Lassan, de biztosan magunk mögött hagyjuk a 2020-as foci Eb-t, ám a felszínre került politikai-társadalmi kérdések még nagyon sokáig velünk maradnak. Noha nem vagyok túlságosan nagy focirajongó, az eseményeket végig figyelemmel követtem, tekintettel arra, hogy ez a sport valamiért képes arra, amire egyik másik sem: tömegszórakoztatásánál fogva olyan lappangó társadalmi feszültségeket képes felkorbácsolni, amelyek jó eséllyel még sokáig radar alatt maradnának a heves érzelmeket kiváltó meccsek nélkül. Az alábbiakban pontokba szedtem a számomra legfontosabb tanulságokat, aki pedig a témával foglalkozó másik két publikációmra is kíváncsi, az itt és itt elolvashatja őket.

1. A döntő során lejátszott tizenegyespárbaj, noha kissé méltatlan módja egy Európa-bajnok-avatásnak, de a szabály az szabály, valahogy el kell dönteni egy meccs eredményét. Angol részről feltűnő volt, hogy a tizenegyeseket rendre olyan játékosok hagyták ki, akik finoman szólva sem európaiak, így európai vagy brit identitásuk sem nagyon lehet. Ezért igazából kár hibáztatni őket, végtére ez nem várható el tőlük, egyedül a multikulti szemfényvesztése hiteti el velünk, hogy ez széles körben lehetséges. Zsoldosok ők, akiknek maximum annyira volt fontos ez az egész, hogy mennyi pénz landol a meccsek után a bankszámlájukon, a nemzetnek szerzett dicsőség kevésbé foglalkoztatja őket. Így aki ledöbbent azon, hogy miért pont ők hagyták ki a büntetőket, azok más "meccset" néztek az elmúlt években, nem az Európa lelkéért vívottat. A három fekete játékos idegenlégiós csupán, akik miután bezsebelték az ép ésszel így is felfoghatatlan összegeket, boldogan élnek tovább a nekik biztosított luxuskörülmények között.

A tizenegyeseket kihagyó "angol" játékosok. Ránézésre is "született britek", a fekete három árnyalata

Az pedig, hogy az angol szurkolók majmoknak nevezték őket, rendkívül jópofa ugyan, az már viszont kevésbé, hogy ezekért az internetes megnyilvánulásokért maga a Scotland Yard indított nyomozást, miközben az angol foci helytartói és az egyébként fehér Harry Kane csapatkapitány is a "rasszista szurkolókat" mocskolják. Utóbbi kijelentette, hogy ilyen szurkolókra nincs is szükségük, miközben sokan arra buzdítják az embereket, hogy jelentgessék a rasszista megnyilvánulásokat. Orwelli mindennapok.

2. Az idei Eb-n több szivárványt lehetett látni, mint focilabdát, ami egy labdajáték esetében azért eléggé árulkodó. Az egész rangadó inkább volt egy több héten át tartó LMBTQ-kampány, mint tényleges sportesemény, amely – látva a tendenciákat – egyáltalán nem meglepő. Az arcátlan lobbi nyomulása mindenki előtt ismeretes, azonban kíváncsian várom, hogy a jövőre Katarban esedékes vb alatt hogyan alakulnak majd a dolgok. Katar nem éppen az a "toleráns" ország, ahhoz pedig kellő politikai ereje és tőkéje van, hogy ezt ki is nyilvánítsa. Így érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mi lesz/lenne annak a sorsa, aki buzizászlóval rohan be a pályára. S, ha már itt tartunk, vajon a multik ugyanúgy a szivárvány színeiben pompáznak majd, vagy ott "valamiért" elég lesz a sima megjelenés? A választ mindannyian tudjuk.

3. A párhuzamos valóságok korát éljük, ahol a legtöbb ember úgy van óriási tévedésekben, hogy igazából nem is tud róla. Hazai viszonylatban ennek legékesebb példája a "nem térdelünk" szlogen volt, ahonnan a mondat második fele jótékonyan lemaradt: viszont mutogatunk a Respect feliratra. Erre már a történtek pillanatában is jó, ha 100-ból 2 ember felhívta a figyelmet (ami mondjuk még mindig jobb, mint a 0), de érdemes megfigyelni, mennyire nincs önálló mozgásterük az európai országoknak, s ezen az sem segít (csak ront), hogy az orbáni "szabadságharc" hazug módon elhiteti velünk, hogy van.

Ugyanígy különös volt, hogy aki magyarként a döntő során szurkolt valamelyik csapatnak, azok kivétel nélkül az olaszok mellett törtek lándzsát. Szeretném leszögezni, hogy ez nem úgy en bloc az olasz nép ellen szól, de arról valahogy szintén mindenki elfeledkezett az olasz válogatott éltetése közben, hogy a döntő előtt ők is letérdeltek, noha ezt egyébként nem minden meccs előtt tették meg (ahol térdelt a másik csapat, ott térdeltek, ahol nem, ott nem, amely következetlenség még rosszabb is, mint az állandó térdelés). Ezzel mind a Római Impérium dicső napjainak emléke, mind Mussolini öröksége ment a levesbe.

Allegória a döntő egyik ikonikus jelenetéről. Fent az eredeti (AFP), lent az alternatíva (ismeretlen művész alkotása)

4. Európa forrong, ahogy ezt az Eb alatt történtek is kiválóan bemutatták. A politikai-társadalmi kérdések szétfeszítik a civilizációnkat, s mivel egyre kevesebb lehetőség van arra, hogy az ember kinyilvánítsa a véleményét, szükségszerűen nagyobbat robbannak azok a ritka események, ahol ezt mégis megteheti – sokszor természetesen csak busás büntetések mellett. Aki pedig az egész torna alatt azon "sírt", hogy a foci a fociról szóljon és ne másról, az a világunkból és a politikai atmoszféránkból sem ért semmit. Főleg, hogy maga az UEFA is egy politikai szervezet, amely nem csak a rasszizmus ellen indított hajtóvadászatot, de egyoldalúan büntetgeti azokat az országokat, amelyek kívül esnek a bűvkörén. Így például Magyarország büntetésével példát statuáltak, pedig éppen London volt az, amely a döntő előtt/után/alatt úgy nézett ki, mint egy gigantikus disznóól.

Londoni életkép a vesztes döntő után. Progresszív, haladó, toleráns, elit (forrás: AFP)

Nos, a korábban virtuális papírra vetett két cikkel együtt számomra ezek voltak az Eb legfontosabb tanulságai, társadalmi-politikai történései. Az itt megmutatkozott összeurópai feszültség természetesen tovább él velünk, a jövőre nézve pedig egyre intenzívebben jelentkezik majd. Kemény idők jönnek.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info