amelyek már kifejezetten károsak.

Végül jegyezzük fel, hogy Közép-Európában ennek a tematizálásnak nyoma sincs. Hazánk talán a legjobb példa rá, hogy itt mind a (szélső)baloldali, mind a szalonjobboldali képviselők elkötelezettek a zsidóság iránt, utcai megmozdulások természetesen csak az Izraelt támogató oldalról lehetségesek (legalábbis eddig csak ilyenek voltak), az egyetlen párt pedig, amely szót emelt a zsidóság által elkövetett népirtás ellen, az a Mi Hazánk Mozgalom volt.

Zsidó agytrösztök szerint a 21. századi antiszemitizmus egyik megnyilvánulása, ha valaki bírálja Izraelt a közel-keleti népirtások miatt. Lelkük rajta, nem én leszek az az ember, aki majd hangosan tiltakozik ez ellen (mármint a megnevezés ellen), de szemmel láthatóan az utcára vonulókat sem érdekli ez a „bélyeg”. Jelzésértékű, hogy Amszterdamban az arabok oldalán már holland fiatalok is bekapcsolódtak a világhódítók elleni harcba, azonban az európai emberek jó része még mindig csak statisztaként figyeli Izrael bűneit, ha egyáltalán figyeli.

Ám ahogy a zöldpolitikát, az állatvédelmet, vagy éppen a munkáskérdést, úgy a közel-keletit sem szabad a szélsőbaloldali kommunisták kezébe átadni.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info