Hányszor, de hányszor mondogatják politikusok, újságírók, de tanárok, szülők is: a pedagógusok hivatása az egyik legfontosabb, hiszen ők alakítják, formálják az ifjúság lelkét, szellemét, átadják nekik a tudást… Ámbár mióta a legkülönfélébb médiumok oly nagy szerepet játszanak az életünkben, azóta a tanárok (és a szülők) nevelésben játszott szerepe korántsem mondható kizárólagosnak. Sőt… a gyerekeket egyre fokozódó mértékben a „közösséginek” nevezett „platformok” nevelik. Információk (amelyek jó része teljesen egyoldalú, sőt hamis), viselkedési minták, „életelvek” az internetes médiafelületeken keresztül zúdulnak a jobb sorsra érdemes ifjúság felé. Persze azért még a pedagógusok szerepe nem mondható jelentéktelennek. Kiemelkedően fontos (lenne) a történelem- és magyartanárok tevékenysége: végtére is az alapos és igaz történelmi ismeretekkel felvértezett fiatalok életük folyamán sokkal jobban felismerik majd a média és a gazdasági-politikai „elitek” durva manipulációit. Csakhogy pontosan tisztában van ezzel a megnevezhetetlen háttérhatalom is: nem véletlen, hogy az egyetemek történelem és általában humán tanszékei – melyeken a tanárképzés is zajlik – a liberalizmus legfőbb bástyái. (Persze lassan elmondható, hogy az élet minden fontos területe a „deep state” liberálisainak a markában van: a bankok, a nagy cégek, a bíróságok, a színházak, a kultúra intézményei, a könyvkiadás, a „közösségi platformok” – hol nem érvényesül még a hegemóniájuk?) A magyar szakos tanároknak pedig nem csak az ismeretátadás a feladata, de a gyerekek világnézetének, erkölcseinek alakításában is döntő szerepük van.

A Tanácsköztatársaság "legszebb" üzenetei is megvalósulnak - és természetesen Kohn Béláékról sem ildomos őszintén beszélni

De mi történik akkor, ha egy történelem- vagy magyartanár – mint Jim Carrey a Hanta boy című filmjében – egy szép napon arra ébred, hogy „nem képes hazudni”? (Ez a kérdés persze még nagyobb hangsúllyal a politikusoknak vagy újságíróknak is föltehető. Sőt, orvosoknak is.) Nos, ebben az esetben nagy baj van. Főleg, ha nemzeti érzelmű is a szóban forgó pedagógus. Aki ráadásul úgy gondolja, hogy neki kutyakötelessége szabad gondolkodásra és kételkedésre nevelni tanítványait, és ezért a leginkább vitatott történelmi, irodalmi kérdésekkel kapcsolatban bemutatja az ellentétes álláspontokat. Egy olyan közegben, ahol – részben épp a „közösségi médiák” ténykedése nyomán – elképesztő liberális szellemi terror uralkodik. Nemcsak némely szülők vannak valósággal fanatizálva bizonyos liberális alapdogmák hatására, de maguk a diákok is. Ebben a vonatkozásban szerencse a szerencsétlenségben az egyre terjedő, félelmetes tudatlanság, melynek következtében sem a diákok, sem a (gyermekeik iskolai ténykedésével iránt sok esetben közömbös) szülők meg sem értik egy-egy tananyag jelentőségét. Már az emberré válás bemutatása körül felmerülnek a problémák: Charles Darwinról természetesen feltétlenül beszélni kell, de a „közös ős” teóriának az emberi erkölcsökre, a civilizációnkra, a történelemre gyakorolt kedvezőtlen hatásairól (ha a „majmoktól származunk”, helyesebben „közös az ősünk”, akkor bocsánatos bűn a magasabb erkölcsi értékek semmibe vétele, „don’t look up”) szólni már egyfajta keresztény világnézeti állásfoglalás a pedagógus részéről. Ami pedig ugye semmiképpen sem „kóser”, mi több, egyfajta „kirekesztés”, végtére is – a modern genderelmélettel, BLM-mel, a frankfurti iskola elmebajával megfertőzött „modern” liberalizmus szerint – a kereszténység a kútfeje a „nők, a melegek” elnyomásának, sőt a rasszizmusnak és a (legfőbb bűnnek minősülő) antiszemitizmusnak úgyszintén. Azonban a darwini elméletről alkotott nem túl hízelgő vélemény és a „rasszizmus, homofóbia” közötti kapcsolatot csak a liberalizmus-feminizmus-genderelmélet dogmáit alaposan ismerő fanatikusok képesek felismerni. A legtöbb szülő és diák ilyesfajta összefüggéseket nem ért.

Nagyobb baj lehet a magyarság valóságos őstörténetének bemutatásából. Mert az már egy kicsivel szélesebb kör számára ismert, hogy a magyarság szkíta-török-hun eredetének, valamint a finnugorelmélet valóságos céljainak és képtelen ellentmondásainak bemutatása „magyarkodásnak” minősül. Ami pedig ugye „káros”, „elítélendő”, „kirekesztő”, sőt egyenes „út a fasizmus felé”. Azután persze jön a nagy magyar győzelmek (honfoglalás, államalapítás, Anjou-korszak, Hunyadi János diadalai, Hunyadi Mátyás uralma) ismertetése a diákok számára, melynek során a „látó szemek és értő fülek” (mindezekből egyre kevesebb van) persze leleplezhetik a tanár „magyarkodását”. Ami még ezen a ponton bocsánatos bűn, amolyan gyerekes „lelkesedés, kisiklás”. Csakhogy a modern kor oktatása során a dolgok kezdenek komolyra fordulni.

Mert ugye kiemelten fontos anyagrész a felvilágosodásnak nevezett korszak és a francia forradalom. Még mindig ájult tisztelettel és csillogó szemekkel kellene ismertetni a „szabadság, egyenlőség, testvériség” „gyönyörű” elveit, melyek gyakorlatba történő átültetése során történtek ugyan „kilengések”, de összességében ugyebár mégis mindez szép és jó, az „emberi haladást szolgálja”. A felvilágosodást „elsötétülésnek”, világuralomra törő háttérerők művének nevezni, a jakobinus terror borzalmait kihangsúlyozni viszont aligha szolgálja bármely pedagógus (és történész, bölcsész kutató) szakmai előmenetelének ügyét. Példák sokaságát lehetne még felsorolni: kezdve a cigányság „kultúrájának” és „történelmének” a tananyagba már beépített bemutatásától kezdve a szabadságharcban a magyar oldalon küzdő cigányok és zsidók szerepének kötelező kihangsúlyozásán át a galíciai bevándorlásig és a tiszaeszlári perig. Ami a két utóbbit illeti, a legbiztonságosabb megoldás: egyetlen szót sem szólni egyikről sem. Ami a fiatalabb történelemtanároknak nem is esik nehezére, mivel sokan közülük úgy végezték el az egyetemet, hogy nincs halvány fogalmuk arról, mi történt Tiszaeszláron 1882-83-ban, illetve kik is özönlöttek be oly nagy számban Galíciából a 19. század második felében. A tiszaeszlári pert illetően a hazudni nem képes, és az ellentétes véleményeket bemutatása mellett is elkötelezett pedagógus csakis abban reménykedhet, hogy egyetlen gyerek sem akad, aki akár otthon hallott erről az esetről, vagy valahol olvasott róla. (És ebben bizony joggal lehet reménykedni.) A galíciai bevándorlás helyett pedig „feltörekvő polgárságról” kell beszélni úgy a magyar-, mint a történelemórán, óvatosan kitérve esetleg arra, hogy a „feltörekvő polgárok” jelentős része „zsidó és német származású”. Szerepüket természetesen kizárólag méltatni szabad. Kérdés persze, lényeges tények és összefüggések elhallgatása nem minősül-e hazudozásnak? Csakhogy az igazi próbatétel csak ezután következik: marxizmus, bolsevizmus (Marx származását, a bolsevikok „amerikai” bankárok általi finanszírozásának zavaros ügyét célszerűbb nem emlegetni), Tanácsköztársaság… A „miért Garbai Sándornak hívták a Forradalmi Kormányzótanács elnökét?” kezdetű, lényegre tapintó pesti viccet fejvesztés terhe mellett megemlíteni is szigorúan tilos, legfeljebb a „növekvő antiszemitizmus” példájaként (bár inkább még úgy sem). De mi történik abban az esetben, ha valamely tájékozottabb gyerek felteszi azt a kérdést a tanárnak, hogy tényleg a „zsidók alkották a Tanácsköztársaság (illetve az 1945 utáni Kommunista Párt) vezetőinek többségét”? Persze erre is van kidolgozott válasz: „igen, ez igaz, de a zsidóságuknak politikai tevékenységükhöz semmi köze”.

No és akkor el is érkeztünk a legforróbb ponthoz, ahhoz az eseménysorozathoz, melyről kiegyensúlyozott képet alkotni a diákság előtt felér egy egzisztenciális öngyilkossággal. Az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialista mozgalom motívumainak, valóságos céljainak hiteles bemutatása nyomán bizony számítani lehet arra, hogy egyes szülők tiltakozni fognak a „náci”, „rasszista tanár” magyarázatai miatt, mely vádak a létező legsúlyosabbak (a pedofíliához hasonlatosak). Azt még csak-csak el lehet mondani, hogy az aljas és igazságtalan versailles-i béke vezetett a nemzetiszocialista mozgalom felemelkedéséhez, de hogy a második világháború nem kizárólag a „világuralomra törekvő, őrült” Adolf Hitler és a vele egy húron pendülő „náci vezetők” bűne, nos, ezt nem ajánlatos hangoztatni. Ami pedig a „szabad gondolkodásra” nevelést, az „ellentétes álláspontok ismertetésének” követelményét illeti (bár újabban erről még csak szó sem esik)…Képzeljük el, hogy a történelemtanár ismerteti a holokausztra vonatkozó revizionista érveket. Vagy akár egy olyan házi feladatot ad, amelyben be kell mutatni, milyen érveket sorakoztattak fel a második világháború előtt és alatt a tengelyhatalmak és a szövetségesek vezetői álláspontjuk igazolására, szigorúan a saját szempontjukból. Jobb ilyesmivel nem próbálkozni.

A kommunizmus bűneit nem kell ugyan elhallgatni, csupán arra kell vigyázni, hogy a holokauszt szörnyűségeit semmiféle más népirtás ne homályosítsa el. 1956 valóságos történelmét el lehet mesélni – habár a történelemtanár jól teszi, ha nem fejtegeti, amit David Irving Felkelés című művében olvasott. (Valamint amit Bogár Lászlótól hallott arról, hogy forradalmunkat a nyugati titkosszolgálatok készítették elő és robbantották ki.) A hidegháború koráról, valamint a kommunizmus bukásáról szólván a „demokrácia felsőbbrendűségét” minden körülmények között hangsúlyozni kell – nem tanácsos, sőt egyenesen tiltott a demokrácia létezésében kételkedni, valamint a „bankárelitnek”, a „háttérhatalomnak” a történelem alakításában játszott szerepét emlegetni. Maga alatt vágja a fát a pedagógus akkor is, ha a 2001. szeptember 11-i merényletek hátterét alaposan felvázolja a diákok előtt, és túl nagy hangsúlyt fektet az USA és csatlósai iraki, afganisztáni, líbiai háborúinak ismertetésére. Óriási bajban van a hazudni képtelen tanár napjaink eseményeinek tanításakor is (legjobb, ha el sem jut korunkig a tananyagban, jobb elakadni valahol, talán leginkább a középkorban): az Európába irányuló migráció valódi céljairól, a hosszabb távú végzetes következményekről, a Kalergi-tervről, a BLM- és genderőrületről az igazságot elmondani semmi esetre sem lehetséges. Egyelőre még ugyan az Ukrajna területén folyó USA–orosz háborúról bizonyos igazságmorzsákat el lehet hullatni (Kijevi Rusz, Ukrajnát a bolsevik puccs után Lenin hozta létre, NATO terjeszkedés, be nem tartott NATO-ígéretek, „fuck the EU Victoria Nuland”-féle 5 milliárdos kijevi puccs 2014-ben, Ukrajna amerikai felfegyverzése, a szakadár oroszok lakta népköztársaságok lakóinak terrorizálása stb.), azonban kérdés, meddig lehet így cselekedni. Nyugat-Európa számos államában ugyanis már tilos az ukrajnai eseményekről a valóságot ismertetni a nyilvánosság fórumain vagy akár az iskolában, mert az oroszok érveinek bemutatása ugyebár „putyini propaganda”, továbbá az „orosz háborús bűntettek igazolása”. (Márpedig a holokauszt esetében is bűncselekmény annak „igazolása”, vagyis a vélelmezett okok bemutatása.) Fokozhatatlan abszurditás.

No és mi történik azzal a történelemtanárral, aki nem a hivatalos – vagyis a hatalmon lévő elitek (melyek az úgynevezett demokráciában, jogállamban nem létezhetnének) érdekeinek megfelelő – szellemben tanítja és torzítja el, hamisítja meg a múltat? Eltávolítják a tanári pályáról? Véglegesen? Vagy pedig, ha a holokausztról sem a kívánalmaknak megfelelően oktat, akkor pert indítanak ellene? Esetleg számíthat a pedagógusok szakszervezeteinek védelmére? Hahahaha… ez még viccnek is rossz. A magyarellenes moslékkoalíció uszályába fogott két tanárszakszervezettől – amelyek a választások előtti hetekben szítják a kormányellenes hangulatot, illetve tiltakoztak, amikor a nemzeti érzelmű írók (pl. Wass Albert, Herczeg Ferenc) műveinek oktatását is lehetővé tették az iskolákban –, semmi jót sem várhatunk. Pedig a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (melynek egyik alapítója a fideszes, nagyapját megtagadó Pokorni Zoltán) 1988-as megalakulásakor az „oktatás szabadságának” elvét is zászlajára tűzte. Hogyan lehetséges akkor, hogy a rendszerváltás óta eltelt 32 évben sem a PDSZ, sem a Történelemtanárok Egylete illetve a Magyartanárok Egyesülete (mindkettő szilárdan liberális irányítás alatt, mily meglepő), egyetlen egyszer sem szervezett konferenciát, vitaestet a történelem- és magyartanítás, illetve általában az oktatás szabadságának kérdésköréről? Ez a téma is tabu – mint lassan minden, valóban fontos kérdés. Miként sokatmondó tény az is, hogy noha még a rendszerváltás utáni években is sok szó esett a diákok „gondolkodásra neveléséről”, az „önálló vélemény kialakításának” szükségességéről, a „kételkedés” erényéről… minderről immár senki sem beszél – sem az iskolákban, sem a tanártovábbképzéseken, sem az egyetemeken. De a politikusok, oktatáspolitikusok, oktatási szakértők sem hangoztatják immár a „szabad gondolkodásra”, az „önálló véleményalkotásra” nevelés szükségességét. Immár jobb, ha nem kételkedik a gyerek semmiben. (De ha beszélnek is róla, vagy szándékosan, vagy hasznos idiótaként az ellenekzőjét értik alatta – a szerk.) No és a tanár sem, természetesen.

Persze ne legyünk naivak. Tudjuk jól, hogy a történelmet a győztesek írják – és a hatalom birtokosai. Az ő érdekeiket kellene kiszolgálni a pedagógusoknak – kiemelten éppen a történelem- és magyartanároknak. (És a társadalomtudományok kutatóinak is, miként most már az orvostudomány, de más tudományterületek is az uralkodó bankárelit szigorú felügyelete alatt állnak. A „sötét” középkorban az egyház soha nem tartotta ilyen rövid pórázon a tudományt, mint a háttérhatalom és csicskásai manapság.) Kérdés, mi a jobb: tudatlan bölcsésznek, tanárnak lenni, aki azt hiszi, amit tanít, az maga az igazság, vagy tisztában lenni a múlt durva meghamisításával, és ennek tudatában elhallgatni, lavírozni, és tudatosan hazudozni a gyerekeknek? Vagy abban kellene bízni, hogy a szükséges hazugságok mellett némi igazságmorzsákat elhintve mégis tesz valami jót és hasznosat is a tanár? Vagy pedig a „hazudni képtelen, nemzeti érzelmű pedagógus” akkor cselekszik erkölcsösen és helyesen, ha nem alkuszik, és végleg búcsút mond a katedrának?

Gergely Bence

(A szerző olvasónk.)