Idén március 15-én meglehetősen szokatlan látvány tárult azok szeme elé, akik követték az állami ünnepséget, esetleg személyesen is kilátogattak a Múzeumkerthez. Egy vietnámi operaénekes, Ninh Duc Hoang Long énekelte a Bánk bánból ismert Hazám, hazám című áriát. Magyarul. Gondolatmenetemben nem az énekesé lesz a főszerep, a lényegi részhez és a szemléltetéshez viszont elengedhetetlen a jelenléte.

Ninh Duc Hoang Long a Hazám, hazám című áriát énekli 2023. március 15-én a Múzeumkertben

Long 10 évvel ezelőtt érkezett Magyarországra, hogy komolyzenét tanuljon, erre sokkal több lehetősége van itt az opera és az operett területén, mint eredeti hazájában, Vietnámban. Az afrikai cserediákokkal ellentétben, akik mindenért jönnek ide, csak éppen tanulni nem, Long komolyan vette a feladatát, hamar fel is fedezték, többek között egy énekversenyen maga a Simándy család, vagyis Simándy Józsefnek rokonai, aki a Hazám, hazám leghíresebb előadója. Öt év itt tartózkodás után Long magyar állampolgárságot kapott az akkori köztársasági elnöktől, Áder Jánostól.

A szélesebb, operát nem követő vagy kedvelő közönség tehát idén március idusán ismerhette meg a vietnámi énekest, ennek nyomán a kormánypárti Mandiner gyorsan készített is vele egy hosszabb interjút. Ebből több más információ is kiderül az énekes hátteréről, és ha hihetünk a mondatainak – márpedig ezen a ponton miért ne tennénk –, valóban nincs vele gond, hovatovább, komolyan veszi a beilleszkedést (és legalább nem mulatóst énekel, mint Pákó), sőt, vietnámi származású felesége lett, akivel már két közös gyerekük is van.

Long kvázi szerepe ezen a ponton véget ér, amire pedig most következtetek, az nem a személye ellen, vagy a saját szakmai terve ellen szól, ahhoz ezúton is sok sikert kívánok.

Meggyőződésem azonban, hogy a NER részéről egyáltalán nem volt véletlen választás a személye, hiszen ezt az ismert dalt sok más előadó is elénekelhette volna. Felvetődik persze az a kérdés is, hogy egy nemzeti ünnepen miért nem származás szempontjából is magyar énekest választottak, ám engem mégsem ez zavart.

Gondolom, nem él már olyan ember Magyarországon, aki ne vette volna észre, hogy az utóbbi időben rohamosan megnőtt az Ázsiából érkező bevándorlók száma (ha más nem, a szaporodó üzletekből, éttermekből mindenki leszűrhette), ennek tetejében pedig a kormány is aktívan keresi a keleti, főként a kínai kereskedelmi-politikai kapcsolatokat, amelyek a kiegyensúlyozottság helyett olyan szörnyszülötteket eredményeznek, mint az akksigyárak.

Természetesen nem kell semmit komolyan venni abból, amit Orbán a „magyar fajról” hadovál, vagy amit a bevándorlásról a kormány nagy nyilvánosság előtt állít, Közép-Európa, ezáltal Magyarország etnikai térképe – ha rajtuk múlik – ugyanis legalább annyira meg fog változni, mint a Nyugaté, sőt, arányaiban gyorsabban, hiszen hazánkban jóval kevesebben élnek, mint például Franciaországban. Ahol már magyar nem vállal munkát (vagy kevés a munkaerő), azt főként a Távol-Keletről pótolják/fogják pótolni, ehhez pedig „szokni kell az arcokat” a magyar társadalomnak.

Meggyőződésem, hogy a globalizációt irányító erők tisztában vannak vele, hogy egy viszonylag szűk, agymosott réteg kivételével a négereket ösztönösen nem viseli el a fehér ember a saját életterében, így Kelet-Közép-Európára részben más sors vár, amely hogy, hogy nem, de egybe esik a Fidesz lavírozásával is, ugyanakkor a multikultitól sem tér el. Azzal számolnak ugyanis, hogy az európaiak az ázsiaiakat jobban megtűrik, és az a helyzet, hogy nem járnak messze a valóságtól. Nyilván nem lehet egy lapon említeni az afrikai vagy a távol-keleti kultúrákat, sőt, Japánra például sok európai is elismeréssel tekint, egy afrikai és egy ázsiai bevándorló mentalitása is teljesen más, hiszen előbbiek túlnyomó része lényegében teljesen hasztalan, utóbbiak dolgoznak, jobb esetben megpróbálják megtanulni a nyelvet.

Ha viszont túl nagy számban és látványosan érkeznek akár Ázsia felől is, az azért már azok gyomrát is megfekszi, akik nyitottabbak feléjük, mint az afrikaiak, közel-keletiek felé. Mint már írtam, „szokni kell a látványt”, tehát a mindent patikamérlegen adagoló NER lapot húzott a tizenkilencre, és Longot állította az egyik középpontba az állami ünnepségen, egyfajta „magyaros érzékenyítés” gyanánt. Nem olyan agresszív érzékenyítés ez, mint Nyugaton, ráadásul nem is azokkal a népcsoportokkal szemben, mint ott, a vietnámi énekes ellen pedig nem is lehet nagyon mit felhozni, mindig is voltak a magyar történelemben hasonló, egyedi történetek.

De attól ez még érzékenyítésnek minősül, és nyilván nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem mindenki olyan felfogással és motiváltsággal érkezik onnan sem, mint Ninh Duc Hoang Long. Sőt, ő még egy európai kultúrkörön belül is extrém példa, hiszen még a saját életterünkön belül sem lesz minden kivándorlóból híres operaénekes, aki ráadásul hűséges marad eredeti hazájához is, vietnámi feleséget választ stb.

Ellenben még ilyen körülmények között is aggasztó azt látni, miként cserélődik ki a saját szemünk láttára a Kárpát-medence etnikai térképe, legyen szó bármilyen népcsoportról, az meg egyenesen felháborító, hogy mindez a „nemzeti, keresztény” kormányunk alatt – amely papíron a magyar faj fontosságáról, illetve a kevertfajúságról értekezik – megy végbe. Egy beilleszkedni vágyó operaénekest ugyanis elbír Magyarország, de idegen, kétkezi munkások tömegeit, akik csak pénzt jönnek ide keresni a helyi multinál, ebben a létszámban már nem, és nem is akar. Ugyanis nekünk nem ez a sorsunk és a jövőnk.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info