Tisztulni látszik a kép az Északi Áramlat felrobbantása kapcsán. Az ügy mögött súlyos gazdasági és geopolitikai érdekek állnak, az elkövetők kilétét pedig már az óriási dezinformációs kampány sem tudja elrejteni.

Fotó: MTI/EPA/TT

A nyilvánosság szinte teljes kizárásával fogadta Joe Biden a Fehér Házban a német kancellárt. Az amerikai elnök megköszönte Olaf Scholznak, hogy Németország bátor döntéssel átfogó támogatást nyújt Ukrajnának, és elismeréssel szólt arról, hogy Berlin növeli a katonai kiadásokat. Olaf Scholz sem vitt magával újságírókat Washingtonba, a tárgyalások után pedig elmaradt a szokásos sajtótájékoztató is. Így aztán nem tudjuk, hogy a nagyrészt négyszemközti találkozón miről is egyeztetett a két politikus. Azt azért valószínűsíthetjük, hogy jóval többről, mint ami a nyilvánosság számára kiderült. A lehetséges témák közül kizárhatjuk Ukrajnát, hiszen Berlin már szállít nehézfegyverzetet, a Kína elleni esetleges szankciókról vagy az Európa számára elfogadhatatlanul protekcionista amerikai úgynevezett inflációcsökkentési törvényről pedig biztosan beszéltek volna a nyilvánosság előtt. De akkor miért rendelte hirtelen a Fehér Házba a német kancellárt Joe Biden? Néhány nap múlva kiderült. Nem sokkal a washingtoni vizit után ugyanis az amerikai, a brit és a német sajtó egyszerre szellőztette meg az Északi Áramlat ellen még tavaly szeptemberben elkövetett diverzió új verzióját.

De ne rohanjunk ennyire előre. Előbb a kép teljessége kedvéért jegyezzük meg, hogy az ügyben nyomoztak a svédek, a dánok, a németek, részt vettek benne az amerikaiak és a hollandok, közel fél éven át azonban mély hallgatásba burkolózott mindenki. A vezeték kiiktatása után még tettek néhány erőtlen kísérletet arra, hogy az oroszokat vádolják önrobbantással, az ügyben illetékes svéd és dán hatóságok a felelős megnevezése nélkül megállapították a szabotázs tényét. Aztán csönd következett. Persze számos elemző emlékeztetett Olaf Scholz ezt megelőző, még a háború kitörése előtt tett washingtoni látogatására, amikor közös sajtóértekezletükön a kancellár mély hallgatása közepette Joe Biden arra figyelmeztetett, hogy az Északi Áramlatot Amerika el fogja pusztítani, amennyiben Oroszország megtámadja Ukrajnát. Előtte hasonló kijelentést tett Victoria Nuland államtitkár is, a robbantás után pedig Radek Sikorski volt lengyel külügyminiszter az amerikaiaknak köszönte meg a vezeték kiiktatását, ezzel azonban nyugati fősodor média nem foglalkozott, mint ahogy a szaporodó bizonyítékok ellenére Berlin sem feszegette a kérdést.

Már-már feledésbe merült a robbantás, amikor február elején a Pulitzer-díjas amerikai oknyomozó újságíró, Seymour Hersh előállt a maga verziójával, miszerint az amerikai haditengerészet búvárai a Baltops 2022 nemzetközi hadgyakorlat leple alatt norvég közreműködéssel C4-tölteteket helyeztek el a gázvezetékek körül, amelyeket később felrobbantottak, a műveletről szóló döntést pedig az akció elleplezésének módjáról hónapokig tartó vita után még a háború előtt maga Joe Biden elnök hozta meg.

Hiába próbálta Hersh tényfeltárását elhallgatni, majd lejáratni a nyugati fősodorbéli média, a leleplezés kínos helyzetbe hozta az Egyesült Államokat és a továbbra is hallgató német kormányt. Aztán egy hónap késéssel a sejtelmes Biden–Scholz-tárgyalás után egy egyeztetett figyelemelterelő médiakampány keretében megérkezett a válasz Hersh írására. A The New York Times névtelenül nyilatkozó amerikai hírszerzési tisztviselőkre hivatkozva azt állította, hogy egy ukránbarát csoport a felelős a gázvezeték felrobbantásáért. A lap arra is kitért, hogy bár bizonyíték nincs rá, az újonnan gyűjtött hírszerzési adatok arra utalnak, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök ellenfelei voltak a tettesek. A csoport tagjait azonban nem leplezték le, ahogyan azt sem, hogy ki irányította vagy fizette a műveletet. A Die Zeit ehhez még hozzáteszi, hogy a német nyomozók szerint hat ember követte el a szabotázsakciót egy Lengyelországban bérelt jachton, amely két ukrán férfi tulajdonában volt. A hajót állítólag hamis útlevelekkel bérelték, és úgy adták vissza a tulajdonosainak, hogy a kabinban ott maradtak a robbanószer nyomai. A kijevi vezetés közben tagadja, hogy köze volna az akcióhoz.

Fotó: MTI/EPA/Susan Walsh

Az elterelő hadművelet kiötlői úgy gondolkodtak, hogy Ukrajnára terelik a gyanút, hiszen az áldozat iránti szimpátia miatt ez a nyugati információs burokban veszélytelen. Persze nem a hatalomra, hanem valamilyen ismeretlen, Putyinnal szemben álló csoportra, amelyben akár orosz állampolgár is lehet. Ezzel erősítik a Kremllel szemben álló partizánok utóbbi időben a kommunikációs térben tudatosan épített verzióját. Azzal persze e verzió kidolgozói keveset törődtek, hogy egy ilyen diverzánsakció technikai kivitelezésére – a feladat végrehajtásához nyolcvan méternél mélyebbre kellett lemerülni, ami ipari méreteket igénylő feladat, hiszen több száz kilogramm robbanóanyag elhelyezését jelenti – az országoknak csupán szűk köre képes. Mint ahogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a műholdról származó információkat feldolgozó SpaceKnow nem jachtot, hanem két nagy méretű, 100-130 méter hosszú, „sötét”, azaz kikapcsolt AIS-transzponderrel közlekedő hajót azonosított, amelyek a robbanások előtt haladtak el a szóban forgó területen. De ezzel a nyugati fősodor ugyanúgy nem foglalkozik, mint Hersh állításainak cáfolatával. Mondjuk ki, az Egyesült Államok ismét csak hülyének nézi a világot, szövetségeseit is, amihez Berlin továbbra is asszisztál. Az szinte mindegy, hogy a NATO egységének megőrzése miatt-e, vagy csupán képtelen ellenállni Washington nyomásának.

A Fehér Ház szempontjából pedig még csak nem is a presztízs, sokkal inkább a hegemón szerep megőrzése, pontosabban a multipoláris világrend kialakulásának elodázása, ennek érdekében a nyugati tömb összetartása a fontos. Ha a konkrét esetet nézzük, akkor Washington a fő célt már elérte, hiszen egyrészről hosszú időre szabotált minden, az európai versenyképességet jelentős részben fenntartó kapcsolatot Oroszországgal, ezzel egyúttal ki is szorította legnagyobb vetélytársát az európai energetikai piacról. Ebben a történetben kulcsfontosságú momentum a háború mellett az Északi Áramlat kiiktatása, ezzel – Antony Blinken amerikai külügyminiszter szavaival – Európa leszoktatása az orosz gázról.

A „Katar-gate”-ügybe belebukó görög Eva Kaili találkozása a katari emírrel

S hogy jön a képbe közreműködőként éppen Norvégia? A régi és megbízható titkosszolgálati kapcsolatok mellett ne felejtsük el, hogy a vezeték felrobbantása utáni napokban adták át a Lengyelországig futó Baltic Pipe gázvezetéket. Mint ahogy azt se, hogy Norvégia az orosz gáz kiesésének legnagyobb rövid távú nyertese, és Európa legfőbb gázszállítójává lépett elő. A norvég állam az ukrajnai háború kitörése óta hozzávetőleg 180 milliárd euró profitot szerzett a gázexportból, és mintegy 113 milliárdot a kőolajexportból is. Olajból az idei nyereségnek a 130 milliárd eurót célozták meg, amely a 2021-es bevétel ötszörösének felel meg. Norvégia tavaly 122 milliárd köbméter földgázt termelt ki, 9 milliárddal többet, mint az előző évben, és e rekord­közeli szinten marad a következő négy-öt évben is. Az olajtermelés az idén közel hét százalékkal, napi 2,02 millió hordóra emelkedik a tavalyi 1,89 millióhoz képest.

Nem lepődhetnénk meg azon sem, ha e kiszorítás folytatódna, hiszen mint látjuk, Amerika saját szövetségeseit sem kíméli a piacokért és a hegemónia, ennek érdekében a dollár kiemelt globális szerepének megőrzéséért folyó versenyben – ezért keresletet kell gerjeszteni a cseppfolyósított gáz, az olaj eladásával a dollárra, a megfelelő nagyságú piac pedig erre Európa, annak csak ki kellett szorítani az oroszokat. Ebben a kiszorítósdiban Amerika nem válogat az eszközökben. Így az is beleférhet akár, hogy még a „Katar-gate” néven elhíresült korrupciós botrányt is kirobbantsa. Ezzel ugyanis egyszerre ütheti ki a nyeregből az LNG piacán vetélytársként jelentkező Öböl menti államot, és teheti még kezesebbé az Európai Uniót. Ne felejtsük el, hogy Ursula von der Leyent egy héttel Scholz után rendelte magához Joe Biden. Az Európai Bizottság elnökével pedig az Ukrajna felfegyverzésében, az állam fenntartásában és az ország újjáépítésében Európára kirótt feladatok mellett az európai energiapiac orosz gáz és olaj utáni, természetesen amerikai érdekeit figyelembe vevő perspektíváiról tárgyalt.

Ukrán tüzérek FH70-es tarackkal lövik az orosz állásokat a délkelet-ukrajnai Zaporizzsja környékén (fotó: MTI/EPA/STR)

De ha már az energiapiacnál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a háborún nemcsak egyes államok, hanem a nagy energiacégek is óriásit nyernek. Az osztrák OMV például rekordévet zárt, adózás után 5 milliárd eurója maradt. A holland Shell minden idők legnagyobb nyereségét érte el 40 milliárd dollárral, ami több mint kétszerese a háború előtti profitjának. A londoni székhelyű British Petrol a cég 114 éves történetének legnagyobb bevételére tett szert tavaly, a nyereség 28 milliárd dollár, ami szintén több mint kétszerese a tavalyelőttinek. A francia Total is történelmi bevételt könyvelhetett el, 20,5 milliárd dollár a tiszta profit. Az amerikai Chevron 35 milliárd dolláros rekordbevétellel duplázott, míg a másik amerikai „gigacég”, az Exxon 56 milliárd dollárt söpört be, és minden idők legnagyobb nyereségével óránként mintegy 2 milliárd forintot keresett.

A sort még folytathatnánk, de a lényeg az, hogy ami rossz Európának, az nagyon is jó lehet másoknak. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért asszisztál ehhez a német kancellár vezetésével az egész nyugat-európai elit.

Stier Gábor - Demokrata