Az idei féktelen áremelkedések tükrében a karácsonyi készülődést is áthatotta a „mi, mennyi, hol?” kapitalista szentháromsága, végérvényesen kiherélve és üzletiesítve mindent, ami ehhez az időszakhoz köthető. S valóban! Ha szerencsés esetben nem is az az első dolgunk, hogy a várakozás időszakában az árakat böngésszük, a budapesti karácsonyi vásár pökhendi árain még az is teljes joggal őrjöng, aki amúgy nem anyagi szempontból közelíti meg elsősorban az ünnepet.

Van, ami még a gyilkosoknak és pszichopatáknak is sok (illusztráció: Facebook)

Léteznek az országban ezek az „örök elégedettek”, akik mára egy az egyben megfeleltethetők a fideszes törzsszavazóknak. „Ne méricskéljük az országot más nemzetekhez”, „ott nem volt szovjet megszállás”, „ők nem sínylődtek a török alatt”, „legalább nekünk migránsaink nincsenek” stb-stb., szerintem tudják, mire gondolok. Nos, rajtuk kívül szerintem mindenki kiakadt a 10 400 forintos csirkepaprikáson vagy a 3500 forintos kürtőskalácson, no meg azon is, hogy Bécsben úgy olcsóbb minden (a forralt bort leszámítva), hogy fényévekre van egymástól a két életszínvonal a mindennapokban is.

Tavaly még én is kilátogattam a budapesti „nagy vásárba”, idén már elvből nem, és tiszta szívből remélem, hogy nagyot koppantak azok, akik ilyen áron vesztegették a termékeiket. Azon meg senki ne csodálkozzon, hogy ezek után megy a hasonlítgatás és a szokásos magyar „körülöttünk mindenhol jobb” mentalitás. Van bőven alapja.

Mondjuk árak ide, vagy oda, nekem sajnálatos módon évről évre minimálisabb karácsonyi hangulatom van, egyetlen mentsváram, hogy 24-ére valahogy mindig sikerül összekaparni a dolgokat, és utolsó pillanatban megérkezik az a bizonyos karácsonyi érzés is (e nélkül elég nehéz lenne ünnepi publikációt írni december 24-én). Nem a kereszténységből vagy a karácsony üzenetéből ábrándultam ki, hanem egész egyszerűen évről évre kevesebb jön át abból, hogy miről is kellene szólnia ennek az időszaknak. Nem akarok előhozakodni a „régen minden jobb volt”, a mi oldalunkon talán túlságosan sokszor emlegetett frázisával – régen is vásároltak az emberek –, de ahogy múlnak az évek, valahogy egyre lelketlenebb az egész. Beszédes, hogy még a már eredetileg is minden fennköltséget nélkülöző, ám jó lehetőségeket rejtő Black Friday-t is sikerült még mélyebbre rántani: „Black Week”, „Black Month”, meg még ezernyi baromság, jó akciókat már csak elvétve talál az ember akkor is.

Ez a féktelen kiüresedettség pedig tetten érhető mindenben, ami november végét és az adventi időszakot jellemzi. Az első karácsony tematikájú termékek november elején érkeznek a szupermarketekbe, a populáris karácsonyi dalokat (amelyeket én egyáltalán nem utálok!) is november közepétől szeretik már játszani, de új év, új lehetőségek, így minden évben sikerül valahogy még jobban alulteljesíteni az előző esztendőt.

Nagyon remélem, hogy nem vagyok vele egyedül, de a magam részéről úgy gondolom, kevés dolog gyilkolja meg jobban az ünnepet, mint a november végén, vagy december elején felállított karácsonyfa az otthon melegében. Nem egy, nem két ilyet láttam idén, tudnék hozni külföldi és hazai példákat is (egyik álmatlan éjszakán még olvastam is valami angol nyelvű írást erről, mekkora trend lett nyugaton), akár olyan emberektől is, akiket egyébként nagyon szeretek. Meggyőződésem azonban, hogy nem a kapkodó delikvens a hibás, ő csak így próbálja betömni azt a tátongó űrt, amit a valódi ünnep hiánya hagy a lelkében, nyilván nem egyedül én érzek hasonlóan. Csakhogy ezzel csak még inkább ront a helyzeten.

Napsütésben, kora őszt idéző szellőben, félig nyitott ablaknál írom ezeket a sorokat, ami megint csak nem segít az átszellemülésben.

December 5-én este megérkezett a hó Magyarországra, a Mikulást másnap reggel pedig friss, egész komoly kis hótakaróval várhattuk az ország legtöbb pontján. Jött is a sok önjelölt környezetmérnök, aki Facebookon rögtön megszakértette, hogy az égvilágon semmi baj nincs a klímával, hiszen 5 napja van tél, és máris esik a hó, így hát nyilvánvalóan mindenki totális idióta, aki úgy gondolja, hogy valami nincs rendjén a bolygónkkal.

Aztán eltelt 3 nap, a hó nyomtalanul eltűnt, azóta pedig még éjszaka is elvétve mértünk mínusz fokot, s minden kétséget kizáróan idén is fekete karácsonyunk lesz (a népesedési rátát elnézve más tekintetben is), miközben múlt éjszaka úgy verdeste az eső az ablakomat, mintha csak szeptember lenne.

Pedig ami talán a legjobban hiányzik a régi karácsonyokból, az pontosan a fehér hótakaró. Hiába beszélünk „pusztán” időjárási elemekről, mégis kölcsönöztek egyfajta szakralitást az ünnepi időszaknak, méghozzá egy olyan formáját, amely talán még az alapvetően materialista szemléletmódú emberek lelkét is megmelengette azzal a végtelen nyugalommal és megbékéléssel, ahogy a fehér hó beborítja az utcákat, a tereket, az erdőt. Nagy szüksége lenne a modern embernek erre a téli mozdulatlanságra, ám ezek a fontos „kellékek” is úgy tűntek el nyomtalanul, ahogy a karácsony valódi üzenete.

Ezek a sorok két nappal karácsony előtt kívánkoztak ki belőlem, de akkor kezdtek megfogalmazódni, amikor először megláttam egy lakásban a november végén feldíszített fenyőfát. Utóbbi valahogy jó szinonimája az öreg Európának is. Valamibe még nagyon kapaszkodna reflexből, de valószínűleg már saját maga sem tudja, mibe.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info