A múlt héten írtam részletesen Németh Szilárdról, aki egy Kiss János altábornagy emlékére rendezett kőszegi megemlékezésen méltatta az áruló katona "hőstetteit", és "követendő példaként" aposztrofálta őt a jelenkor számára is.
Kiss működését részletesen kitárgyaltuk a cikkben, azt azonban nem tettem hozzá, hogy az árulók mesterkedése azért tudott lelepleződni, illetve azért sikerült a megalkuvókat, haszonlesőket semlegesíteni, mert a magyar társadalom döntő többsége megfelelő erkölcsi mércével, józan ésszel állt a háború kérdéséhez, ha úgy tetszik, jóval magasabb emberi minőséget hordoztak magukban, mint a jelenkor emberének túlnyomó hányada. A korszak és az életerős, elszánt generáció a legjobbjainkat termelte ki magából, akik akkoriban a korszellemnek köszönhetően érvényesülni is tudtak. Így a hadseregen belül is, a tisztikarban esélyük nem volt azoknak, akik ilyen-olyan módszerekkel szabotálni kívánták a vörösök elleni élet-halál harcot, döntő részük a magyar élet pártján állott a világhódító bolsevizmussal szemben. Satnya kivételek persze mindig vannak, egy adott kort pedig mindennél jobban fel lehet ismerni arról, kiket tisztel, kik a hősei, kik a zsánerei. Mindent elárul a magyarországi állapotokról is, hogy kik azok, akiket ma tisztelnek, akik közül a legtöbb "mártírt" kiemelik, akiknek emlékét ápolják, tisztelet persze a kivételeknek. Ma a kiss jánosok korát éljük, nem a nagybetűs Hősökét.
Nekünk azonban sok feladatunk van. Arra gondoltam, hogy a naponta belénk adagolt keserű pirula ellenére állítsunk emléket azoknak (ha már a "jobboldali" kormányunk nem teszi), akik 77 évvel ezelőtt a decemberi fagyos napokban is a szovjet ellen harcoltak – immáron magyar földön. A Magyar Futárból kiemelt cikkek – az elsőnél ez eléggé egyértelmű – októberiek, de természetesen az egész áprilisig tartó hősies küzdelmünket kiválóan lefedik. Az árulókkal, a megalkuvókkal szemben mi a valódi magyar, európai hősök emlékét ápoljuk!
Döntő harc a magyar földért!
Folyik a kegyetlen hevességű küzdelem a magyar föld szabadságáért a tiszántúli térségben, ahol a honvéd, német bajtársa oldalán, a legendás hősiességnek, halálmegvető bátorságnak soha nem látott példáját mutatja...
A túlerő napról-napra fokozódó nyomása sem képes megrettenteni a katonát, aki érzi, hogy helytállásán és önfeláldozásán minden múlik: az ország sorsa, a nemzet jövendője, és az ő egyéni életének boldogsága is! A honvéd látja a bolsevista seregek tetteit, a kegyetlenségeket, s a katona már tudja - a szovjettel nincsen alku, megegyezés. Csak a hősi ellenállás, a végsőkig való harc lehetősége van, amely a győzelmet és a szabadságot biztosítja, vagy a bizonyos pusztulás, amelyből nincs többé feltámadás, se nemzet, se egyén számára!
Ezért tart ki a tiszántúli és tiszamenti vadul hullámzó harcokban a honvéd, ezért küzd olyan halálra szánt vitézséggel, amely nem lehet hiábavaló...
Keresztes háború folyik a megkínzott magyar földön - az emberség és európaiság harca a barbárság ellen...
Az önvédelem egyetlen gondolata...
Az önvédelem egyetlen gondolata, hite és akarata kell, hogy riadót verjen minden magyar ember szívében ezekben az órákban, melyekre csakugyan reámondhatjuk: sorsdöntőek a nemzet jövője szempontjából.
Az élet és halál, a megmaradás vagy pusztulás határmezsgyéjére jutottunk, s tőlünk függ csak, hogy jobbra, vagy balra vezet-e az utunk, a mi helytállásunktól, elszántságunktól és védelmi akaratunktól. Legyen vége a tűnődésnek, torzsalkodásnak, veszekedésnek, könnyelmű naplopásnak, és a csodavárás szerencsétlen bénító gyengeségének is. Csak erőnkre hagyatkozhatunk, s nem nézhetjük az eget, hogy onnét szálljon alá megmentésünkre az angyalok légiója, nem álmodozhatunk csodálatos fegyverekről, amelyek majd az emberi akarat, a halálra szánt hősiesség és a férfias helytállás nélkül maguk döntik el a világküzdelmet, s benne a mi végzetünk boldogtalanságát, vagy szerencséjét is!
Legyen vége az osztálygondolat, a kasztszellem, az uralkodás és a politikai ellentétek évszázados átkának, tegyük félre most, legalább ezekben a keserű és komor órákban az örök magyar homousion és homoiusion vitáját, s ne dulakodjunk afölött, hogy kinek az elgondolása, programja lenne boldogságra vezetőbb, mert előbb e boldogság puszta alapfeltételét: az életünket kell megmentenünk. (...)
Most ne gondoljon senki a maga ügyes-bajos kis dolgaival, mert a vihar zúg felettünk, a vörös vihar, s Ázsia belsejéből, mint a tatárjárás borzasztó évében, végigsüvít a magyar rónán. Nem az egyén, nem a ház, nem a falu, s a város, hanem az ezeréves ország és a magyar fajta forog végveszedelemben...
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
*Az írások a Magyar Futár 1944. október 18-i lapszámában jelentek meg, forrásként Józsa Béla 2000-ben megjelent Magyar Futár-válogatását használtam.
