Petőfi születésének 200. évfordulója miatt az idei március 15-e lényegében a költő emlékezetének jegyében telik, amelyet persze megkönnyít a tény, hogy Petőfi végig az események részese volt.

Petőfi Sándor 1848-ban Barabás Miklós litográfiáján (forrás: Wikipédia)

Mindamellett, hogy Petőfi megítélése egyáltalán nem lehet olyan egyértelmű módon pozitív, ahogy a mainstream történetírás beállítja, és főleg, amivel a „nép gyermeke” azonosítja, mindegyik jelenkori politikai tömörülés azokat a tételeket igyekszik átvenni örökségéből, amelyek a saját narratívájába jól illenek. Ez egyrészt könnyű, hiszen általánosságokat mindig egyszerű átemelni (hazaszeretet, önfeláldozás, harc stb.), másrészt meg pontosan az általánosságok miatt egy rendkívül egybites Petőfi-képet tár elénk. Persze, egyszerű, rövidített üzenetekben nem lehet ugyanazt elvárni, mint hosszabb írásokban, cikkekben, az viszont már enyhén szólva is megúszós, hogy a Petőfi-emlékév keretében sem történtek erre izgalmas kísérletek, pedig összetett, sokszor ellentmondásos személyisége kiválóan alkalmassá is teszi egy vegyesebb kép ábrázolására, főleg, hogy március 15. és maga a fegyveres szabadságharc (tehát Petőfi életének két meghatározó állomása) is elkülönül egymástól.

Több történelmi személyiségünk esetében is sokak által felmerül, miként viszonyultak a zsidósághoz, ma erre hozok szemelvényeket Petőfitől, hiszen ez is az örökségének egy szelete.

Petőfi világképébe egyáltalán nem illik bele a klasszikus antiszemitizmus (sőt, egy-két megnyilvánulástól eltekintve lényegében – a korszakhoz mérten – filoszemita volt), hiszen az gyökeres ellentétben áll a már-már néha internacionalizmusba áthajló szabadságszeretetével, sőt utóbbi esetében az azt elnyomó tényezővel egyértelműen a birodalmakat azonosította (Akasszátok föl a királyokat, 1848 decembere), azzal szembe a köztársaságot helyezte mint pozitív példát.

Ennélfogva nem meglepő, ám kevéssé ismert, hogy 1848-ban írt a „zsidók zaklatásáról”, természetesen tőle „elvárható” módon egy adag németellenességgel vegyítve. Tudniillik, hogy a zsidók nagy számban jelentkeztek az alakuló nemzetőrségbe, ám ennek már akkoriban sem örült mindenki, Petőfi ez ellen vette fel a kesztyűt az írásában, ahol többek között – nem éppen irodalmi stílusban és túlzóan – így fogalmaz:

Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd. Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő ítéljen fölöttetek.

Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe maguk közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára! … avagy nem áll-e e azon jelszó és nem kiáltották-e velünk: szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok, ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből!…

(…) S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták?

Nos igen, mert aztán a zsidóknak „rengeteg vére hullott ezért az országért”, de ne kanyarodjunk el... A fentebbi cikket nem mellesleg legalább annyira, ha nem jobban ihlette Petőfi zabolátlan németellenessége, mint zsidóbarátsága.

Azonban van az éremnek másik oldala is, ezt az Úti levelek Kerényi Frigyeshez című munkájában fedhetjük fel. A slusszpoén az, hogy Kerényi egy német származású költő, műfordító volt, mégis Petőfi jó barátja, az alábbi leveleket pedig az 1847-es év folyamán kapta az ellentmondásos, lánglelkű magyar költőtől.

Itt nagyjából háromszor említi a zsidókat, és már nyoma sincs az „emberbarátságnak” vagy a filoszemitizmusnak, mint korábban, szóval vagy feszült állapotban írhatta a leveleket, vagy valami megtört benne időközben. Nézzük csak:

Fölfegyverkezett étvággyal rohantam a kocsmába, és… ott haltam volna meg éhen, ha történetesen nem lett volna kocsisom tarisznyájában kenyér és szalonna, mert a kocsmárosnak egy árva falatka ennivalója sem volt. No ne is legyen! kiálték fel dühömben; hanem amint aztán jól laktam kocsisom emberségéből, mégis csak kivántam, hogy adjon az isten a kocsmárosnak is kenyeret és szalonnát vagy vörös hagymát, mert zsidó, a jámbor.

Itt persze Petőfi nem humánusságból kíván étket a zsidó kocsmárosnak, hiszen disznóságokat (így például szalonnát) nem ehet, így itt Petőfi zseniális szarkazmusával találhatjuk szembe magunkat. Mindezt Ungvárról írta 1847. július 11-én, de másnap, immáron Beregszászon még idegesebb volt:

Munkácstól egy jó etetés Beregszász. Közönséges mezőváros, van benne gót templom, megyeház és magyar kocsmáros, ami nagy vigasztalás (nem a templom, hanem a magyar kocsmáros), ha az ember három napig csupa zsidó kocsmákban hentergett. Dicsekedés nélkül szólva, a legnagyobb emberbarátok egyike vagyok, s tisztelem, becsülöm a zsidókat, de már a kocsmából csak kikergetném őket a pokolig, mert ami ronda, csak ronda az, hiába!

Igen, ez már nem a filoszemita, hanem az antiszemita Petőfi, legalábbis mai értelemben véve mindenképpen (akkoriban ez még bőven átlagosnak számított).

Mi bőszítette fel Petőfit (az éhes vándorláson kívül)? Emberbarátság, vagy elkötelezett köztársaságpártiság ide, vagy oda, a költő lelkes nacionalista is volt (nagy kár, hogy Petőfi nem találkozott – nem találkozhatott – a 20. század nagy eszmei világharcával, könnyen nemzetiszocialista válhatott volna belőle), így még a templomnál is sokkalta jobban örült egy magyar kocsmárosnak, ezt követelte meg a nemzetfelfogása.

Amúgy nem is kertel, nem beszél mellé (mert akkor még az egyenes beszéd volt a divat, 2023-mal ellentétben): hiába volt emberbarát, már neki is feltűnt, miként szorítják ki a magyarokat a zsidók a központi jelentőségű ágazatokból, amilyen például az italmérés és a kocsma is volt. Ráadásul, hol máshol is láthatta volna mindezt, mint Kárpátalján, ugyanis ebbe a régióba özönlöttek be elsőként a Galíciából érkező zsidók, a kocsmaalapítás (rosszabb esetben a magyaroktól való megvétel, átvétel) pedig az egyik fő tevékenységüknek számított (ugyanebben a levélcsokorban Petőfi említ egy borkereskedő zsidót is, aki az útitársa volt)?

Összességében kimondhatjuk, hogy a szó valódi értelmében költőnk nem volt antiszemita, sőt, saját elmondása szerint „tisztelte, becsülte” a zsidókat, ám csak addig, amíg azok nem a magyar nemzet, vagy a magyarság kárára cselekedtek és azonosulni tudtak az ügyeinkkel. Petőfi addig már nem jutott el, hogy differenciáltabban gondolkodjon a kérdésben, és akkor se azonosuljon velük, amikor össznemzeti kérdésről van szó, de addig már igen, hogy a „vészjelzője” rögtön bekapcsoljon és beguruljon – a tőle megszokott lánglelkű ingerlékenységgel – ha a magyar érdeket érzi veszélyben tőlük.

Mindez 2023-ban már egyértelmű antiszemitizmus, a korszakban meg teljesen átlagos, sőt, inkább liberális álláspont. Pedig csupán kicsit kevesebb mint 180 év telt el azóta.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info