Az igaz dolgok az égben köttetnek, és egy életre szólnak. Ám az égi kezdetnek a földi életben végzetszerű következményei vannak, tudjuk jól, de nehezen fogadjuk el. Sokszor rám tör a hiányérzet, ez magamból táplálkozik, várom, hogy talán megcsörren a telefonom, vagy nyílik az ajtó, és ő majd belép rajta.

Már eltelt egy év, de még most sem hiszem el, hogy drága egyetlen édesapámnak el kellett mennie egy hosszú útra. Hiszen korán volt még, túl korán. Annyi, de annyi teendő várt még ránk, hát hová siettél? - Most egyedül maradtam a gondolataimmal, az emlékeimmel.

Szeretem az erdőt, a friss avar illatát. Útjait járva részének érzem magam, még akkor is, ha soha nem fogadott gyermekévé. Vendég vagyok csupán. Ma emlékezni jöttem.

A természet, és minden élőlény iránt érzett szeretetemet az édesapámtól kaptam örökségül, melyért hálás vagyok.

Eszembe jutnak, soha vissza nem térő történetek, hangulatok, lelkünk rejtett titkai. Milyen érdekes, hogy tisztán emlékszem, hogy ötéves koromban édesapám hozott egy mókust, mindig vele akartam játszani, hiába mondta, hogy engedjük el, nem jó neki rabságban, vigyük ki a kertbe, és a hatalmas fenyőfán ugrándozva, mindennap láthatom. Egy kisgyermek ezt nehezen érti meg, hogy minden élőlénynek szüksége van szabadon élni. A mókus számára is eljött a szabadság, hiszen édesapám elengedte. Én pedig nagy elefántkönnyeket ejtettem. Valójában, igazán sok év elteltével értettem meg azt a tanítást: amikor megfogjuk a kismókust, akkor vadászok vagyunk, amikor elengedjük, állatvédők vagyunk. Emlékeimben öröm az is, hogy a két időpont között eltelt idő percekben mérhető.

Nyári hajnalokon gombázni indultunk a kiserdőbe, a rétre, és versenyeztünk, ki szed több gombát. Természetesen én szedtem mindig a többet, de a fogadást elvesztettem, mert mindig akadt benne egy-két bolondgomba. Igaz, nem lehetett volna tőle meghalni, csak egy kis rosszullétet okozott volna. De arra nagyon megtanított, miről lehet megismerni a halálos galócákat, és hol vannak az „arany” lelőhelyek.

Édesapám nagy ismerője volt a madárvilágnak, így hát nekem is illett tudnom név szerint a környék szárnyas népségéről. Mindig csodálattal hallgattuk és néztük, ahogyan szállnak. Boldogan nézhettem testközelből a levett madárházikóban a kiscinegéket, vártam, mikor érkeznek meg a fecskéink, szerettem a rigókat, azt a madáréneket, ami mindig körülvett. Valójában bámulatba ejtett az édesapám törődése a madarak iránt is.

Vadászemberként a szenvedélyt átvette a természet, az állatok védelme. Teljesen fölöslegesen vittük a puskát, nem lőttünk vele. Megtanította, nem elég szeretni őket, ennél több kell. A téli hidegben sem volt rest kimenni térdig érő hóban takarmányt, etetőt vinni az állatoknak. Megszokni, pirkadatkor útra kelni, hiszen ilyenkor jönnek a csodák, és én elhittem neki. Hiszen láthattam és önfeledten gyönyörködhettem a csíkos malacait terelgető koca anyáskodásában.

Az erdőt járva néha bosszankodva szemetet gyűjtöttünk, hurkokat vágtunk szét és mentettünk benne szenvedő kutyát, vagy erdő szélén kidobott kiscicákat vittük haza és boldogan ajándékozgattuk el. De megtanultam nem összeszedni az erdőn élő elhagyatott kis állatkákat, akikre előbb vagy utóbb rátalál a gondviselés, megtalálja az anyai ösztön.

Én nem csak egy vadász- és katonaemberre emlékezem, aki, ha kellett védte a hazát, mindig a munkának és a családnak élt. Olyan életerővel bírt, hogy egy hegyet meg tudott volna mozdítani. Egy példakép volt, akire fel lehetett nézni. Jó példa, mert csak így érdemes élni. Több volt ő, mint egy édesapa, hiszen, ő volt az én oltalmam, váram…, benne bízhattam meg igazán. Mi teljesen tükörképei voltunk egymásnak. Hiszen vérből, vér! Tiszteltem a tudását, az életkedvét, a kitartását. Sok, sok köszönettel tartozom neki, hiszen olyan gyermekkort biztosított, mely keveseknek adatik meg. Mindig büszke volt rám, mert úgy nevelt, hogy sosem hozhatok szégyent a családra. Mindig itt maradtunk a hazánkban, igaz magyarként. Mindent megadott számomra, hogy soha ne legyenek gondjaim, és soha nem is voltak.

Nem tudom, az élet sorskönyvébe mi van megírva, de az életem legszebb négy hónapját töltöttük együtt, elszigetelten, ahol mindig is szeretett lenni. Soha nem akart elengedni és nem akart elmenni. Annyira küzdött, reménykedett. Még az utolsó napokban sem beszéltünk az elválásról, a halálról, mintha soha többé nem akarnánk elválni, mindennap egy túlélés volt, és mi boldogok voltunk, mert azt a szeretetet, amit adtunk egymásnak, az egyszeri és megismételhetetlen. Annyi mindent megköszönt nekem, hol ott, én nem csináltam semmit, csak tettem, amit a szívem diktált. Hiszen vele az élet olyan könnyű és vidám volt. Még akkor is, mikor korunk szörnyű betegsége, a „rák” esélyt sem adott a túlélésre.

Én pedig önző voltam, mint akkor, ötéves koromban, amikor görcsösen szorítottam a kismókust, mert nem akartam szabadon engedni.

Akkor, ott, az utolsó órában nem a mókust, hanem édesapám kezét szorítottam, olyan görcsösen, hogy szinte fájt. Nem voltak már szavak. Tudtam, el kell őt engednem, végre ő is szabad lesz, mint a madár. Éreztem a sóhajt, ahogy a lélek búcsúzik a testtől. Patakként ömlöttek a könnyeim a fájdalomtól, mégsem tudtam elbúcsúzni, még akkor sem, de nem is akartam, soha nem akartam búcsúzni. Megtehettük volna százszor, de nem voltunk rá képesek, még akkor sem, mikor farkasszemet néztünk a halállal, mert tudtuk, hogy mi találkozunk fogunk…

Hogy vannak-e félelmeim? Már nincsenek, mintha azokat is elengedtem volna a végtelenbe. Pedig mennyire féltem a magasban, a repüléstől, már maga a tudattól rosszul voltam. Tudtam, vár még rám egy nagy feladat, felszállni egy helikopterre és édesapám hamvait szétszórni. Azt hittem, belehalok a fájdalomba, de ami nem öl meg, az erőssé tesz. A mellkasomon egy nehéz kő volt, nehezen vettem a levegőt, a kezeim reszkettek és a könnyeimmel küszködtem, mind hiába, mert a fájdalom nehéz, súlyos könnyei rám törtek, pedig már azt hittem, nem tudok sírni, úgy éreztem, már minden könnyem elsírtam. De az én lelkem is megnyugvást talált, hiszen a hamu, a parányi porszem ott van, ahol mindig is szeretett volna lenni, otthon.

Most itt állok az erdőszélén, a tisztáson. Nem vagyok egyedül, kihoztam édesapám szeretett lovát. – Ugye látsz bennünket? – mondom ki csukló hangon, de csak a júniusi meleg szellő simogatja az arcom. Körülöttem csend, a lovam meleg leheletét érzem. Kérdő tekintetem lassan szívódik át a nagy mély barna szemeibe, melybe olyan jó elveszni, s közben a szemem fátyolos lesz és érzem, elszorul a szívem. Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne… pedig minden megváltozott, örökre!