"Új hitet, reményt és vigasztalást nyújtott mindnyájunknak, mert akkor arra volt szükségünk. Szinte nem volt a külföldi magyar nyelvû baloldali lapok között olyan, amely ne támadta volna a Hídverőket és Alföldi Géza személyét. Mégis példamutató kitartással és elszántsággal állotta a ráfröccsentett sarat. Ma már elmondhatjuk: éppen ezek a túloldali támadások tették népszerûvé és hőssé a mi szemünkben."
1944 koratavaszán ismertem meg személyesen Budapesten, az A NÉP címû hetilapunk szerkesztőségében (Rákóczi út 15, I. 2.), amely lapnak akkoriban főmunkatársa volt. Cikkei, versei, tárcái színessé, érdekessé tették a Hungarista Mozgalom akkori egyetlen (és eléggé vérszegény) hetilapját. Megtudtam, hogy hetedikes gimnazista koromban írt első, vidékről fölküldött fogalmazványaimat ő korrigálta, ő tette közlésre alkalmassá. De megtudtam azt is, hogy Alföldi Géza – valamikor a harmincas évek elején – szintén hetedikes gimnazista volt, amikor első irodalmi sikerét aratta a „Csókos huszárok“ címû három felvonásos népszínmûvével, amit sajnos csak a vidéki színtársulatok mutattak be.
1944. október 15-én a Magyar Rádió munkatársa lett. Ama történelmi nap estéjén hangzott el először a rádióban a „Csak a gyökér kitartson!“ címû híres költeménye, amit megrázó erővel ő maga olvasott fel.
A hontalanság évei alatt – pontosan 1948-ban – a vesztett háború kábulatában és dermedtségében szinte riadóként hatott a HÍDVERŐK címû lapjának megjelenése, amely szegényes, fotókópiás eljárással készült ugyan, mégis lap volt és az emigrációs jobboldali sajtó úttörője. Új hitet, reményt és vigasztalást nyújtott mindnyájunknak, mert akkor arra volt szükségünk. Szinte nem volt a külföldi magyar nyelvû baloldali lapok között olyan, amely ne támadta volna a Hídverőket és Alföldi Géza személyét. Mégis példamutató kitartással és elszántsággal állotta a ráfröccsentett sarat. Ma már elmondhatjuk: éppen ezek a túloldali támadások tették népszerûvé és hőssé a mi szemünkben.
Írnunk kell a költészetéről is. Leghelyesebbnek véljük, ha annak ismertetését a nálunk hivatottabb tollú Dr. Baráth Tibor professzornak adjuk át, aki Nyugati Magyarság címû folyóiratának 1950. szeptemberi számában a következőket írta:
„Érdemes a mai rohanó életben is egy-egy percre megállnunk és felmérnünk, hogy temérdek nyomorúságunk, kifosztottságunk és elesettségünk ellenére is mennyi kincs birtokában vagyunk mi, számûzött magyarok, kálváriás életünk hatodik esztendejében is. Mert vannak javak, vannak értékek és drága kincsek, amelyektől egy-egy nemzetet, népet, még ha mezítelenre vetkőztették is, mindhalálig meg nem foszthatnak. Ezek az elrabolhatatlan javak a szellemiek síkján, az erkölcsiek végtelen birodalmában vannak s együttesen alkotják azt a tőkét, amelyből az előző nemzedékek szellemi hagyatékával együtt, az ország, ha romokban hever is, a nép, ha pillanatra megbénították is, újra felépíthető, újra talpra állítható.
Ezen értékhordozók és új országépítők közé tartozik Alföldi Géza, az író és költő.
Csak párszor láttam őt: 1944 borús telén, majd a rákövetkező év tavaszán, azokban az aggodalommal teli napokban, amikor a végső katasztrófa előestéjén, mint ûzött vadak, ki az ország egyik, ki az ország másik széléről futottunk össze Budapesten, hogy megkíséreljük a lehetetlent... Röviddel utóbb a halál kaszája borzalmasan közénk suhintott. A megmenekülteket, kit erre, kit arra, szétszórta a sors. Országhatárok és tengerek ékelődtek közénk, de a Nemzet jövőjébe vetett közös hit és az íratlan fegyverbarátság töretlenül fennmaradt közöttünk. S amikor kétévi kényszerû elszigeteltség után egy szép napon bekopogott hozzám egyik régi barátom, hóna alatt a Hídverők immár fél tucat számával, leírhatatlan lelki élmény volt számomra Alföldi Gézával lélekben újra találkozni, és hallani a körülötte tömörülő írói had riadóját. Egykor velük együtt alkottuk az összeomló Magyarország utolsó harcos szellemi gárdáját, s most Alföldiék az elsők között hirdették meg a szabad Nyugaton az örök magyar élni akarást.
Amikor először találkoztunk, Alföldi már ismert költő, Sértő Kálmán barátja, a nagypolitikába éppen belépő nemzedék egyik legdinamikusabb harcosa volt. Barátjával együtt a spirituális megújhodás hirdetője, ostromlója az erkölcsi züllésnek, egyszerû kifejezésekkel téve érthetővé a materializmusba süllyedt embereknek szomorú eltévelyedésüket. „Hetivásár“ c. verse, amely ezirányú alkotásai közül talán a legkiemelkedőbb, jól érzékelteti a magyar irodalom mezején eredetien vágott mezsgyéjét. Találóan írta róla Sértő Kálmán éppen tizenöt esztendeje, hogy „Alföldi a ma költője, aki a jövő ködében jár előttünk olyan biztosan, amilyen bizonytalanul mi ma itt ebben a korban botladozunk...“
Azóta Alföldi költői palettája a maga színes gazdagságában teljesen kibontakozott előttünk és valóban a ma költője lett. Mi, tollforgató, a történelmet is lapozgató és eszmeáramlatokban gondolkodó, „rendszereket“ kereső emberek, talán mi bizonyíthatjuk legjobban Sértő Kálmán meglátásának helyességét. A mai spirituális irányban megújhodó korban ugyanis három ellenállhatatlan erővel feltörő eszme van, amely „rendszerbe“ igyekszik egymással kapcsolódni. Ezek: a mélységes istenhit, az elmélyülő nemzettudat és a mindent átható szociális gondolat. És éppen ez a jelenkori vallásos, nemzeti és szociális együttes az, amely Alföldi Géza lelkiségét megragadta és ezért lett ő a ma költője – a mi költőnk!
Lírájának elemzői a vonások mindegyikét rendre megfigyelték alkotásaiban. Az ezekbe szinte egyedülálló erővel megnyilatkozó istenhit – olvassuk róla egy helyütt – „a maga egyszerûségével és egyszerûségükben sodró erejû képeivel az elvont Isten-fogalmat valóságos élővé varázsolja.“ – Az észrevétel találó, mert e versek valóban nem a megszokott vallásos formulákat görgetik, hanem színes képekkel – mint a gótika mûvészies ablaküvegein keresztül – észrevétlenül és mély érzéssel beléringatnak bennünket az emberi mértékkel nem mérhető erő – a mennybéli – érzékelésébe.
De talán mégis korunk elmélyülő nemzettudata talál a legerősebb visszhangra Alföldi költői lelkében. Minden alkotásában – akárcsak prózájában – dinamikus erővel lüktet ez a gondolat. Magyarságszemlélete átlépi az egyezer esztendős európai történetünk határait, és kitágul a messze távoli múltba: évtízezredek ködében keresi és találja meg a magyart, már a kultúra első megjelenési formáinál. Ki ne olvasta volna „János“ címû versét a Hídverőkben, amely a nemzeti emigrációban nem is olyan régen élénk feltûnést keltett, s amely ezirányú mûvészi alkotásainak egyik legszebb példája.
A szociális gondolat, mint színező elem, át- meg átszövi Alföldi istenhívő magyar lelkét. Kik azok a „szürkék“, „kobakosok“, „a barommunka jármán dactalan őrlődő magyarok“, ha nem a tömeg – minden magyar testvérünk, akiről a trianoni Magyarország korában kevés szó esett még. Ez az egész társadalom átöleléséig szélesedő szeretet – igen, ez lesz az új Magyarország! – s ezért is a ma költője, a mi költőnk Alföldi Géza.
Érdekes szintézise található korunk három említett uralkodó érzésének Alföldi Géza szatirikus verseiben. Ezekben sorra ostromolja az Istentől, nemzettől, néptől elrugaszkodott gazember-típusokat. Ilyen a „Ferenc-gazda“, a „Sintér kutyái“, az „A vén szamár“, meg az „Én vagyok a nép“.
De még egy vonást róhatunk ehhez az arcképhez. Az igazi mûvelt emberek tisztában szoktak lenni azzal, milyen keveset ölelhetnek fel rövid életük folyamán az emberiség roppant szellemi kincséből s mily parányi a tudásuk a végtelenhez képest. Ezért a szerénység, a magába fordulás ezeknek gyakran jellemvonásuk, nagy energiájuk mellett. Alföldi Géza is az igazi mûvelt emberek csoportjába tartozik. „Inkább beszélőgépnek tartom magam, semmint szerzőnek“ – mondotta nekem egyszer. „Eszköznek, amelyen keresztül egy magasabb erkölcsiség és szellemiség fejezi ki magát“.
Szerény, de tökéletes ez a jellemzés. A nyugatos magyarságnak az új országépítéshez éppen ilyen emberekre van szüksége.“
Amikor az emigrációs évek kezdtek hosszúra nyúlni és egyre reménytelenebbé válni, megindult ellene jobboldalról is a szellemi féltékenységből származott támadássorozat. Cikkek, brossúrák jelentek meg ellene olyan közismert, jó nevû írók tollából is, akik lapjának indulásakor munkatársai voltak. A baloldali támadásokat igen, de a jobboldaliakat nem tudta elviselni. Természetes, hogy ezekre ő is elveszítette a türelmét, és majdnem alpári hangon válaszolgatott. – Ez volt a magyar nemzeti emigráció legsötétebb időszaka. Az ádáz torzsalkodásnak az 1956 októberében Budapesten kitört magyar nemzeti forradalom és szabadságharc vetett véget.
A forradalom és szabadságharc leverése után 200 ezer újmenekült magyar érkezett Nyugatra, emigrációnk létszáma duplájára emelkedett, új lapok jelentek meg, új írói és költői nevek kerültek közforgalomba, és Alföldi Géza a hatvanas években kérlelhetetlenül eltûnt az emigráció nagy süllyesztőjében. Azóta visszavonultan élt dél-németországi magányában 1991 októberében – 83 éves korában – bekövetkezett haláláig. Utolsó útjára nem kísérte más, mint a magyar emigráció hálátlansága.
Ujlaki Miklós
ÚT és CÉL, 1992 április
-------------------------------------------
MONDD, HÁT MEGÉRTE?
(Alföldi Gézának, nyolcvanadik születésnapjára)
Mondd, hát megérte?
Kezedet nyújtani a tûzbe,
Egy népért, mely tán nem is tudja,
Hogy valaki a szívét, eszét, hitét
Szó nélkül odadobta,
S most itt áll meztelen,
Merengve az elmúlt életen.
Költő voltál s magyar,
Kinek dalától megrepedt a fal,
Mit kriptaként emeltek körénk gonosz kezek,
Hirdetve, hogy: elvégeztetett.
Költő voltál s álmodó,
Kiben tán rossz is lakozott, de sokkal több a jó,
Aki úgy tudta a könnyeket kicsalni másból,
Hogy vigyázott rá – ne nagyon fájjon.
És most, életed alkonyán,
Fojtogat ezer magány,
S ha kérdezem: megérte-e?
Ajkad néma, csak fürkésző szemed
Keres valamit a távolban.
És én, ki majd utánad jövök,
Akibe bánatod átköltözött,
Mint vándor, ha útszéli keresztre lel,
Választ nem várva
Meghajtom előtted konok fejem.
Dobszay Károly
(Dortmund, 1988. június 22.)
(Forrás: FRONT, 2008 június)
Kapcsolódó:
Egyik legnagyobb költőnk verseskötete megrendelhető ide kattintva!