Ha magyar költészetről és irodalomról beszélünk, nemzetünk panteonjából semmilyen szín alatt nem lehet(ne) kihagyni Alföldi Gézát, ám a mainstream oktatáspolitika – félve a „következményektől” – mégis megteszi, generációkat megfosztva ezzel attól, hogy a magyar lélek legmélyéig látó alkotó műveit, költeményeit megismerjék.
Hirtelen nem is tudok mondani olyan, a magyar történelem szempontjából emblematikus eseményt, melyről Alföldi ne írt volna legalább egy, de inkább több korszakalkotó verset, nem beszélve arról, hogy a hungarista költő, író éleslátása révén érzéseinket, a magyar néplélek sajátosságait is kiválóan vetette papírra. Mindez pedig egy olyan küldetéstudattal, egy olyan szilárd hittel párosul, mely kevesek kiváltsága csupán.
Azonban mi most nem Alföldi-jellemzést jöttünk virtuális papírra vetni, habár ez a megtisztelő feladat is örök aktualitás lenne. A hungarista költőóriásnak természetesen az aradi tizenháromról is van verse Még él a faj címmel.
Alföldi egyenesen a magyarság veséjébe lát, amikor a magyar hősök életútján keresztül a következő megállapítást teszi ominózus versében:
Élni tud más nép is, gőggel, szépen.
Száz avítt lap fényes múltat takar.
De még egy nép nincs ezen a földön,
Ki úgy tudjon: halni, mint a magyar!
Hősen, boldog mosollyal az ajkán.
Nyugodt szép feje fel a felhőkbe ér;
Mert mindig tudja, amiért meghal,
Az Eszme, a Cél, az mindörökre él!
Az aradi tizenhárom mártíromsága az immáron több mint ezeréves Magyarország egy tragikus fejezete, melyekből – ahogy azt Alföldi is leírja – számtalan van a viharos történelmünkben. Ám egészen biztos, hogy ezeknek az eseményeknek – köztük az Aradon történteknek – kizárólag tragikuma van?
Halhatatlan hősök arcképcsarnoka (forrás: Wikipédia)
Úgy gondolom, hogy a Habsburg Birodalomhoz való hűség, vagy a független Magyarországért való kiállás közötti elvi-eszmei ellentét boncolgatása nélkül is egyértelmű, hogy az Aradon kivégzett férfiak mindannyian megérdemlik, hogy helyet foglaljanak a hősök csarnokában, hiszen életüket egy nemzet függetlenségéért áldozták fel, vérségileg gyakran nem is ahhoz a nemzethez tartozva, amelyért mártírhalált haltak. Az Eszme és a Cél, melyről Alföldi is ír, minden mártír szeme előtt ott lebeg(ett), ez pedig sorsuk tragikumát nemessé teszi, lényük erőt sugároz.
Nyílós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel úgy mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb életáldozatot.
Nem véletlenül fogalmaz így Alföldi, mint ahogy az sem véletlen, hogy a sok megpróbáltatás ellenére már a cím is optimizmust sugall. Szükségünk van-e arra az állandó mélabúra, mely történelmünk kálváriája közepette hozzáégett a magyar lelki karakterhez? Természetesen nincs, noha mindannyian hajlamosak vagyunk rá.
Nyilvánvaló, hogy okunk kevés van rá jelenleg is, de az ebben végzett szemléletváltás, vagy legalábbis differenciáltabb látásmód az egyik olyan indikátor, mely képes minket arra sarkallni, hogy nagy elődeink, így az aradi tizenhárom nyomdokaiba lépjünk.
Ugyanis, csak az nem fél adott esetben meghalni az Eszméért, vagy a Célért, aki előtte élni is mer(t) érte. Nem állítom egyáltalán, hogy Damjanich, Lahner vagy bármelyik aradi mártír nem vállalta volna sorsát, ha az első perctől kezdve úgy látják, nincs esély, hogy erőfeszítésüket siker koronázza, de az egészen biztos, hogy a kishitűségből kiszabadult elme sokkal többre képes a látható és a láthatatlan világban is. Az aradiak pedig hittek a győzelemben, sőt, a végső győzelemben bizonyára még akkor is, amikor a kivégzők elé álltak.
A mélabú, a „sírva vigadás” persze időtlen idők óta a magyar népi karakter része, még akkor is, ha akadályozó tényező, ám a magyarság 2024-re láthatóan és érezhetően megfáradt. Sokan már a „sírva vigadás” közepette sem vállalnák sorsukat, kötelességüket, a mítoszát vesztett ember pedig egyértelműen a modern korunk mellékterméke.
Szálasi Ferenc írta, hogy „Egy nép csak úgy semmisül meg, ha önmagát semmisíti meg. Önmagát a nép úgy semmisíti meg, ha múltját már nem látja, jelenében csavarog, jövőjében nem hisz.”, ezek az időtálló gondolatok pedig ijesztően igazak a jelen emberére. A magyar mélabú úgy kerekedett felül hazánkon, hogy közben még a „meghalni tudás művészetét” is elfeledték, pedig az említett szemléletváltás tükrében most végre az „élni akarás művészetét” kéne bemutatnunk, ahogy azt Alföldi is megfogalmazta a címben.
Amikor az aradi vértanúk tragikus sorsára gondolunk, október 6-án jusson eszünkbe az is, hogy tetteiket az élni akarás, a nemzeti felemelkedés vezérelte, bízva egy szebb jövő eljövetelében.
Abban a szent pillanatban ugyanis, amikor a magyar történelem tragikumai mögött meglátjuk az életet és az erőt, félig már győzelmet is arattunk.
Alföldi Géza: Még él a faj
Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:
Uram, magyarok Öregistene!
Köszönő szóm ma Hozzád emelem.
Kései fiad esett imáját,
Hitet és hálát, fogadd kedvesen!
Köszönöm Neked, csordultig szívvel,
Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál,
S kacagányos hősök tízezerjét;
Kik hont szereztek a Duna folyamnál.
Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett,
Szent László bárdja rendeket vágott,
S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a
Magyar szőhetek színes szép álmot. –
Baljában kereszt, jobbjában kard,
Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos.
S hogy Hunyadi János emlékét csak
Én, a magyar, szoríthatom magamhoz.
Hogy Kinizsi magyar dalra táncolt,
Szájában, kezében három török.
S hogy Nyugatra a Kelet tövében
Ezer éve a magyar őrködött.
Elhullt Muhinál, elhullt Mohácsnál,
Mert mindég örök nagy rendelés űzte,
Kiverten a puszták hidegjére
Őrködni a Krisztus-rakta tűzre.
S mikor a többi falkában jár még,
Hadrendekben harcol rég a magyar már.
De mégis mi lettünk félvilágnak:
Nyereg alatt húst puhító barbár!
De nincs még egy népnek Rákóczija,
Se Bercsényije, se Mikes Kelemen!
A tárogatók vérigfájó hangja
Magyarul sír fel az árva hegyeken!
S bár mindég-mindég csak mi vérzünk el,
A kevés hősön tömeg gázol át,
De amíg éltünk, idegen zászló
Meg nem gyalázta magyar vár fokát.
Egri nők, Dobó, Dugonics, Zrínyi,
Egy: ékkő lenne idegen koronán…
Egy?… Ezreket mutatok, kiknek csontja
Fordul már csak ki az ekevas nyomán…
Élni tud más nép is, gőggel, szépen.
Száz avítt lap fényes múltat takar.
De még egy nép nincs ezen a földön,
Ki úgy tudjon: halni, mint a magyar!
Hősen, boldog mosollyal az ajkán.
Nyugodt szép feje fel a felhőkbe ér;
Mert mindig tudja, amiért meghal,
Az Eszme, a Cél, az mindörökre él!
Nyílós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel úgy mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb életáldozatot.
S ez a tiszta arc, ez mindig örök.
Évezredek óta mindig ilyen.
A hősök arca, mártírok arca,
Akikben nékünk az Isten ízen.
Üzeni, hogy különb vagy, mint mások,
Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez,
De benned teszem a hős csodákat,
Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.
Láttad a holtak arcát a Donnál?
És láttad Buda romjai alatt?
Láttad a hóban rögesre fagyva,
Míg rajta át még tank talpa szalad?
Széttépve aknán, véresen, roncsan,
Hogy vér glóriázza kihűlő fejét…?
Vagy láttad, kötél fonódik torkán;
De arcán az Úr keze szentelt jelét?
Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérük, hogy tudjuk, hogyan!
Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A „szent szabadság áldott hajnalán”
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit, és él a: Faj!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
