(Gondolatok Salkaházi Sára szociális testvérnő boldoggá avatása kapcsán)

A kommunizmus kapitalizmussá metélése úgy másfél évtized óta a XX. század jobb- és baloldali diktatúráinak tucatjait avatja boldoggá, s „másodfokon” szentté a Szentszék. E tény a katolikus közvéleményben megerősítheti azt a hiedelmet, mely szerint elsősorban a diktatúráknak lehetnek mártírjai, s korunk szentjei elsősorban közülük kerülnek ki.

Ezen kívül még azt is sugallja, hogy az elkötelezett keresztény minden diktatúrában potenciális mártír; illetve, hogy bal- vagy a jobboldali diktatúrák a keresztényeket egyenlő mértékben üldöző rendszerek. Kvázi, maga a diktatúra, mint olyan isten- és emberellenes. És itt mindjárt álljunk meg egy pillanatra.

Mit is jelent a diktatúra? Nem mást, mint az önnön rendjét masszív erőszakkal is fenntartani kész, központosított államhatalmat. Amilyenből sok ezer éves világtörténelmünk kezdetei óta minden korban és minden kontinensen megszámlálhatatlan volt.

Vajon az Egyház, és saját nemzetének, birodalmának külső-belső ellenfeleit kardélre hányattató, felnégyeltető, megvakíttató, fülükbe forró ólmot önttető Szent István királyunkat e jeles tetteiért avatta szentté Róma? Épp ellenkezőleg: ennek ellenére!

Változhatnak-e a szentség erkölcsi kritériumai? Aligha. De Szent László királyunk sem bánt ellenségeivel kesztyűsebb kézzel. S kardja nem csupán pogányok vérétől rozsdásodott, hanem idegen keresztény támadóktól is védte országát, s hatalmát.

A hasonló példákat sorolhatnánk a végtelenségig. Szent Bernát például úgy igyekezett keresztényként megideologizálni az önvédelmet, ahogyan az egy mai teológus számára ad abszurdum. De nem is ez tette szentté. Voltak az Egyháznak szentjei, akik – noha talán nem vettek részt aktívan ezekben – elvileg egyet értettek a boszorkány- és eretnekégetésekkel, a keresztes háborúkkal, vagy az inkvizíció tortúráival.

Nézzük, mit is jelent a szentség; ki a szent?

A közhiedelemmel ellentétben nem az, aki tökéletes tudással rendelkezik, vagy teljesen bűntelen életet él. Tágabb értelemben szent minden olyan ember, aki őszintén, legjobb szándékkal, teljes erejéből igyekszik hitét tettekre váltani. Szűkebb, katolikus értelemben az Egyház azon tagja, akikről hosszadalmas procedúra során ez bebizonyosodik.

A boldoggá, majd szentté avatási pör nem állítja, hogy csak az Egyház által hivatalosan ilyennek nyilvánítottak tartoznak közéjük. Csak azt, hogy ők bizonyosan, tehát tiszteletük, és közbenjárásuk minden hívő számára lehetséges és ajánlott. Ám hitünk szerint mindazok szentek, akik önhibájukon kívül szubjektív tiszta lelkiismerettel cselekedtek, objektíve akár tévesen is!

Keresztény szempontból nyilván aligha tekinthető szentnek egy meggyőződéses baloldali mártír, hiszen a marxizmus eszmei alapja az ateizmus. (Pl. Nagy Imre.) Ám a jobboldal esetében alapvetően más a helyzet! Ahogyan a középkorban, úgy a XX. században is gyakran előfordult, hogy egy-egy front vagy barikád mindkét oldalán keresztény hívők harcoltak egymással szemben. Lehettek-e szentek egyidejűleg egymás ellenfelei? A fentebbiek értelmében – természetesen – igen!

De lássuk csak, mi a helyzet Salkaházi Sára esetében? 1944 végén zsidókat bújtatott a nyilasok elől. Abban a tudatban, hogy a munkaszolgálatra összefogdosott emberek ártatlanok, s a jogtalan kényszermunka szenvedései várnak reájuk, sőt ok nélkül veszélybe kerül életük is.

A nyilas, statáriális törvények a zsidók rejtegetését köztudottan súlyosan megtorolták. Salkaházi lebukott, letartóztatták, s állítólag a „Dunába lőtték”. (Amennyiben hihetünk a tisztes távolból megfigyelő szemtanúknak.) Az akció lehetett az akkoriban gyakran előforduló, önkényes túlkapás is, melyeknek megakadályozását a rendkívüli körülmények természetesen lehetetlenné tették.

Hogy a mártír apáca zsidókkal kapcsolatos félelme megalapozott volt-e, vagy sem; annak megállapítását nyugodtan rábízhatjuk a jövő történészeire, akik majd érzelmektől mentes szakmai körülmények között dolgozhatnak. Kiknek nem kell attól félniük, hogy kutatásaik nem várt eredményei esetén állásukat, vagy diplomájuk érvénytelenítését kockáztatják, esetleg életveszélyesen megfenyegetik családjukat, vagy neonácivá minősítésük többéves börtönbüntetést von maga után.

De akárhogy volt is, ha Salkaházi tévedett volna is; akkor is lehetett szent és mártír. Ha a „kényszermunka” csupán az élősködőket közmunkára fogás volt; ha nem volt cél senki vallási vagy faji hová tartozása miatti likvidálása; akkor is!

Mint ahogy bőven akadhattak szentéletű hívők a parancsokat buzgón teljesítő nyilasok vagy vezetőik között is!




Egészen más kérdés az, hogy vajon lenne-e az Egyháznak bátorsága ma, közülük akárcsak egynek is a boldoggá avatását kezdeményezni. (Azok után a támadások után, melyek a mai napig érik XII. Pius pápát, vagy Don Josemaria Escrivát, vagy IV. Károly királyunkat.) Kényszerűen tudomásul kell vennünk, hogy az ilyesmi jelenleg nem illik a Vatikán egyházpolitikai koncepciójába. Ugyan, ki merné manapság Szálasi Ferencet Kapisztrán Szt. Jánoshoz hasonlítani? Ugye, senki?

Pedig, akárcsak Salkaházi Sárának, neki is mártírhalállal kellett fizetnie a maga keresztény elveiért, és tetteiért. Tény a kettejük közti különbség: Salkaházi nem volt véres következményekkel járó katonai parancsokat osztogató nemzetvezető. Ám tévedései ettől még ugyanúgy lehettek, melyeket éppoly tiszta erkölcsi naivitással követett. Hisszük, hogy most már kiengesztelődtek egymással, értik egymást, s együtt járnak közben szeretett hazánkért.

Tarnóczy Szabolcs