Immár fideszes politikusok és megmondóemberek is felfedezték, sőt ki is mondják (legutóbb Kövér László), hogy sem a közéletben, sem értelmiségi körökben nem zajlanak gondolatébresztő viták. A nyilvánosság fórumain csak és kizárólag egymás szidalmazása folyik. De nem csupán az úgynevezett kibeszélhetetlen „kényes kérdésekről” (holokauszt, a zsidóság helye, szerepe, közel-keleti válság, cigánybűnözés, demográfiai katasztrófa, a rasszizmus valódi jelentése stb.), nem lehetséges eszmecserét folytatni, hanem az oktatás súlyos bajairól sem.

És nem pusztán azért nem, mert ha az oktatás helyzete komolyan szóba kerülne, elkerülhetetlenül szembesülnünk kellene a rohamosan növekvő létszámú „roma diákok” jelentette problémával. Márpedig, akinek „kedves az élete”, illetve hozzá akar férni a „terített asztalhoz”, annak ajánlatos vagy kerülnie a témát, vagy, ha az mégis szóba kerül, a rasszizmussal kapcsolatos üres lózungokat célszerű fennen hangoztatnia.

Illusztráció: Getty Images Hungary

Csakhogy nem kizárólag az egyre nagyobb számban a tanintézményekben megjelenő „roma gyerekek” jelentenek veszedelmet a magyar iskolaügy szempontjából. Van itt baj más is. Különösen a humán tárgyakat oktató pedagógusok gondjai szaporodtak meg elképesztő mértékben – noha erről nyilvánosan senki egyetlen szót sem mer ejteni. Holott ki kellene mondani: sem a magyar, sem a történelem, de persze a többi tárgy sem lesz a korábbi színvonalon és módszerekkel oktatható. Miért? Nos, a Nyugatot irányító bankároligarchiának a nemzeteket megsemmisíteni kívánó törekvései egyre inkább éreztetik hatásukat az oktatás világában is. Vegyük csak példának a kötelező olvasmányok kérdéskörét. Szerepük részben épp a nemzeti önazonosság megőrzése illetve erősítése lenne (Toldi, Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, Pál utcai fiúk stb.), ezért aztán a hazánkat is gyarmatként uraló globális elit akaratának hazai végrehajtói – akik az oktatásügy legkülönbözőbb szintjein nagy számban megtalálhatók – vehemensen ügyködnek az „elavultnak” bélyegzett kötelező olvasmányok megszüntetésén.

Ráadásul a félelmetes ütemben növekvő „digitális analfabétizmus” a legteljesebb mértékben a kezükre játszik. Nem illendő erről sem beszélni, holott súlyos következményei lesznek: a diákok jelentős része ma már nem hogy egy vaskosabb regényt képtelen elolvasni, de még egy rövidebb novella vagy egy újságcikk megértése is gondot jelent sokak számára! A magyartanárok többsége nem is kísérletezik a lehetetlennel: általában beérik azzal, ha a tanulók elolvassák a neten nagy számban fellelhető rövid tartalomleírásokat. Igaz, sok diák még az ilyesfajta összefoglalókkal sem boldogul. Végtére is a kettest általában megadják, ha meg nem, akkor nem. Nem dől össze a világ. Sok szülő amúgy is a tanárokat, az oktatási rendszert hibáztatja, ha gyermeke nem veszi sikerrel az akadályokat. Egyébként is csak 16 éves korig kell az iskolapadban kihúzni, aki pedig érettségizni, netán továbbtanulni szeretne, az kínlódjon a kötelező olvasmányok tartalmi összefoglalóinak bebiflázásával. Eredeti műveket elolvasni ma már csak a legkiválóbb és legeltökéltebb gyerekek képesek.

Van azonban az olvasási és szövegértési, helyesírási képességek (kompetenciák, ahogy az oktatás világában jó ideje mondogatni szokás) elsorvadásának még egy döntő oka is: a „digitális intelligencia” megjelenése. Bizonyos típusú házi feladatot ma már nincs értelme feladni, hiszen például a fogalmazásokat egyre inkább digitális „barátunk” írja, de alighanem számos fizika-, matematika-feladatot is megold, és biológiai, földrajzi, történelmi tárgyú kérdésekre is készségesen válaszol. Időnként ostobaságokat mond, no és persze az uralkodó libsi-woke-LMBTQ ideológia jegyében „gondolkodik”, ami főként a gyermekek világnézetének, gondolkodásmódjának alakítása szempontjából lesz végzetes – legalábbis a magyarnak, normálisnak megmaradni szándékozó emberek nézőpontjából tekintve. A nemzetek fölszámolásán és az „új világrend” megteremtésén ügyködő globális oligarchia céljainak az elbutított, olvasni, gondolkodni, fogalmazni képtelen tömegek kinevelése pontosan megfelel.

Talán a nyelvtanulás az egyetlen, amelynek hasznát a diákok is érzékelik. Végtére is a világpolgároknak közös nyelv dukál… A többi tantárgy esetében folyamatosan kérdezik: ugyan mi szükség van mindezek megtanulására? Miért kell bemagolni történelmi évszámokat, földrajzi fogalmakat, matematikai egyenleteket, amikor egyetlen pillanat alatt hozzáférhetünk a kérdéses információhoz a kezünkben lévő (onnan immár az iskola területén kívül elszakíthatatlan) „okoseszközön” keresztül? Ami pedig az „összefüggések megértését” illeti, „intelligens barátunk” azokat is feltárja, az eseményeket pedig megmagyarázza. Hogy bizonyos célok érdekében, agymosó szándékkal teszi mindezt? Így igaz, érvel némely értelmesebb diák, hozzátéve, hogy régen sem volt másképpen, végtére is a történelem, földrajz, társadalomismeret- és magyar-tankönyveket korábban is az ideológiai befolyásolás, agymosás szándékával írták. Azt viszont már kevésbé értik meg, hogy a digitális intelligencia sokkal hatékonyabban terjeszti az „új világrend” hamis és őrült ideáit, mint tették azt az újságok, majd a rádiók és televíziók.

Nincs tehát házi feladat, vagy ha van is, a gép megoldja, a gyerekek egyre nagyobb hányada nem tud megfelelő színvonalon olvasni, szöveget értelmezni, figyelmét a tanári magyarázatra összpontosítani. Hiszen többségük kis korában mesét sem hallgatott soha, melyre figyelni kellett volna! Az iskolai tananyag nem köti le az érdeklődésüket, mert mindaz, amit a net bugyraiban találnak, sokkal izgalmasabb és érdekesebb a számukra. Mindehhez vegyük hozzá a pusztító liberális oktatási elveket, melyek következtében az iskolai fegyelem súlyosan fellazult, a tanári tekintély pedig elenyészett. Sok-sok pedagógus képtelen elvégezni a munkáját, mert oktatás helyett a fegyelmezéssel bajlódnak. Sziszifuszi küzdelem, mivel lényegében alig maradt eszköz a kezükben, mellyel ráncba szedhetnék a rendetlenkedő gyerekeket.

A jövő iskolája teljesen más lesz, mint amilyennek a mai idősebb nemzedékek megismerték. Elképzelhető, hogy a tanárok helyét a mesterséges intelligencia veszi át, a „home school” a középiskolás korosztály esetében pedig alighanem elterjedtebb lesz. A nevelés, a szocializáció feladatát robotok végzik, a virtuális térben pedig a gyerekek messzi tájakat, rég letűnt korokat ismerhetnek meg – abban a formában persze, ahogyan „digitális barátunk” eléjük varázsolja. Egyáltalán nem zárható ki az sem, hogy a nem is olyan távoli jövőben chipek testbe ültetése révén történik majd a tudásanyag átadása. Az a „tudás” persze teljesen más lesz, mint amit a mai idősebb nemzedékek gyerekkorukban magukba szívtak. Az általános műveltség fogalma is teljesen átalakul, alighanem meg is szűnik.

Új világ köszönt ránk, melyben már nem fogják ismerni sem Homérosz, sem Dante, sem Arany János, sem Jókai Mór nevét! (A feledésre kárhoztatott kiváló művészek, gondolkodók sora a végtelenségig folytatható.) Persze lehetne azzal érvelni, hogy hasonló gyökeres kulturális változás a múltban is történhetett: így például Egyiptomban, ahol is a római hódítók megjelenését követően értelmetlennek látszott az egyiptomi istenek, mítoszok és a 3000 év alatt fölhalmozott tudásanyag ismerete. Hasonlóképpen a Nyugatrómai Birodalom hanyatlása, majd bukása idején egyre inkább csökkent az antik kultúra jelentősége, mert színre lépett a kereszténység, művelt ember pedig már a kora-középkorban elképzelhetetlen volt a Biblia és a keresztény hitelvek alapos ismerete nélkül. Igaz, van egy nagy különbség: a középkorban nagy becsben tartották az antik civilizáció csodálatos alkotásait, ezzel szemben korunk libsi-woke-LMBTQ „vallása” (melyet persze a kereszténységgel, vagy bármely más, korábban létező vallással egy lapon említeni képtelenség) eszement dühvel pusztítja azokat az értékeket, melyekre nem csupán az európai, de minden kultúra valaha felépült.

Mit tehetnek a tanárok ebben a helyzetben? Nos, legelőször is fel kellene ismerniük, milyen vad erők rombolása zajlik a világban, melynek lecsapódása mindaz, ami az oktatást és nevelést napjainkban ellehetetleníti. Az emberiség sorsát meghatározó folyamatokat befolyásolni azonban még a kevés megmaradt lelkiismeretes, nemzeti érzelmű, a média hazugságira immunis tanárok sem tudják. Mit tehetnek? Csakis annyit, hogy a végsőkig mondják, tanítják, hirdetik az igazságot ott, ahol fellelhető (ami persze egzisztenciális kockázattal jár egy olyan korban, ahol történelmi eseményeknek a hivatalostól eltérő értelmezését kriminalizálják), ezzel együtt pedig kételkedésre, gondolkodásra oktatják a gyermekeket, kiállnak a hagyományos, keresztény értékek mellett, és rendületlenül ragaszkodnak az általános műveltség napjainkban lesajnált eszményéhez.

Ady Endre – akiről pontosan tudni lehet, miféle célok szolgálatában állt – írt egy gyönyörű verset a háború poklában azon kevesekhez, akiktől az örök emberi értékek védelmét várta. Napjainkban, és éppen a tanárokra vonatkozóan roppant aktuális. Költeményének néhány sorával zárnám gondolataimat. (Bár hozzátenném: Ady szinte minden politikai kérdésben, így a háború megítélésének ügyében is súlyosan tévedett, és rossz oldalon állt. De mint igazi látnok – akárcsak Babits Mihály – ráérzett arra, hogy nyugati civilizáció hanyatlásának idején az értékek őrzése lesz a legfőbb feladat.)

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.

Gergely Bence

(A szerző olvasónk.)