Már a legelején lelövöm (a témából adódóan szó szerint) a poént egy cseppet sem vicces találós kérdéssel. Filoszemita elmebeteg, aki a magyarországi zsidóság iránt érzett „részvét” kedvéért belelövetne a saját, más véleményen lévő (vagy csak szimplán közömbös) honfitársaiba, nem mellesleg olyan hülye a történelemhez, mint Lakatos Rikárdó egy borsodi zsákfalu lelakott iskolájában. Ki az?

Lukácsi Katalin hosszú utat járt be, mióta elsodródott a Fidesz-KDNP-től, habár, ha ennyire szélsőségesen zsidóbarát érzelmei vannak, nyugodtan maradhatott volna ott, biztos értékelnék, főleg a jelenlegi háborús helyzetben. A lényeg, hogy január 27-én volt a holokauszt nemzetközi emléknapja (az egyik a sok közül, így aki nem tudja tartani a lépést, ne magát hibáztassa), Lukácsi pedig megnézte az Érdekvédelmi terület című filmet, amely Rudolf Höss életéről (pontosabban annak egy szeletéről) szól. Auschwitz parancsnoka – lévén ő volt a létesítmény vezetője – a szomszédban lakott családjával, ez a „békés sziget a gázkamrák mellett” adja a film feszültségét, vagy, ahogy a tébolyodott nő fogalmaz „emberileg a legkínosabb nézőpontból viszi vászonra a holokausztot”.

Szalonkonzervatív szennylappal a kézben igazi az edzés, röppen majd az állas a sok antiszemitának! (fotó: Fb)

Hasonló filmekből és könyvekből annyi van, mint minden másból együttvéve (egyre ritkábban, de azért még személyesen is be szoktam térni nagyobb könyvesboltokba, a „történelem” szekció lényegében csak erre a témára redukálódott az évek során), s noha ennek nyilván az agymosás az elsődleges célja, meggyőződésem, hogy egy szép napon mindez visszaüt majd, legalábbis én rengeteg olyan, a témával nem rendszeresen foglalkozó „átlagember” véleményét olvastam, akik nem értik, miért kell ezt a kérdéskört ennyire túlpörgetni.

De Kati! Ő teljesen más! Nála szárba szökkent az Érdekvédelmi terület üzenete, és komolyan megtermékenyítette őt. Kati nem holmi „antiszemitizmusra hajlamos átlagember”, akinek tele van a zsákja, hogy a csapból is a holokauszt témaköre folyik, de olyan „apróságok” sem zavarják meg, mint Izrael jelenkori – hangsúlyozom, jelenkori, tehát nem a távoli múltban, hanem ebben a percben is zajló – népirtása.

Kati a Salkaházit választaná a Páter helyett és gróf Pálffy Józsefet (ismét ne magát hibáztassa, ha nem ismeri, semmi lényeges, csak amikor a bolsevizmus ellen kellett volna harcolni, ő inkább a Magyar Frontban szervezkedett mint „katolikus ellenálló”, de épp ezért Lukácsin meg a történészeken kívül a kutya nem emlékszik rá) Endre László helyett, aki történelmet írt azzal, hogy nemzetiszocialista politikusként 1938-ban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjává választották, majd élete végéig a bolsevizmus ellen harcolt, hogy aztán a népbíróság egyik kötélcsomóján végezze. Persze Katitól nem várunk el hasonló „politikailag inkorrekt” gondolatmenetet, de azért na, csak leírja az ember, ha már előkerült a téma.

Mit szokott üzenni a holokausztról szóló könyvek és filmek jelentős többsége? A relativizálás megengedhetetlenségét és természetesen az átörökített bűnösség kihangsúlyozását, tehát nemcsak az ikszedik zsidó leszármazott lesz „a trauma miatt ő maga is túlélő”, hanem az elv működik pepitában is, tehát lényegében nem kizárólag akkor vagy „bűnös”, ha a nemzetiszocializmussal vagy a Német Birodalommal szimpatizálsz, de szimplán akkor is, ha fehér európai vagy. A „bűnösség” elvét hangsúlyozni mindkét esetben abszurd, de Lukácsi itt még nem állt meg, és elkezdte kínos módon részletesen, még kínosabb irodalmi szókészlettel elemezni az „egyéni felelősség” kérdését.

Szerinte nemcsak a „legbrutálisabb holokauszt” a miénk, „a legfagyosabb csók, mellyel útnak indítottuk őket” (igen, „mi” indítottuk el őket, Ön, én, a szomszéd Józsi stb.), de „a lelkünk is odaveszett”, és „egy hajszál rezdüléséért is számot kell majd adnunk”. Ez az egyéni felelősség és a számadástól való félelem annyira felizgatta Katit, hogy a szintén sokszor elborult Kossuth nyomán ő is az „antiszemita csőcselékbe lövetne”, amolyan keresztényi módon. De még csak ezt sem kényszerből tenné, hanem „kedve lenne hozzá” (bezzeg, ha én írnám le, mihez lenne kedvem...hajj, milyen ajvékolás kerekedne belőle).

Lukácsi Kati viszont nem kizárólag a „nácikba” szeretne belelövetni. Azokba is, akik közömbösek, akiket nem érdekel az, hogy a szomszéd Rosenfeldet 80 évvel ezelőtt elvitték azért, mert a szovjetnek kémkedett, vagy csak ezt az időszakot is beleértve magasról k*kál az egész történelemre. Lukácsi őket is lövetné. Lukácsi ezenkívül szeretné még lövetni az „önfelmentőket”, de azokat is, akik Wass Albert-szobor után „nyivákolnak”, pedig Wass Albert egyébként a nemzetiszocializmus közelében nem járt soha, de mindegy.

Kati mindenkire szeretne ágyúval tüzelni: a kedves olvasót, a „magyarkodó” tömegeket, kollégáimat, barátaimat, engem, de mint említettem, a közömbös „civileket” sem kímélné. S hogy a kép teljes legyen, hogy bizonyítást nyerjen a film hatása, a bűnbakképzés, az „egyéni felelősség” veszélyes mételye: miután velünk végzett, magát is fejbe lőné.

Kell ennél irodalmibb, jelképesebb végkifejlet? A propaganda által teljesen megtébolyodott őrült rémképe, aki miután kivéreztette Európát, végül saját magát is felfalja, kivégzi.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info