Napjainkban, mikor az elektromos vagy a nyomtatott sajtó valamelyik termékében (az ún. nemzeti oldal sem kivétel!) szinte hetente jelenik meg valami bődületes baromság a nyilasokkal kapcsolatban, talán nem érdektelen megemlékezni egy valódi egykori nyilasról, hogy a sötétségben tartott magyar olvasóközönség végre kissé árnyaltabb képet kapjon erről az egykor százezreket vonzó mozgalomról és jelesebb képviselőiről. Ez év szeptember 14-én lesz pontosan 20 esztendeje, hogy Fiala Ferenc, a nemzeti szellemű újságírás régi iskolájának egyik utolsó harcosa, a legendás Összetartás, majd a Hídfő, illetve Új Hídfő egykori főszerkesztője végleg letette fegyverét - a tollat -,  és neves harcostársai után ő is átlépett a halhatatlanságba.

A „hazai rendszerváltozásnak“ csúfolt szélhámosság tizennyolcadik évében szomorúan kell megállapítani, hogy személyével és a magyarság érdekében kifejtett munkásságával kapcsolatos objektív kiértékelés mindeddig csak néhány emigrációs lap hasábjain látott napvilágot. Ezzel az otthoni „nemzeti sajtó“ mind a mai napig adós maradt.

Fiala Ferenc író, újságíró, szerkesztô, politikus, kiváló építész és sportember 1904. december 19-én született Kolozsvárott, a magyar Erdély fővárosában.

Budapesten járt gimnáziumba, majd Münchenben és Párizsban folytatta tanulmányait, s végül a József Nádor Műegyetemen építészmérnöki oklevelet szerzett. Már egyetemi hallgató korában - mint kitűnő vívó (főiskolai világbajnok és a MAC kardcsapatával többszörös országos bajnok) - bekapcsolódott az újságírásba a sportújságírás révén. Keresett fiatal építész volt Budán, és boldog családapa. De a haza állapota, mint annyi jó magyart, nem engedte nyugodni. Érdeklődése a politika felé fordult, és 1932-ben, 28 évesen már politikai cikkírója és belső munkatársa volt Milotay István Magyarság című napilapjának. 1934-ben az Új Magyarság belső munkatársaként dolgozott, majd mint a Hungarista Mozgalom egyik úttörője és sajtóügyeinek vezetője, 1937-tôl az Összetartás című hetilap főszerkesztője lett.

Sulyok Dezsővel folytatott sajtóperében bebizonyította: a Szálasi-család keresztlevelét Sulyokék manipulálták Szalosjánra, hogy a hungaristákat lehetetlenné tegyék vezérük örmény származásával. (Ezt a badarságot ettől függetlenül mind a mai napig úton-útfélen szajkózzák  - na nem a zsidók - hanem olyan „hiteles nemzeti nagyságok", mint a három per harmadik utas Csurka Isván, vagy a minden lében kanál politikai analfabéta Stoffán György)

Az Összetartás 1939-es betiltása után Hubay Kálmánnal dolgozott a Magyarság hasábjain, majd a Pesti Újság  és a Magyarság Útja politikai főmunkatársa és vezércikkírója. Annak ellenére, hogy a „keresztes-fischeri demokrácia“ sújtó kezét állandóan éreznie kellett, mégis hűségesen kitartott a Hungarizmus eszméje és a Mozgalom vezetője mellett.

Közben sorra jelentek meg könyvei. Első, mondhatni fergeteges sikere „A magyar sajtó igazi arca“ című munkája volt. Ezt követte a „Zöld könyv“ (amely az akkori körülmények miatt a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg, és még ma is csak kevesen tudják, hogy ő írta), majd a „Válasz az áfiumokra“. A negyvenes évek elején látott napvilágot az „Erdélyi levelek“, az „Így dolgoztak“ és a „Vörös kalapács“ című munkája.

Felkarolta és támogatta a magyar ugaron vegetáló tehetséges írókat, költőket. Neki köszönhető, hogy a harmincas évek végén kimenekülhetett a zsidó szellemi mocsárból az őstehetség Sértő Kálmán, aki ekkor már több halálosnak számító betegség hordozója volt. Részben Fiala érdeme, hogy a jobb sorsra érdemes költő - akit 1941-ben bekövetkezett  korai haláláig istápolt - rövid életének utolsó éveiben örökre beírta nevét nemzeti költészetünk aranykönyvébe.

1944. október 15. után a Szálasi-kormány sajtófônöke és a propaganda minisztérium helyettes vezetője. A háború után Himler Márton hivatásos fejvadász segítségével hazaszállították, és a „népbíróság“ mint „háborús bűnöst“ kollektív alapon golyó általi halálra ítélte, annak ellenére, hogy a legnehezebb körülmények között is emberséges magatartását zsidó tanúk igazolták. Valószínűleg ennek könyvelhető el, hogy büntetését késôbb életfogytiglani fegyházra változtatták. Majd 12 évet töltött börtönben, ahonnan szabadságharcos ifjak szabadították ki 1956 októberében.

A szabadságharc leverése után került Németországba, ahol 52 évesen mint építész kezdett új életet. Eszmeileg azonban a régi maradt. Hitét, amelyet nemzete szolgálatába állított, még a hosszú, kegyetlen börtönévek sem tudták megtörni. Az akkori bűnös kornak megfelelően elítélése után feleségének és két kislányának még a Fiala név viselését is megtiltották, sőt gyermekeit átnevelés céljából az édesanyjuktól is elszakították.

Szinte kijövetele pillanatától bekapcsolódott az emigrációs életbe, és annak aktív közszereplôjévé vált. Néhai Süli József újságjában, a Hídfô-ben kezdte emigrációs pályafutását. Ott jelentek meg írásai, de más nemzeti szellemű emigrációs lapokban is publikált. Süli József 1960-ban bekövetkezett halála után a Hídfő szerkesztését Marschalkó Lajos vette át, Fialával, mint főmunkatárssal, majd az ő halála után, 1968-tól Fiala viszi tovább szerkesztőként a lapot, annak mellékletével, a Hídfő könyvtárral együtt, tapodtat sem engedve a régi szellemiségből.

Közben a Hídfő Baráti Köre (Fabó László) kiadásában sorra jelennek meg az emigrációban írt újabb könyvei, amelyek mind a magyar sorskérdésekkel foglalkoznak. 1958-ban a Marschalkó Lajossal közösen írt „Vádló bitófák“, 1960-ban az „Egy hajó elsüllyed a Dunán“, 1965-ben a „Zavaros évek“ (amely három kiadást is megélt, és ide kattintva meg is rendelhető), 1979-ben a „Berkes és a szerzetes“, végül 1985-ben az „Egyszerű történet“.

Rendszeres európai előadásai mellett arra is szakított időt, hogy Ausztráliába és Amerikába is ellátogasson. Kanadai útját 1977-ben a Torontóban megjelenô Menora című magyar nyelvű zsidó revolverlap hisztérikus ellenpropagandája, és a köré gyűlt maroknyi nagyszájú harsány ordibálása miatt lemondta.

Az, amit a Hídfő, majd Új Hídfő szerkesztőjeként tett, írt, alkotott, ma már sajtótörténelem, a magyar emigrációs újságírás kitörölhetetlen, letagadhatatlan, szerves része. Saarbrückeni otthona, ott a domb tetején, ahonnan már át lehetett látni Franciaországba - Am Hagen 9 - igazi emigrációs központtá vált: nála futottak össze a szálak, hozzá érkeztek a hírek a magyar közösségekbôl a világ minden tájáról.

Egyre súlyosbodó betegsége közepette, még idejében gondoskodott utódról, Dunai Ákos személyében, akinek korai, tragikus halála után Tóth Judit vette át az Új Hídfő szerkesztését. Élete utolsó másfél évének ez volt a legnagyobb gondja: az öröklés, az utódlás kérdése, hogy a lap menjen, a lap meg ne álljon, a lap, amire ő egész emigrációs életét tette, továbbra is eljusson az olvasókhoz. A lap mindössze hat és fél évig élte túl egyik legmarkánsabb szellemi irányítóját, mert 1995 tavaszán sajnálatos módon végleg megszűnt.

Az élete fő művének tartott s tervezett könyv, a közvetlen, személyes emlékek alapján írott nagy, több száz oldalas történelmi munka, Szálasi Ferenc életrajza és a Hungarista Mozgalom története sajnos befejezetlen maradt. Egy saarbrückeni kórházban hunyt el 1988. szeptember 14-én, hatalmas űrt hagyva a nemzeti szellemű magyar újságírás amúgy is szegényes táborában. Művei, történelmi elemzései azonban megmaradtak, és égő felkiáltójelként figyelmeztetnek: vigyázz, magyar!

Fiala Ferenc életútja egy kemény gerincű ember küzdelme, mely szinte unikumnak számít ebben az elvnélküli világban.

Legyen áldott az emléke!

Dobszay Károly

Kapcsolódó írás:
A MAGYAR KASSZANDRA – MARSCHALKÓ LAJOS (1903–1968)