Semmi kedvem nem volt megnézni a Fekete pontot. Egyrészt nem volt hangulatom sokadszorra is szembesülni vele, (az alkotók szerint) milyen állapotban van a magyar oktatás és annak intézménye (nem azért, mert homokba dugom a fejem, de megoldás erre nem egy moziteremben fog születni), másrészt egészen biztos voltam benne, hogy a készítők kihagynak majd esszenciális dolgokat, amelyekről ugyebár a politikai korrektség jegyében nem illik beszélni. Mindegyik állítással kapcsolatban igazam lett, ennek ellenére nem akartam magamnak megengedni azt a luxust, hogy oktatással és kultúrával foglalkozó egyénként szimplán csak átlépjek a Fekete pont felett.

A film egyik plakátja (fotó: port.hu/Mozinet)

Aki követi a filmkritikáimat, az tudja, hogy az esetek többségében először a cselekményt vázolom fel röviden, utána vetem papírra a meglátásaimat, érzéseimet, majd végül a véleményemet. Nos, itt a cselekmény felvázolásával nem kell sok időt tölteni, hiszen egy rövid repülőgépes jelenettől eltekintve egy tipikus (vagy legalábbis anno tipikus) magyar iskola az egyetlen helyszín, ahol megfordulunk, s amelynek mindennapjaiba belecsöppenünk. Persze ez az iskola a film vonalvezetését követve bárhol lehetne az országban, de azért érezzük, hogy egy fővárosban, de minimum nagyvárosban található intézményről beszélünk. Hogy miért van ez így (a nyilvánvaló környezeti elemeken túl), arról majd később.

A 10 éves Palkó családi okok miatt hazajött a „nyilván sokkal szuperebb” Németországból, így kisgyerekként kénytelen lesz beleszokni a magyar oktatás mindennapjaiba, ami persze nem sikerül majd. Juci néni pályakezdő tanár, aki tele tervekkel és elhivatottsággal, hamar szembesül a rozoga rendszerrel, mely rövid úton bedarálja őt. A két személy megérti egymást, a cselekmény fő szála pedig az ő megpróbáltatásaikon keresztül mutatja be a magyar oktatás helyzetét.

Azt már érdemes az elején leszögezni, hogy Szimler Bálint filmje rettenetesen sötét, persze nem abban az értelemben, ahogy egy thriller vagy horror. A reménytelenség, a kilátástalanság itt tipikus kelet-európai realizmust ölt, a szürke lakótelep által ölelt, kívül-belül elmaradottan festő iskola 2 hosszú óráig nehezedik ránk, annak minden kellemetlen és frusztráló légkörével együtt. Nem ismeretlen érzés ez a volt szocialista blokk filmjeinél, sorozatainál, s ez olyannyira így van, hogy nekem rögtön a megboldogult Szomszédok jutott eszembe, főleg, hogy ott is voltak iskolai jelenetek, ráadásul ugyanilyen narratívával, és még az épület is ugyanígy nézett ki.

Juci nénit (Mészöly Anna, középen) hamar kiégeti a toxikus iskolai közeg (fotó: port.hu/Mozinet)

Persze ez korántsem véletlen. Szimler pont az időtlenséget kívánja bemutatni és bizonyos elemektől eltekintve tényleg hihetnénk azt, hogy a 90-es, de akár a 80-as években járunk, ugyanis ez a suli biztosan így nézett ki akkor is. Mindezekre, és a kétségbeejtő realizmusra természetesen Rév Marcell operatőri munkája is ráerősít, tehát az alkotók részéről kijelenthetjük, hogy a foglalkozás elérte célját, a közvetíteni szánt érzéscsokor eljutott a címzetthez.

A realizmus természetesen a magyar (oktatási) rendszert ábrázolja. Van egy évtizedek óta meghonosodott narratíva, melytől eltérni nem lehet, aki pedig mégis ezt teszi, kiközösítik. A végtelen bürokrácia megfojt minden innovációt, még egy egyszerű ablakcserét is lehetetlenné tesz, a tanárok egysíkúan ítélik meg a gyerekeket, verbálisan vagy akár fizikailag is „bántalmazzák” őket. Az igazgató a saját intézményének és annak személyzetének problémáival sem foglalkozik, mert annyira túl van terhelve, a tanáriban zajló, sokszor kiábrándító párbeszédek lehetnének akár valóságosak is, a szülők pedig egymás torkának esnek fogadóórán, vagy éppen kioktatják a tanárt akkor, amikor semmi keresnivalójuk nem lenne az iskolában.

Ismerősen cseng? Számos pontja természetesen igen, hiszen legyünk őszinték: a magyar oktatási rendszer helyenként túlbürokratizált, és ott, ahol több pénz jut focira, mint oktatásra, komoly bajok vannak a nemzetfelfogással. Összességében tehát nem baj, sőt kell is szembesülnünk vele, hogy mi szorul reformra, csak hát a Fekete pont legnagyobb baja az, ahogyan ezt összességében megjeleníti.
Kezdetben ott van maga a nyomasztó iskola mint épület. Elhiszem, hogy vannak olyan sulik, amelyek ma is így néznek ki, de az biztos, hogy korántsem az összes. Példának okáért az én gimnáziumom már a 2000-es évek második felétől is modernebb volt (leírni is fájdalmas, mikor voltam középiskolás), pedig akkor még azt sem tudtuk, mi lesz az a NER, az azóta eltelt bő 16-17 évben pedig nyilván történtek további felújítások is az országban, köztük egyébként az én alma materemben is. (Nem mellesleg, ha vannak is apró egyezések, sem általános iskolában, sem gimnáziumban nem ilyen környezetben szocializálódtam, pedig az már sajnos nem ma volt, a film pedig állítólag az időtlenséget akarja bemutatni. Viszont az azóta eltelt időszakban – nagy bánatomra – az egykori általános iskolám szinte teljesen elcigányosodott.)

Palkó (Paul Mátis) nem találja meg a helyét az új környezetben (fotó: Mozinet)

A tanárok ábrázolása, habár tényleg léteznek ilyen karakterek – én is ismerek párat, túl szélsőségesen vannak ábrázolva, ráadásul azt az érzetet keltik, hogy mindenhol, minden tanár ilyen, ennyire belesimulnak a rendszerbe, és csak kevés kivétel létezik (a filmben csak a már említett Juci, és egy másik tanár, akit egy indokolatlan kirúgással akarnak szimpatikussá tenni, de mivel ki sem derül, ez miért történt, a várt szimpátiakeltés nálam javarészt elmarad). Ez csak azért veszélyes, mert a konkrétan nem oktatásban dolgozó, vagy azzal nem szoros kapcsolatban lévő nézővel a Fekete pont azt sejteti, hogy a tanári társadalom kollektíve nem törődöm, így szimpátia és együttérzés helyett pont az ellentétét fogja kiváltani a nézőből. Feltételezem, nem ez a film célja.

Az igazgató reakciói, pontosabban nem reakciói és az ablakcsere bonyodalmai is túl vannak játszva, ami lehetne akár poén is, ha nem tudnánk, hogy ez egy nyers realizmusra törekedő film.

A Fekete pont tehát kettős játékot űz. Egyrészt jól bemutat helyzeteket, embereket, részben rávilágít, mik a problémák, de le sem tagadhatja, hogy liberális szemszögből teszi ezt (ahogy azt a film elején leszögezik, a film hazai alkotók együttműködéséből készült „független” alkotás, de azért a stáblistánál kiszúrtam, hogy a gyártásvezető Nemes Jeles Veronika volt, a „Saul fiás” Nemes Jeles László testvére). Sokszor felnagyít jelentéktelen szituációkat és jelenségeket, másik oldalról pedig olyan dolgokat hallgat el, amelyekkel égetően foglalkozni kellene, ha már realizmusosat játszunk. Itt a legnagyobb hiányérzetem az integrációs problémákkal és a cigány tanulók kezelhetetlenségével kapcsolatban volt, amelyet természetesen egy az egyben kihagy a film. Ha arra volt eszük, hogy egy iskola belterét úgy ábrázolják, hogy az minél ódonabb legyen, arra miért nem volt, hogy egy igazán reális problémát mutassanak be?

Mészöly Anna a díjával (fotó: Locarno Film Festival/Ti-Press)

A filmnek ha úgy tetszik két főszereplője van. Egyrészt Juci néni, aki egy szimpatikus, bájos, fiatal tanárnő, s akit meglátásom szerint Mészöly Anna zseniálisan alakít, ezért az alakításért pedig el is nyerte a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál legjobb színésznek járó díját (ezenkívül a film másik két díjat is bezsebelt az ominózus filmfesztiválon), illetve a 10 éves Palkó.

Nos, amíg Juci néni kálváriáját abszolút értheti a néző, és biztos többen azonosulni is tudnak vele, Palkó szerintem egy rettenetesen irritáló karakter. Alapjáraton sem kedvelem a gyerek karaktereket, így különösebben a gyerekszínészeket sem, Palkó karaktere viszont még a szokásosnál is idegesítőbbre sikeredett, ami azért probléma, mert tanulói szemszögből az ő drámája adja a történet gerincét. Ehhez képest kapunk egy Németországból idejött diákot, aki egyáltalán nem hajlandó elfogadni, hogy más környezetben van, és a legkisebb mértékben sem óhajt alkalmazkodni ehhez. A kérdésekre nem felel, a labdákat tanári utasításra sem szedi össze, és egy nyamvadt iskolai műsort nem képes végigállni, hanem leül a betonra. Ez iránt a karakter iránt kellene szimpátiát éreznem, helyenként sajnálnom? Másik oldalról nézve pedig tényleg ez a magyar oktatás igazi baja, hogy végig kell állni egy műsort, vagy az órán tanítanak, és felelni kell a tanultakból?

Természetesen az utóbbi kettővel semmi probléma nincs. Nem a tanít-követel elvvel van a probléma, és nem azzal, hogy a diákokat fegyelemre tanítják, bármennyire ezt próbálja sejtetni a Fekete pont. A gond a kevés erőforrással, a túlbürokratizált rendszerrel, és helyenként a tudásanyag nem megfelelő szelektálásával van (igen, rád nézek most, történelemoktatás), csak, hogy pár példát említsünk. Egyébiránt a skandináv, liberális modell ellen pontosan az a legjobb érv, hogy a magyar diákok világviszonylatban még ilyen körülmények között is a bőven jó kategóriába sorolhatók, melyet pont a „poroszos oktatási modellnek” köszönhetünk, amely természetesen csak idézőjelesen annyira „poroszos”, mint amennyire beállítják. De ez már nem egy másik cikk, hanem egy másik cikksorozat hasábjaira tartozik…

Visszatérve a filmhez, nekem a fő gondom egyrészt a valós problémák elhallgatása, másrészt a kicsi problémák túlmisztifikálása, harmadrészt pedig a teljes setting túlzásba esése volt. (Meg az a borzasztóan hosszúnak érződő, számomra indokolatlan betét Cervantes Numantia ostroma című tragédiája alapján, de ez igazából szubjektív meglátás.)

Ne értsen félre az olvasó, megvannak a filmnek a maga pillanatai, mint amikor például a bunkó, agresszív szülőt mutatják be, aki azt képzeli, hogy ő szarta a spanyolviaszt, miközben a tanárt emberszámba sem veszi. Telitalálat. Vagy amikor azért bántják Jucit a szülők és a kollégák is, mert kreatív módon oktatja a gyerekeket. Együttérzünk vele, hiszen a pozitív innováció sosem rossz.

Viszont néhány téma elhagyása miatt ott marad az emberben a hiányérzet, ráadásul Palkó semmilyen szimpátiát nem kelt a nézőben. Szimler Bálint helyében én egészen biztosan egy eleve itt szocializálódott magyar diákot ültettem volna a középpontba, egy ilyen hátterű fiatal is bőven elszenved sérelmeket az iskolában, nem kell ahhoz külföldről jönni. Feltételezem, amúgy Palkó azért jött a nagybetűs nyugatról, hogy az alkotók itt is párba állíthassák, ott „mennyivel jobb és szabadabb” minden, csak hát ugye ez koránt sincs így. Lehet, hogy pénz az több van, de a migráció által okozott integrációs problémák végső soron a német diákok teljesítményét rontják le, az ő életüket teszik tönkre, nem beszélve a követelményrendszer folyamatos leépüléséről, mely a képzettségben és műveltségben is lejjebb viszi a mutatókat.

Összességében a Fekete pont pontosan abba ragad bele, ami ellen elviekben harcol. Nem mutat utat, nem jelöl ki célt, nem ad reményt. Belesüpped ebbe a szocialista ízű realizmusba, az örök sötétségbe és kilátástalanságba, az örök „károgásba”, ahogy anno azt „Kádár utolsó bosszúja”, a Szomszédok is tette. Anno ezt gyerekként nyilván nem érzékeltem, de az a sorozat generációkat tett tönkre, generációkat mérgezett és nyomorított meg és kergetett kilátástalanságba. Persze az a sorozat több mint egy évtizeden keresztül bomlasztotta a magyar társadalom elméjét, a Fekete pont pedig egyértelműen nem ez a kategória, de bőven vannak hasonlóságok.

Ez pedig már csak azért is indokolatlan, mert Kelet-Közép-Európa messze nem azt a sötét posztszocialista bűzt árasztja, mint árasztotta a 90-es években és a 2000-es évek első felében. Az öröksége itt van velünk, de el fogjuk tüntetni. Ahogyan a NER-t is.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Ha ez érdekelt, talán ezek is fognak:

- Nyomozgatás Bécsben - Semmelweis

- Pest egy búra alatt - így pusztul el Magyarország?

- Huszárvágás - terítéken a Hadik

- Hiányérzet - Gondolatok a Béke - A nemzetek felett című filmről

- Démoni vigyor - Gondolatok a Mosolyogj című lélektani horrorról