A második világháborút követő, koncepciós eljárásoknak is nevezhető népbírósági perek egyik ideológiai alappillére az volt, hogy a delikvens által elkövetett „bűnöket” nem helyezték megfelelő kontextusba, főleg nem foglalkoztak azzal, hogy amit elkövetett, az esetenként nem is számított bűncselekménynek abban az időpontban, amikor a vádlott elkövette azt. Ezek a fajta koncepciós eljárások éppen ezért a pillanatnyi elállatiasodott proletár érzéseket, a lumpen, lezüllött közhangulatot igyekeztek kiszolgálni, mint ahogy tették azt a francia forradalom idején is.

Manapság a hasonló eljárások egy tetemes része már nem a bíróságokon, hanem a (közösségi) médián keresztül történik, kvázi társadalmi nyomást helyezve a delikvensre, aki, ha tehet valamiről, ha nem, kénytelen bocsánatot kérni, különben súlyos karaktergyilkossággal, egzisztenciavesztéssel nézhet szembe.

A nyugati világ egyik soha ki nem múló mániája a rabszolgatartáshoz köthető. Kértek már bocsánatot komplett kormányok – egy teljes nemzet nevében, mintha mindenki erre kérte volna őket, erről egyébként itt olvasható egy régebbi írásom –, túlbuzgó személyek, intézmények stb. Persze, ahogy az lenni szokott, aki gyenge, megsebzett állatként sokáig játssza az áldozati bárányt, arra a vérszívók rátelepednek, ahogy lassan az egész afrikai kontinens Európára.

Barbadosi életkép a rabszolgatartás időszakából. A sziget 1627-től egészen 1966-ig állt teljes brit fennhatóság alatt. Az ültetvények legfontosabb növénye a cukornád volt, s mint fontos gyarmat, Barbados széleskörű autonómiát élvezett a birodalmon belül (fotó: National Maritime Museum, London - Nemzeti Tengerészeti Múzeum, London)

Ennek a logikának az alapján, a gyarmatosításban, rabszolgatartásban negatívan (?) érintett országok sokszor már meg sem várják, hogy a másik fél adjon „jóvátételt”, ők kezdik el követelni azt. Így tett Barbados is, akik innovatív módon még csak nem is kormányokat, hanem személyesen azokat keresik meg, akiknek felmenői rabszolgatartók voltak. Noha a szigetország már 1966-ban függetlenedett Nagy-Britanniától, államfőt 2021-ben választott, ebben az évben pedig alkotmányos monarchiából köztársaság lett. Ezzel együtt felállítottak egy bizottságot is, amelynek az a feladata, hogy a sziget egykori rabszolgatartó ültetvényeseinek leszármazottait felkutassák és jóvátételt követeljenek tőlük – nyilván valamiből fel kell tölteni az ország „kincstárát”.

Persze az, hogy egy ma élő leszármazottnak mégis mi köze van olyan eseményekhez, melyekben távoli felmenői több száz évvel ezelőtt vettek részt, rejtély, de nyilván a valódi igazság az, amely legutoljára érdekli a követelőzőket. Így került képbe Benedict Cumberbatch brit színész is, akit legtöbben talán a Marvel-univerzum Dr. Strange-eként ismernek, de az ő hangján szólalt meg Sauron és Smaug a Hobbit-trilógiában, vagy játszott például az 1917-ben, illetve stílusosan a 12 év rabszolgaság című filmben is, utóbbiban pont egy ültetvényes szerepében láthattuk.

Benedict Cumberbatch a 12 év rabszolgaság című filmben, ahol az emberséges ültetvényest, William Ford-ot játszotta (fotó: Fox Searchlight Pictures)

A kutatások szerint a Cleland Plantation 1728-tól volt a Cumberbatch család tulajdonában, melyet a színész hetedik dédapja (!) vásárolt meg (felmenői cselekedetei miatt a színész korábban már bocsánatot kért, de bármiféle jóvátételről 2007-ben úgy nyilatkozott, hogy „ez nem olyan, mintha hasznot húzna a szenvedésből – nem mintha náci pénzről lenne szó”). Az ültetvényen 100 éven át nagyjából 250 rabszolga dolgozhatott, majd miután a Brit Birodalom területén eltörölték a rabszolgaságot, az ültetvényeseket kompenzációban részesítették. Valószínűleg innen – no meg persze az északi civilizáció látható megreccsenése nyomán – jöhetett az ötlet, hogy a harmadik világ országai „áldozatból” támadóvá váljanak, mintha egyébként nem kaptak volna már elég jóvátételt eddig is.

A jóvátételekkel foglalkozó barbadosi bizottság alelnöke David Comissong egyébként nem kissé fenyegető módon úgy fogalmazott, hogy a „ez még csak a kezdet, most kezdtük el az egészet, a történelem ezen részének felfedése csak most kezdődik igazán”. Nem marad le tőle sokkal David Denny, a Caribbean Movement for Peace and Integration (Karib-tengeri Békéért és Integrációért Mozgalom) elnöke sem, aki szerint a fehér (ebben az esetben bőrszín alapján csoportot körülírni „nem rasszizmus”) ültetvénytulajdonosok bármely leszármazottjától kártérítést kell követelni, melyet aztán helyi beruházásokra fordítanának (kórház, infrastruktúra, iskolák stb.).

Politikailag még csak véletlenül sem korrekt módon összefoglalva tehát ezek a „fiatal államok” függetlenedésük után üres „kincstárral” szembesülhettek, majd rájöttek, hogy országot irányítani nem is olyan könnyű dolog, így ahelyett, hogy megélnék a szabadságukat, amiért egészen idáig óbégattak, pióca módjára rátelepednek egykori uraikra, hogy tőlük szipolyozzanak ki pénzt, a teljes csődöt elkerülendő. A barbadosi példa pedig annyiban „különlegesebb”, hogy itt már konkrét személyeket is be akarnak vonni a jóvátételi cirkuszba, ami – ha ízlelgetjük David Denny szavait – hamar rájöhetünk, hogy lényegében végtelen lehetőségek tárháza. Ismerős ez az integrációs cirkusz valahonnan? Igen-igen, hasonlóan feneketlen bendő, mint a hazai cigányság felzárkóztatása.

Arról persze már mélyen hallgatnak, hogy ezeket az integrációs pénzeket azoknak a létesítményeknek, infrastruktúráknak a fejlesztésére költenék, amelyek alapjait anno az európai országok rakták le, majd a nagy függetlenedés után ebek harmincadjára hagyták őket a létrejött új államok. Utóbbiak – ha már kivívták az önállósodást, amelyet annyira akartak – akkor megtanulhatnának végre egyedül élni, nem mások nyakán, mert ezen logika alapján kb. mindenki fizethetne mindenkinek jóvátételt az évszázadok alatt elszenvedett múltbéli sérelmekért.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info