A békebeli időkben, amikor még gyakorlat volt, hogy a férfiak vélt vagy valós sérelmeikért fegyveres párbajjal vettek elégtételt egymáson, egyesek olykor azzal hárították el a fegyveres harcra való felhívást, hogy a kihívó fél a párbajok szabályzatát előíró kódex szerint „nem párbajképes”, vagyis nem üti meg a férfiasságnak azt a mércéjét, ami őt a méltó ellenfél kategóriájába sorolná, vagyis kvázi lovagiatlanság lenne a kihívott részéről a párbajt elfogadni.

Kétségtelen, hogy a párbajkódex előírta azt, hogy kik „párbajképesek” és kik vannak kizárva az efféle harcias elégtételekből, azonban valószínűsíthető, hogy szép számmal akadtak olyanok a párbajok történetében, akik saját gyávaságukat, felkészületlenségüket leplezendő minősítették párbajképtelennek kihívójukat, hogy így meneküljenek meg a fegyveres megütközéstől, megőrizve egyúttal úri mivoltuk látszatát.

A mai magyar politikában ugyanez a jelenség figyelhető meg. Elsősorban a baloldali és liberális tábor, de a közép-konzervatív oldal is végtelen sunyiságot rejtő, lenéző félmosollyal intézi el a nemzeti radikális szervezeteket: „Ugyan már kérem, kik ezek? Jelentéktelen huligánok! Nem szalonképesek, fasisztákkal, nácikkal, fajgyűlölőkkel nem tárgyalunk! Méltatlanok ők arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljünk velük, nem szalonképesek!”

Napi rendszerességgel érik ezek a vádak a szervezett és felkészült nemzeti radikális szervezeteket az ellentábor részéről, azonban egyre inkább kilóg a lóláb: Megmutatkozik, hogy ezek a frázisok a bebetonozott hatalmukat, rendszerüket féltő politikai elit gyávaságának leplezésére szolgálnak.

Mert félnek, nagyon is félnek ők, hogy ha Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, Dávid Ibolya vagy Fodor Gábor egy olyan kaliberű partnerrel folytatna nyilvános, közéleti-politikai vitát, mint pl. Vona Gábor, Bíber József Tibor, Lipusz Zsolt, Polgár Tamás, Budaházy György vagy Toroczkai László, akkor bizony könnyen alulmaradhat.

Ezért, hogy ennek a lehetőségét is elkerüljék, inkább egyfajta hamis és visszatetsző felsőbbrendűséggel minősítik „alpárinak, vállalhatatlannak, vitaképtelennek” potenciális számonkérőiket, holott a közvélemény egyre szélesebb rétegei számára válik nyilvánvalóvá, hogy ők maguk azok.

Kétségtelen, hogy a közerkölcs és közízlés íratlan szabályai meghúznak egy vonalat, ami alá magára valamit is adó politikus, közéleti szereplő semmiképp sem ereszkedhet; azonban a magyar nemzeti radikalizmus fent említett prominensei (és még számos közülük, akik e helyt nem kerülnek megnevezésre) olyan felkészült, tájékozott, értelmiségi emberek, akik nemhogy vitaképesek, de nagyon is megizzasztanák az ellenoldal szószólóit (sőt, rendre meg is szokták őket izzasztani, ha erre nagy ritkán valamelyik periférikus médiában, szigorúan főműsoridőn kívül lehetőségük nyílik).

A Jobbikot, a Magyar Gárdát, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Kuruc.info honlapot vagy a Lelkiismeret 88 csoportot rendszeresen szalonképtelennek és vállalhatatlannak nevező csoportoknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a magyar lakosság egyre inkább kiábrándul az impotens, „szalonképes” politikai pártok és közszereplők semmitmondó lózungjaiból, és radikális megoldásokat sürget olyan, az egész társadalmat érintő problémák megoldására, mint a cigánybűnözés, a szociális segélyezési rendszer, az egészségügy, vagy a zsidó politikai-gazdasági befolyás aránytalan növekedése.
Tehát, hölgyeim és uraim, jobb lesz, ha ott bent a parlamentben és kereskedelmi televíziókban megnevezik a segédeiket, vagy beismerik önnön párbajképtelenségüket, és visszavonulót fújnak!  

Münzberg Mihály
Nyíregyháza