A pártok állapotáról a június 9-i EP- és önkormányzati választások eredményétől függetlenül tanulságos képet fest a polgármesterjelöltek, valamint a 10 ezer főnél népesebb településeken (ideértve a megyeszékhelyeket, fővárosi kerületeket is) állított helyi egyéni választókerületi jelöltek számáról szóló adatsor. Ez ugyanis arról árulkodik, hogy egy-egy versengő formáció mennyiben képes helyi kampányokkal lefedni az ország területét.

A Fidesz 777 településvezetői helyre és 1509 választókerületben pályázik: igaz, csak 15, illetve 46 helyen teszi ezt egyedül. Ennek elsősorban a KDNP-vel való kötelék az oka, de jó néhány helyen kormánypárti szatellitszervezetek logóit is ott találjuk a kormánypárti aspiránsok nevénél. A realitásokból kiindulva helyesen tesszük, ha a kormánypárti jelölőszervezeteket egyetlen egységes tömbként kezeljük.

A 2022-es összefogás pártjai közül a DK 79 és 908, a Momentum 54 és 560, a Jobbik 27 és 309, az MSZP 63 és 659, az LMP 30 és 378, a P 50 és 528 polgármester- és egyéni választókerületi képviselőjelölttel vágott neki a 2024-es megmérettetésnek. A sokféle koalíciós együttműködés dacára a DK 19 és 224 helyen teljesen egyedül indít jelöltet. A sorrend másik végén a Jobbik 5 és 44, az LMP 5 és 65 helyen volt képes az önálló indulásra, míg a politikai burleszk kategóriájába tartozó és jobbára a háttéregyezkedéseken vitézkedő Párbeszéd (P) mindössze egyetlen saját polgármesterjelölttel és zéró darab egyéni választókerületi jelölttel büszkélkedhet.

Márki-Zay miniszterelnök-jelölt szervezete 7 és 58 helyen került fel a szavazólapra: ebből 2 és 8 esetben önállóan. A Mi Hazánk 132 polgármesteri és 1098 választókerületi pozícióra nevezett be, ráadásul úgy, hogy szinte mindenütt partnerek nélkül: 131 és 1088 esetben vág neki egyedül a választásnak. Az MKKP-t 9 és 356 helyen találjuk a szavazólapon, s csak egyetlen esetben más logóval együtt. A frissen életre kelt Tisza Párt összesen 4 fővárosi polgármester-aspiráns és 1 egyéni választókerület révén érdekelt ebben a versenyben.

A 2019-es önkormányzati választáshoz képest a legtöbb párt jelöltszáma csökkent. Ebben szerepet játszhat az a kampányfogás, hogy a pártoknak sokszor kifizetődőbb álcivilek, szatellitek gúnyájába bújni. Nyilvánvalóan befolyásolja a statisztikát a korábbi ellenzéki együttműködés meglazulása. A pártok közötti szervezetépítési verseny győztese egyértelműen a Mi Hazánk. A nemzeti radikálisok öt év alatt három és félszeresére, illetve bő kétszeresére növelték jelöltjeik számát. Az MKKP – a Mi Hazánkhoz képest jóval alacsonyabb bázisszámról indítva – a korábbi 1 helyett indít most 9 polgármesterjelöltet és 2019-hez képest négy és félszer több helyi jelöltet, a Tisza pedig teljesen új induló.

A DK esetében a csökkenés minimális, 1-2 százalékos és hasonló a nagyságrend kormányoldalon is (5-6 százalék). A P vesztesége is csekély (7 százalékos), de ezt aligha szervezeti erejüknek, sokkal inkább a tárgyalóasztal mellett gyakorolt és titokzatos forrásból táplálkozó zsarolópotenciáljuknak köszönhetik. A Momentumnál elszenvedett veszteség 32-26 százalék (a korábbiak bő negyede), a Jobbiknál 66-63 százalék (az öt évvel ezelőtti kétharmada!), az MSZP-nél 29-28 százalék, az LMP-nél 54-42 százalék, míg Márki-Zaynál 80-81 százalék.

A számok és tendenciák alapján az rögtön leszűrhető, hogy a 2019-ben koalíciót alkotó ellenzéki pártok képtelenek voltak az önkormányzati választási győzelmeket a helyi beágyazottságuk növelésénél kamatoztatni. Éppen ellenkezőleg: az látszik, hogy a 2019-ben győztes ellenzéki struktúrák öt év alatt néhol teljesen leépültek.

A Fidesz ereje és előnye jelentékeny részben a beágyazottságából fakad. A jelöltállítási statisztikák alapján ma a kormányoldallal a beágyazottsági versenyben egyedül a Mi Hazánk képes tartani a lépést, utána „nagy szünet”, s talán még a DK-t nevezhetjük gyengén beágyazott pártnak. A beágyazottság nem csupán a jelöltszám függvénye. Beágyazottnak azokat a párokat nevezhetjük, amelyek nemcsak arra képesek, hogy legalább országgyűlési választókerületi szinten biztosítsák a folyamatos jelenlétüket a helyi közéletben, de arra is, hogy mozgassák, irányítsák helyi szervezeteiket, jelöltjeiket, azaz: képesek pártként viselkedni.

A beágyazott pártoknál a helyi jelöltek megtiszteltetésnek veszik, hogy egyáltalán elindulhatnak a párt logójával, egyéni érdekeiket rendre alárendelik a párt céljainak. A beágyazott pártok képesek beteljesíteni a pártok alkotmányos rendeltetését, hogy tudniillik becsatornázzák, aggregálják az állampolgári akaratot a helyi és az országos politikai döntéshozatalba. A zombi pártok ezzel pontosan ellentétesen viselkednek. Egyéni megélhetési, egzisztenciális érdekek bújnak egy-egy ismert, valaha létezett politikai brand logói mögé. Alkalmi személyi együttállások reménykednek abban, hogy az ismert logó még négy-öt év politikai egzisztenciát biztosít számukra. A zombi pártok képtelenek arra, hogy saját országos stratégiájukat rákényszerítsék helyi jelöltjeikre. Ha az országos stratégia nem tetszik a helyi jelöltnek, az gyakran jár azzal, hogy az adott városban/kerületben formálisan is megszűnik a zombi párt jelenléte.

Ma zombi pártként vegetál a felszínen az MSZP, a Jobbik, az LMP, a P és lassacskán a Momentum is. A Márki-Zay-féle szervezetek és az MKKP jelöltjei aligha egzisztenciaféltésből szállnak ringbe: esetükben az őszinte motiváció, tenniakarás elvitathatatlan. A két formációt inkább mikrópártoknak nevezhetjük, bár az MKKP esetében felfedezhető a pop-up jelleg is.

A pop-up pártok jellegzetesen médiatermékek: az anti-establishment hangulatot egy-egy médiaszemélyiség, színész, jól mediatizált élettörténet révén lovagolják meg, kizárólag a médiatérben, azon belül is elsősorban a közösségi oldalakon léteznek, virtuális közösséget építenek. Ha jól kapják el a pillanatot, a pop-up pártok egészen magas kiugrást is elérhetnek. Tipikusan „ideológiamentesnek” hirdetik magukat, s valóban: nem képviselnek többet egy pillanatnyi politikai hangulatnál, felvillanásnál, életérzésnél.

Átmeneti sikereiket éppen annak köszönhetik, hogy az establishment-pártokból kiábránduló legkülönfélébb választók szabadon vetíthetik legkülönfélébb vágyaikat egyetlen politikai felvillanásba. A posztkommunista térségben az utóbbi években gyakran jelentkeztek pop-up pártok: archetípusuk a bolgár Szlavi Trifonov Ima Takav Narod pártja, de ilyen Zelenszkij jelölőszervezete, s találunk hasonlókat a szlovén és a lengyel parlamenti pártok között is.

A pop-up pártokkal az a fő probléma, hogy éppen a szerves beágyazottság hiánya és a szabadon belevetített vágyak sokfélesége miatt: kormányra kerülve pillanatok alatt felszívódhat mögülük a társadalmi támogatottság.

A pop-up pártok elterjedése a kelet-közép-európai régióban ezért kedvez hosszabb távon a politikai káosznak. Az egyéni választókerületekre épülő magyar választási rendszer ugyanakkor kemény növekedési plafont képez egy pop-up párt fölé. Ma Magyarországon pop-up formációként azonosíthatjuk a Tisza Pártot, s ilyen jegyeket mutat az MKKP is. A progresszív parlamenti ellenzék az elmúlt években arra panaszkodott, hogy vidéken nem tudják felvenni a versenyt a Fidesszel. Ma Budapest belsejében is a jelöltturizmusra figyelhetünk fel: maradék aktivistáikat, fizetett alkalmazottaikat random szórták szét fővárosi helyi egyéni választókerületekben. Budapest V. kerületében a kampány nyitányán oszlatták fel a helyi Momentumot és DK-t, Sopronban pedig szélnek eresztették a helyi MSZP-t. A helyükön fű sem nő.

A nagyvárosokban gyakran találunk a pártközpontoktól függetlenedett helyi együttállásokat, miközben olyan logók is felbukkannak egy-egy településen, amelyek mögött sem helyi párttag, sem helyi aktivista nincsen, nemhogy az állampolgári érdekartikulációra képes helyi pártszervezet. A Tisza Párt felvillanása arra is tüneti reakció, hogy a választópolgároknak elegük lett a magukat pártnak hazudó megélhetési személyi alkuhalmazokból, a valós állampolgári felhatalmazás nélküli közpénznyelő automatákból.

(A cikk az Indexen jelent meg, Beágyazottak, zombik, mikrók és a pop-up címmel.)