A köztudomásúan zsidó tulajdonban álló világsajtó ünnepli és reklámozza e jelenséget, mondván: benne a két testvér egymásra találásának és kiengesztelődésének lehetünk tanúi. E propaganda mögött kettős érdek húzódhat meg: részben önvédelmi, hiszen megnyerhetik vele a naiv keresztények szimpátiáját és jóindulatát; részben elterelhetik a közvélemény figyelmét a cionista maffia világhatalmi törekvéseiről, sőt, egy esetleges közel-keleti konfliktusban politikai-katonai partnerre tehetnek szert a keresztény testvérekben az iszlámmal szemben.

Napjainkban meglehetősen sűrűn lehet hallani az úgynevezett Jeshua HaMassiah-ban hívő zsidókról. Korunk egy divatos vallási jelenségével állunk szemben, mely egyben heves viták forrásául is szolgál. Judapesten régóta vannak gyülekezeteik, Közép-Európában talán itt a legizmosabbak. De az egész világon jelen vannak, még magában Izraelben is, ahol számukat kb. 20 000-re becsülik. Ugyanakkor a róluk szóló információkat káosz és homály jellemzi, ezért fontos, hogy mi is foglalkozzunk velük.

A világvége-váró, fundamentalista újprotestantizmus – bibliai próféciákra hivatkozva – vallja, hogy a „végidőknek”, Krisztus második eljövetelének előjele Izrael állam létrejötte és a zsidó nép megtérése. Hiszik, hogy a dicsőségesen újra megjelenő Megváltó nyilvánosan fel fogja szólítani a zsidókat a megtérésre, de, buzgó keresztyénként, zsidó-térítéseikkel már most igyekeznek előkészíteni számára a terepet. (Érdekességképpen itt említjük meg, hogy az iszlám világ is várja Jézus újbóli eljövetelét. Szerintük – mint Mohamed után kvázi a második legnagyobb próféta – Jézus az iszlám felvételére fogja felszólítani az egész emberiséget!)

Hogy a zsidókat kereszténységre téríteni akaró protestáns testvéreink a kikeresztelkedés keserű piruláját mintegy megédesítve adhassák be a missziós célcsoportnak, kidolgoztak egyfajta „zsidó-keresztény, kettős identitás” elméletet, mely lehetővé tenné, hogy egy megtért zsidónak ne kelljen szakítania korábban gyakorolt vallási hagyományaival. Többek között arra hivatkoznak, hogy Nagy Konstantinig az első keresztények is többségükben olyan zsidók voltak, akiknek – Jézus messiásként való elfogadása mellett – zsidó vallási identitása is megmaradt.

Ez persze féligazság, más szóval csúsztatás vagy maszatolás. A Biblia meglehetősen szűkszavú a tekintetben, ami ezen állítólagos, „kettős identitás” gyakorlati megnyilvánulását illeti. Azonban minden kétséget kizáró történelmi tény, hogy a Jézust vallásgyalázó eretneknek tekintő többségi zsidóság nem csak határozottan kiközösítette sorai közül az első századok zsidó származású keresztényeit, hanem keményen üldözte is őket. Gyakorlatilag állandó életveszélynek voltak kitéve, jobb esetben száműzöttként kellett pogány területekre menekülniük; ahogyan minderről az Újszövetség könyveiből is értesülhetünk. A „zsidó-keresztények” tehát legkésőbb ezen események hatására újra és újra fel kellett tegyék a kérdést önmaguknak: Mit jelent számukra egykori zsidó vallási identitásuk?

Jézus áthagyományozott tanítása (szellemben és igazságban imádni az Atyát), vagy Saul rabbi (alias Szt. Pál apostol) konklúziója (Krisztusban nincs többé zsidó, görög, vagy pogány) lassanként alakította az első hívek új identitását. Hiszen Jézus tanítását választott apostolai még föltámadása után sem értették: ("Mostanában fogod helyreállítani Izrael királyságát?") A Szentlélek pünkösdi kiáradása sem tett rendet egy csapásra gondolataik között. Hiszen köztudott, hogy egységesen remélték a Messiás nemzedékükön belüli, politikai-forradalmi győzedelmes vezérként való visszatérését. Miközben a zsidóság döntő többségét maga mögött tudó farizeusi elit kiverette őket a zsinagógákból, ki kellett verjék saját fejükből is a zsidó vallási identitás illúzióját. A jamniai zsinaton azután a zsidóság vallási vezetői dogmatikusan is deklarálták jézus-követő fajtestvéreik kultikus kiátkozását. Ez a folyamat tehát nem Nagy Konstantin tevékenységének eredménye, hanem már kezdetben, Szt. István első vértanú zsidó testvérei általi megkövezésével megkezdődött.

Akik alaposan és becsületesen tanulmányozzák Jézus tanítását, azok el kell ismerniük, hogy zsidó vallási identitása felettébb ambivalens volt. (Ezúttal tekintsünk el itt és most annak tárgyalásától, hogy mennyiben volt Jézus származásilag zsidónak tekinthető. Ám tagadhatatlan tény, hogy beleszületett e vallási kultuszközegbe, és identitásában sem tökéletesen azonosulni nem volt hajlandó vele, sem teljesen megtagadni azt. Úgy „teljesítette be”, úgy „töltötte be”, és úgy „tette tökéletessé” a törvényt, hogy annak egyes elemeit elfogadta, más elemeit megszigorította, megint másokat viszont határozottan elvetett! A mózesi törvényeket 100 % -ig betartatni akaró, így Jézus tanítását elfogadni nem tudó zsidók a magukét tartották igazi, isteni eredetű zsidó vallási identitásnak, míg velük szemben Krisztus a magáét! Nyilvánvaló, hogy nem lehetett mindkettőjüknek egyidejűleg igaza, egyik állítás értelemszerűen kizárja a másikat. De hosszú időre volt szükség, míg a Messiás követői megértették, hogy Mesterük „zsidó identitása” vallásilag valójában egyetemes, emberi identitás! (Bár egyes keresztények sajnos mind a mai napig sem értették meg ezt.)

A zsidó vallási identitás nem a külsődleges hagyományok megtartásától, hanem belső, erkölcsi tartalmától függ. (Az úgynevezett „Konstantini fordulat” tekintetében tömören úgy fogalmazhatunk, hogy az előtte létezett korai, „zsidó-kereszténység” formálisan ugyan, esetenként megtarthatta a zsidó vallási hagyományokat; de alapjában, tartalmilag Jézus ettől sok tekintetben lényegesen különböző tanítását igyekezett követni. Pál apostol rabbinikus-mágikus, helyettesítő-megváltó áldozat-teológiája, és Konstantin hatalmi egyházpolitikája /állam és vallás összefonódása/ nyomán kettős változás következett be: A keresztények egyre inkább elvetették a zsidó vallás formai elemeit, gondolkodásmódjuk azonban egyidejűleg egyre jobban „elzsidósodott”, vagyis visszatértek Jézus farizeusi ellenfeleinek vallás-erkölcsi felfogásához! Kezdték elfelejteni, hogy a Nyolc Boldogság és a Hegyi Beszéd a keresztény erkölcsiség Alfája és Omegája! Lehet beszélnünk tehát a kétféle identitás kétirányú metamorfózisáról, de egyvalamiről semmiképpen sem: egyidejű, kettős, zsidó-keresztény vallási identitásról!

Ám térjünk vissza a kezdetben megtérő zsidók jelenkori társaihoz! Egyes csoportok azt állítják, hogy a zsidó identitás megőrzéséhez elegendő három törvény betartása: A körülmetélkedés, a szombat megülése, és a 18-ból 3 zsidó ünnep megünneplése. Ezeket hallva nem csoda, ha hittagadó eretneknek tekinti őket a többi zsidó, aki a szövetségi hűséget több száz törvény rigorózus betartásában látja! E szakadár-gyülekezetek szaporodása – akár kétezer évvel ezelőtt – ma is mérhetetlen agressziót vált ki velük szemben ortodox testvéreikből. Napirenden vannak a kiválásukat megtorló bosszú-merényletek.

Nyilvánvaló, hogy egy Jézust messiásnak hívő zsidót a körülmetélkedés nem tart meg zsidónak, hiszen ez például az iszlámban is alaptörvény. (Míg a keresztény erkölcs szerint alapos orvosi indok nélkül öncsonkításnak számít, ami súlyos bűn!) A szombat megülése szintén nem tart meg vallási szempontból zsidónak, hiszen több protestáns keresztyén felekezet is a szombatot ünnepli (adventisták, szombatosok). Ami a zsidó hagyomány ünnepeinek megtartását illeti, vizsgáljuk meg például a széder, a páska esetét. Tudjuk, hogy Jézus is megülte, mint „utolsó vacsoráját”, de azt alapvetően új szellemi tartalommal töltötte meg! A zsidó vallási hagyomány – a törvény – ezzel szemben a mai napig ünnepli benne nem csak a szabadulás tényét, hanem Jahve kegyetlen bosszúcsapásait is Egyiptommal szemben. Ha tehát egy úgynevezett kettős identitású „zsidó-keresztény” – az ellenségszerető Krisztus követőjeként – mégis a törvény előírása szerint ünnepli meg ezt, lelkileg meglehetősen szkizofrén lelkiállapotba kerül. Aki Jézus tanítását megérti, és követi annak el kell fogadnia a tényt, hogy a keresztény identitás mintegy felülírja a zsidót, amelyből nyilván csak az öröklődhet át, ami örök emberi vallásosság. A többi vallási elem viszont eddig is szükségtelen volt, s ezután is az marad. (Mért lenne a Szeretetisten vallásának szüksége nemi öncsonkításra vagy egy rituális napra? Egy elkötelezett, és újjászületett hívő számára minden nap megszentelt szombat!)

Ha mindezt egy Krisztust messiásnak elfogadó zsidó nem érti meg, akkor hogyan értené meg a Mester ennél mélyebben szántó tanításait? Vagyis állítólagos megtérésük ez esetben csak maszlag, legfeljebb illúzió. Maga a protestáns evangelikális fundamentalizmus is egy – a páli megváltás-teológián alapuló – meglehetősen olcsó (mert „ingyenes”) megtérést kínál. Ez egy családfáját Ábrahámig visszavezetni tudó, vallásilag zsigeri zsidóból pár másodperc alatt keresztényt kreálhat.

Sajátos jelenség, hogy míg a zsidóság döntő többsége határozottan elutasítja, gyűlöli, sőt, üldözi e kettős identitású öszvér-mozgalmat, a keresztények általában üdvözlik azt! A nagy történelmi egyházak teológusai ugyan óvatos kritikával is illetik e kétfejű irányzatot, de óvakodnak rámutatni annak teljes abszurditására. (Részben mivel e képtelenség okának felfedésekor be kellene ismerniük, hogy saját gyakorlatukban is hűtlenek lettek a Hegyi Beszéd erkölcsiségéhez; részben pedig attól való félelmükben, hogy rájuk sütik az „antiszemitizmus” káinbélyegét.)

Ugyanakkor a köztudomásúan zsidó tulajdonban álló világsajtó ünnepli és reklámozza e jelenséget, mondván: benne a két testvér egymásra találásának és kiengesztelődésének lehetünk tanúi. E propaganda mögött szintén kettős érdek húzódhat meg: részben önvédelmi, hiszen megnyerhetik vele a naiv keresztények szimpátiáját és jóindulatát; részben elterelhetik a közvélemény figyelmét a cionista maffia világhatalmi törekvéseiről, sőt, egy esetleges közel-keleti konfliktusban politikai-katonai partnerre tehetnek szert a keresztény testvérekben, az iszlámmal szemben.

Tarnóczy Szabolcs