A társadalom narratívákból áll, mindezt megérteni annyi, mint felébredni a mátrixból.

Életemben először két évvel ezelőtt találkoztam a narratívakontrollal. Caitlin Johnstone, egy RT-publicista írt arról, hogyan irányítják az emberek gondolkodását. Hosszabb idő kellett hozzá, hogy teljesen megértsem, és bár nem írok gyakran, a magyar embereknek tudnia kell a narratívakontroll létezéséről és működéséről.

Egy hasonlattal élve, ahogyan a Mátrix világában minden kódokból épül fel, úgy a mi világunkban minden narratívából áll, a konkrét fizikai dolgokat leszámítva. A társadalom, az ideológiák, a pártok, a vallások, a politika, az identitás, a jogok, a törvények, a vélemények, a hierarchia, mind-mind számtalan narratívából állnak.




A szellemi dolgok természete, hogy nem tudunk egyszerűen rájuk mutatni úgy, ahogyan rámutatunk például egy asztalon heverő tollra. A szellemi dolgok csak mint elgondolás, vagy pontosabban mint narratíva élnek a fejünkben, amiket legfeljebb körülírni lehet a szavainkkal. A narratívák azonban manipulálhatók, és vannak akik kitalálták, hogyan használhatók fel az emberek gondolkodásának megváltoztatására, hogy aztán az ő mesterséges narratíváikat fogadják el, és mondják vissza.

A 777 keresztény portál összefoglalójában például Ferenc pápa legutóbbi enciklikája az alábbiakat szeretné előmozdítani:

Bár a pápa keresztényként állást foglalhat például a befogadás mellett, valami mégsincs rendben a felszólításával. Amikor valaki a fősodratú média híreit olvassa, rendszeresen érzi a manipulációt, de nem tudja pontosan megnevezni, hogy mivel van a probléma. A Mátrix egyik szereplője, Morpheus mindezt így fogalmazza meg: "Hadd mondjam el, miért vagy itt. Azért, mert tudsz valamit. Bár nem tudod megmagyarázni, de érzed. Érezted egész életedben. Valami baj van a világgal. Nem tudod mi az, csak azt, hogy van. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít."

A pápa kinyilatkoztatása ezt az érzést váltja ki, melyre visszatérek, de kezdjünk mindent az elején.

A narratívakontroll működése

A narratívakontroll annak irányításáról szól, hogy milyen témák és értelmezések jelenhetnek meg a közéletben. A mesterséges narratívákat a média ülteti el az emberek fejében. Ezek egy része felismerhető arról, hogy nem fogalmaz meg érdemi problémát egy társadalom szempontjából, és nem is annyira érdekes, hogy éveken keresztül napirenden tartsák, mindezt mégis megteszik. Egy ilyen példa a laposföldhívők gyakori megjelenítése. Ugyan ki az, aki személyesen találkozott már laposföldhívővel, vagy akinek valamelyik ismerőse találkozott már ilyennel?! Aki rendszeresen felháborodik az emberi butaságon egy-egy róluk szóló cikk kapcsán, az nem sokkal okosabban jár el, mint aki maga is a laposföld híve. Megengedi ugyanis, hogy a figyelmét mesterségesen kössék le, gondolatait időről-időre egy nem létező problémára irányítsák.

A narratívakontroll működése a gyakorlatban az alábbi példán keresztül érthető meg. Néhány évvel ezelőtt Amerikában hónapokig folyt a társadalmi vita a transzszexuálisok nőivécé-használatáról. Ez a téma mind a konzervatív, mind a liberális szavazók számára teljesen érdektelen (az Egyesült Államokban az emberek 0,5-0,8%-a transzszexuális az aktuális, de narratíván belüli felmérések szerint), tehát mesterséges tematizálásról beszélünk. Amikor a médián keresztül elkezd terjedni a narratíva, azonnal a közbeszéd részévé válik, megjelenik a hétköznapi beszélgetésekben, a családban, a barátok között, a munkahelyen. A jobboldal vezetői (publicisták, médiaszemélyiségek, politikusok stb.) ilyenkor egy látszólag megoldhatatlan problémával találják szemben magukat. Amennyiben nem foglalkoznak a témával, nem vértezik fel a saját oldalukat érvekkel, akkor úgy tűnik, mintha cserbenhagynák őket. Ha viszont beleállnak, és érvelni kezdenek az ún. transzneműek követelése ellen, azzal teljes mértékben legitimálják a témát, mintha ténylegesen ez a dolog foglalkoztatná a közéletet. Innentől pedig a liberálisok győztek, mivel ők határozzák meg a narratívát.

A narratívakontroll ördögi mivolta abban mutatkozik meg, hogy ekkor már csak két eset lehetséges: vagy elfogadja a társadalom a transzszexuálisok nőivécé-használatát (ekkor a progresszív társadalom ismét előre lép egyet a haladás útján), vagy elutasítja, és marad minden változatlanul. Vagyis a jobboldal szempontjából egy vesztes-döntetlen szituáció alakul ki. Ha nem változik semmi, akkor az eredmény döntetlen, de ha a konzervatívok minimálisan is engednek az álláspontjukból, akkor már vesztettek. A központi narratívákról, mint a rasszizmus, az LMBTQ-jogok és a feminizmus, ugyanez mondható el: a jobboldal folyamatosan vesztes-döntetlen szituációban találja magát, ahonnan csak fokozatosan hátrálni lehet. És valóban ez is történik évtizedek óta, mivel nem képesek irányítani a narratívát.

A fenti példából három alapvető dolgot kell megérteni. Az egyik, hogy egy narratíva ellen lehet azon belül, és azon kívül is harcolni.

A narratíván belül akkor harcolunk, ha a narratíva tárgyát támadjuk érvekkel, pl.: "természetellenes beengedni a transzszexuálisokat a női WC-be", "visszaélhetnek a lehetőséggel, megtámadhatják a nőket", stb.

A narratíván kívül viszont akkor harcolunk, ha magát a narratívát támadjuk. Ha rámutatunk bal- vagy jobboldali honfitársunk számára, hogy manipuláció áldozata, hiszen egy mesterségesen elétárt (ál)problémával tematizálják a közéletet, ezáltal irányítva a figyelmét, és a gondolkodását.

A másik, hogy amikor a narratíván belül harcolunk, akkor előbb-utóbb mindig veszítünk.

Ha elfogadjuk, hogy a médiafölénnyel rendelkező fél határozza meg a narratívát, ők diktálják a közéleti témákat, mi pedig csak ezekre reagálunk, azzal belekerülünk a vesztes-döntetlen szituációba. A narratíván belül harcolni olyan, mintha egy utcai verekedésben csak védekezhetnénk, vagy ha egy focimeccsen csak kapusunk lenne. Lehetünk bármilyen jók, az ellenfél előbb-utóbb be fog találni.

A narratívakontroll tehát börtön, ami a társadalmi vitát mesterségesen megalkotott keretek közé zárja. Megakadályozza a társadalom természetes fejlődését, összhangban az adott nép múltjával, kultúrájával, és hagyományaival.

Nézzünk egy újabb példát: A Mandiner nemrég hozta le a hírt, mely szerint Roald Dahl norvég író családja bocsánatot kért az író 37 évvel ezelőtti "antiszemita" kijelentése miatt. Egy ilyen hír nyilván nulla jelentőségű a magyar élet szempontjából, és érdekesnek sem mondható. Mesterséges narratíváról beszélünk, melynek célja az emberek manipulálása. A narratíva azt akarja elültetni a fejekben, hogy amennyiben megsérted a zsidóságot, akkor akár 37 évvel később, a családodnak kell majd bocsánatot kérnie. Az olvasók közül kommentben többen megjegyezték, hogy senkinek nincs joga bocsánatot kérni egy másik ember nevében. Amit azonban nagyon fontos megérteni, hogy nem azzal van a probléma, hogy Dahl családja bocsánatot kért-e (mindez érdektelen, ha ezt kifogásoljuk, azzal csak a narratíván belül harcolunk). A probléma azzal van, hogy a Mandiner lehozta ezt a cikket (minden kritikai megjegyzés nélkül), így a narratívakontrollt a saját olvasói ellen alkalmazta. Aznap számtalan egyéb témáról írhatott volna (például a palesztinok helyzetéről), nem volt kötelező igazodni a közbeszéd talmudista tematizálásához.

A harmadik, hogy a narratívákból előbb-utóbb mindig törvények, jogszabályok és állami intézkedések keletkeznek.

Mielőtt a harmadik pontra rátérnék, nézzük meg a rasszizmust, mint mesterséges narratívát. Az erkölcsi értelemben vett bűnöket két nagy csoportba sorolhatjuk. Az egyik, amit az emberiség olyan súlyosnak ítél, hogy büntetést szab ki érte, mint például a fizikai erőszak, vagy a lopás. A másik, amit egységesen elítélünk ugyan, de nem jár érte büntetés, mint például a hazugság, vagy a megcsalás. A rasszizmus (legfeljebb) a második csoportba sorolható. Azt, hogy az összes lehetséges bűn közül nyugaton évtizedek óta éppen a rasszizmus a központi narratíva, semmi nem indokolja, kizárólag az emberek gondolkodásának talmudista manipulációja.

A vesztes-döntetlen szituáció miatt hiába védekezünk a rasszizmus vádja ellen a narratíván belül jó érvekkel, rámutatva a fehérekkel szembeni kettős mércére, vagy a kisebbség által elkövetett bűncselekmények kiugró számaira. Minden érvelés ellenére a nyugaton egymást követték és követik a különböző állami intézkedések és jogszabályok. A diszkriminációt tiltó törvényekkel kezdődött, majd következett a kisebbségek pozitív diszkriminációja, a kvóták az iskolákban és munkahelyeken, érzékenyítő tanfolyamok, tréningek a nem létező "fehér privilégium" kezelésére, valamint ma már ott tartanak, hogy elkezdték bevezetni a közbeszédbe a feketék esetleges anyagi kárpótlását a rabszolgaságért. A narratívakontroll fokozatosan darálja le a jobboldali ellenállást és tolja balra a status quót. Akármennyit is hátrál azonban a jobboldal, a narratívakontroll soha nem fog leállni. Mindig újabb és újabb intézkedések születnek, hiába fognak az amerikaiak kártérítést fizetni, a feketék előtt térdelni, vagy bármilyen más módon még jobban megalázkodni.

Ha a másik fő narratívát, az LMBTQ-jogokat nézzük, a hétköznapi, jószándékú magyar embert talán így gondolkodik: "Lehet, hogy nem normális dolog a homoszexuális házasság, de ha ez annyira fontos nekik, ha ez kell a békéhez, akkor inkább adjuk meg és lépjünk tovább." Amit az átlagember nem ért meg, hogy semmi nem fog változni, a narratívakontroll soha nem fog leállni. Az egyetlen dolog, amit az engedékenységgel elérünk, hogy másnap már onnan indul a vesztes-döntetlen szituáció, majd jön az újabb és még erőszakosabb követelés: az örökbefogadás, a kvóták, a transzneműek jogai, vagy más őrület. A legprovokálóbb Pride-tüntetések is mindig ott vannak, ahol a leginkább engednek nekik, hiszen az LMBTQ-vonatra nincs fék szerelve.

Mit tehetünk a narratívakontroll ellen?

A narratíva irányításához médiatöbbségre lenne szükség, amit magyarként soha nem fogunk megszerezni, mert ebbe a külföldi média és Hollywood is beleszámít. Így csak egyetlen lehetőség kínálkozik a védekezésre, ha minél szélesebb kör érti meg a narratívakontroll létezését, és működését. A magyar kultúrában 400 év megszállás után elterjedt, hogy nem hiszünk a médiának. Általában azt a kérdést tesszük fel elsőnek bármilyen hír hallatán, hogy hazudik-e az illető (és arrafelé hajlunk, hogy igen). Ez a narratívakontrollal szemben nem mindig működik, mert maga a mesterséges narratíva a manipuláció. Ebben az esetben azt a kérdést kell feltennünk, hogy "Ellenséges-e a narratíva, amit elénk tárnak?", vagy, hogy "Mi az illető célja az adott narratívával?"

Visszatérve a pápára, nézzük meg az összefoglaló felsorolását: a három felszólításból az első narratívája a tolerancia (társadalmi barátság, meglátni Krisztust a kirekesztettek arcában), a második a migránsok befogadása, a harmadik pedig emberi jogi aktivizmus. Vagyis mindhárom narratíva a balliberális ideológiát/tanokat mondja vissza egyházi köntösben. Bár nem tudom, hogy zsarolják-e a pápát homoszexuális felvételekkel, vagy, hogy tagja-e szabadkőműves rendnek, mindez nem is szükséges. Ha bárki megnézi a pápa által közvetített narratívákat, akkor tudja, hogy melyik oldalon áll.

A narratívakontroll eredete

A narratívakontroll a talmudista gondolkodásból ered, melyet az alábbi történet szemléltet:

Egy zsidó fiatal, aki a Berkeley Egyetemen végzett filozófia szakon, majd a Harvard Egyetemen doktorált a szókratészi módszerből, elmegy az ismert rabbihoz azzal, hogy a Talmudot szeretné tanulmányozni. A rabbi azonban elutasítja, mivel szerinte az, amit az iskolában tanult, nem alkalmas a talmudi gondolkodás megértéséhez. A fiatal mégis kéri, hogy tegye próbára, amit a rabbi elfogad, és felteszi neki az alábbi kérdést:

"Két ember lemászik egy kéményben. Amikor kijönnek az egyiknek kormos az arca, a másiknak tiszta. Melyik fog megmosakodni?"

"Az, amelyiknek kormos az arca" – válaszolja a fiatal.

"Téves" – mondja a rabbi. "Amikor kijönnek a kéményből, egymásra néznek. A kormos arcú látja, hogy a másiknak tiszta az arca, és ezért úgy gondolja, hogy az ő arca is tiszta. A tiszta arcú látja, hogy a másiknak kormos az arca, ezért úgy gondolja, hogy az ő arca is kormos, így ő fog megmosakodni."

A fiatal erre kéri, hogy ismét tegye próbára, a rabbi pedig felteszi neki még egyszer ugyanazt a kérdést:

"Két ember lemászik egy kéményben. Amikor kijönnek az egyiknek kormos az arca, a másiknak tiszta. Melyik fog megmosakodni?"

"Ezt már megbeszéltük, az, amelyiknek tiszta az arca."

"Téves" – mondja a rabbi. "Amikor kijönnek, a kormos arcú látja, hogy a tiszta arcú megmosakszik, ezért azt gondolja, hogy neki is koszos az arca, így ő is megmosakszik. Vagyis mindketten meg fognak mosakodni."

Mivel a fiatal hajthatatlan, a rabbi ismét felteszi neki ugyanazt a kérdést:

"Két ember lemászik egy kéményben. Amikor kijönnek az egyiknek kormos az arca, a másiknak tiszta. Melyik fog megmosakodni?"

"Mindkettő" – mondja a fiatal, de válasza megint téves. A rabbi most azzal érvel, hogy egyik sem fog megmosakodni, mivel a kormos arcú nem mosakodik meg, így nem fog a másik sem. Végül negyedjére is elhangzik ugyanaz a kérdés, de a fiatal válasza ezúttal sem talál. Utoljára a rabbi azzal érvel, hogy nem lehet, hogy amikor lemásznak, akkor csak az egyiknek legyen kormos az arca, ezért nincs válasz, a kérdés értelmetlen. Végül pedig megjegyzi: "Látod fiam, mondtam, hogy itt semmire nem fogsz menni a szókratészi logikával."

Amit a fenti példából meg kell érteni, hogy egyetlen történethez számtalan narratíva gyártható a logika és a jelentések kiforgatásával. A talmudista gondolkodást kezdetben a Biblia tanulmányozásához alkalmazták, hiszen az írás szövege szent és sérthetetlen, de a lehetséges értelmezések száma végtelen. A talmudista módszer pedig a mind teljesebb megértést szolgálta. Később azonban a társadalmi élet minden aspektusára elkezdték felhasználni, kiforgatva a régi erkölcsöt, a hagyományokat, és az értékeket. Megfelelő határozottsággal és médiaháttérrel bármiről meg lehet győzni valakit, még arról is, hogy a tiszta arcú ember fog megmosakodni. Az amerikai egészségügyi miniszterhelyettes, a transzszexuális és zsidó Rachel Levine szerint például nem a transzneműek mentálisan betegek, hanem akik nem tekintik őket nőnek. Ez a talmudista gondolkodás alkalmazása a gyakorlatban.

A szellemi háború a szavak szintjén is zajlik. A talmudisták korábban a semmiből alkották meg a "rasszizmus" és az "antiszemitizmus" szavakat, lehetővé téve számukra a kisebbségekről szóló narratíva irányítását. Védekezőből támadóvá váltak, a módszereik azonban eltanulhatóak. Az utóbbi két-három évben az angol nyelvű orosz és kínai média például elkezdte alkalmazni a "russzofóbia" és "sinofóbia" kifejezéseket a fentiek mintájára. Ha valaki ellenséges a magyarokkal szemben, nem muszáj mindig részletekbe menően vitázni, egyszerűen meg lehet állapítani, hogy az illető magyarellenes.

Nézzük meg a holokausztot, mint talmudista narratívát. A magyar nép a történelem során számtalan súlyos tragédiát elszenvedett. A tatárjáráskor, és a 150 éves török uralom alatt kiirtották a magyarság felét. Volt nekünk Mohácsunk, Trianonunk, népirtás a Délvidéken, elvesztett első és második világháború, és annak magyar áldozatai, valamint a kommunizmus több százezer áldozata. Emellett vegyük figyelembe, hogy az országnak mindössze 1%-a zsidó, a kormánynak pedig a kisebbség helyett a többségre kellene tekintettel lennie az emlékezetpolitika kialakításában. Objektív, európai gondolkodással azt nevezhetnénk arányos emlékezetpolitikának, ha a kormány évente (akár többször is) megemlékezne a tatárjárás, Mohács, török megszállás, a világháborúk, a kommunizmus stb. magyar áldozataira. Ezek mellett évi egyszeri megemlékezés az 1%-os zsidó kisebbség egyéni tragédiájára nem lenne probléma. Csakhogy nem ezt látjuk.

A holokauszt mint téma rendszeresen felmerül a médiában, internetes fórumokon, hétköznapi beszélgetésekben. Korábban ilyenkor magam is gyakran adtam hangot kételyeimnek bizonyos holodogmákat illetően, a narratíván belül harcolni azonban nem a helyes stratégia. Személyes tapasztalat alapján az átlag, jó szándékú magyar kétféle választ szokott adni a holokauszt tanait megkérdőjelező kritikára. Az egyik, hogy "Ha csak 100.000 áldozata volt a holokausztnak, az is nagy tragédia", a másik, hogy "Jól teszik a zsidók, hogy ilyen gyakran megemlékeznek az áldozataikról, a magyaroknak is így kellene".

Amit nem ért az átlagmagyar, hogy a narratívával van a probléma. Valószínűleg senkit nem érdekelne, ha a zsidók egymás között naponta 15-ször emlékeznének a holokausztra. A probléma azzal van, hogy a magyarok által megválasztott kormány, és az adónkból fenntartott állami média holokausztozik hetente. Elképesztő az aránytalanság egy 1%-os kisebbség javára, míg számos magyar tragédiáról meg sem emlékeznek. Ugyanez a válasz arra is, hogy 100.000 ember halála is nagy tragédia. Valóban, sőt, egyetlen ember halála is nagy tragédia. De a magyar kormány holokausztozásának, mint narratívának a fő üzenete, hogy a zsidó életek végtelenül többet érnek mint a magyarok élete, hiszen az állam folyamatosan csak a "kiválasztottakra" emlékezik.

A holokausztozás tehát a magyar nép megalázásának és másodrendű státuszának a szimbóluma. Egy hazaszerető magyar embernek nemcsak jogos lehetősége, hanem kötelessége is elutasítani a holokausztozást.

A másik talmudista narratíva a "zsidó-kereszténység", amelyre egyre gyakrabban hivatkozik a miniszterelnök. A kifejezés először a 19. században bukkant fel, ekkor még a betért zsidókat jelentette. Zsidó-keresztény kultúra (értékek, erkölcs) értelemben először csak 1939-ben jelent meg, és Orwellnek tulajdonítják. A kifejezés elterjedésének oka, hogy Amerika a kommunizmussal és fasizmussal szemben saját, egyedi önmeghatározást keresett, melyet ebben vélt megtalálni. Mindezzel együtt járt a cionista kereszténység térhódítása, amelynek alaptételei: (i) hála a zsidók irányába, akiktől Jézus és a próféták erednek, (ii) megbánás az egyház "antiszemita" múltja miatt, valamint (iii) félelem attól, hogy Isten a különböző népeket a zsidókkal való bánásmódjuk alapján fogja megítélni. Gyakorlatilag feltétel nélküli imádatot és behódolást ír elő a zsidók előtt.

Amerikával ellentétben azonban Európának régóta megvan a saját önazonossága. A hagyományos értelmezés szerint az európai civilizáció alapja a görög filozófia, a római jog és a keresztény kultúra. Vagyis teljesen szükségtelen, hogy Európa (és Magyarország) önmeghatározását megpróbáljuk amerikai mintára megváltoztatni. Ha a kereszténység mellé mindenképpen be szeretnénk vonni valamit, akkor nevezhetnénk például "pogány-keresztény" kultúrának Európát. A történelme során mindegyik nép rendelkezett természetvallással, mellyel sokan ma is szimpatizálnak, ezért logikusabb lenne, mint a fiktív és idegen júudeokereszténység terjesztése.

A magyar miniszterelnök nemrég nem csak a kultúrát, hanem magát Magyarországot is keresztény-zsidó országnak nevezte. Ezzel átlépett egy határt, még soha egyetlen magyar vezető sem határozta meg az országot zsidó országként. (Mellékszál, de az együttélés problémájához tartozik, hogy a vallások közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. 3 felé vallás létezik: a kifelé nyitott, térítő /kereszténység, iszlám/, a kifelé nyitott, nem térítő /buddhizmus, hinduizmus/ és a kifelé zárt, nem térítő vallás /a zsidó etnovallás/. Köves Slomó sem beolvadni nem szeretne a magyarságba /ami a kiválasztott nép eltűnésével járna/, sem a magyarokat beolvasztani nem szeretné /nem engedné/ a saját etnovallásába. Innentől kezdve viszont nem látom a közös jövőt. Nincs átjárás. Tartok tőle, hogy amilyen jövőt ő elképzel, abban nincs helye a magyarságnak.)

Nyugaton megfigyelhető egy tendencia, amikor egy nép múltjának és önképének meghamisításával próbálják az újonnan betelepülő népek ottlétét igazolni. Az utóbbi években hallhattunk a médiából olyan hírekről, amely szerint az első britek sötét bőrűek voltak, viking sírokban Allah nevét tartalmazó ruhákat találtak, vagy felmerült, hogy Beethoven fekete volt. Amerikában fehérek szobrait döntik le, ha valaki rákeres Google-ban angolul az "amerikai feltalálók" címszóra, akkor a képkereső szinte csak feketéket hoz. Mindez az idegenek mesterséges meghonosítását és hatalomátvételét szolgálja. Korábban Komoróczy Géza zsidó történész ilyen szándékkal nyilatkozta a Heteknek (a cionista Hit Gyülekezete lapjának), hogy Árpád vezér zsidó volt. Most pedig a miniszterelnök ezt a tendenciát erősíti nálunk a zsidó-keresztény narratíva beemelésével a közbeszédbe.

Ha ennek a folyamatnak teret engedünk, végül idegenek leszünk a saját hazánkban. Trianon helyett holokauszt, keresztény kultúra helyett zsidó-keresztény kultúra, karácsony helyett hanuka, Wass Albert helyett Kertész Imre. A judeokereszténység mint ideológia szellemi hadviselés a magyar nép ellen. Veszélyesebb mint a judeobolsevizmus, mivel nem vagyunk rá felkészülve.

Ha megnézzük azokat az országokat, amelyek még ma is fennállnak, akkor megállapíthatjuk, hogy számtalan győztes és vesztes csatát vívtak történelmük során. Őseinknek azonban soha nem kellett még szellemi jellegű, spirituális harcot vívnia. Ezzel az ellenséggel való szembenézés a mi generációnak feladata.

A magyar történelem során időről időre mindig előfordult, hogy a nemzet ügyét óriások vitték a vállukon. Ennél azonban sokkal gyakrabban történt, hogy a nemzet ügyét olyan emberek vitték előre, akiknek a neve nem szerepel a történelemkönyvekben, nincs rajta emléktáblákon, és nem neveztek el róluk utcákat. Hétköznapi emberek, akik láthatatlanul tették a dolgukat a különböző korokban, mint mi, akik most itt vagyunk ebben a történelmi szituációban. És ezért a narratívakontrolltól a magyarságot nekünk kell megvédeni.

Doktor Faust

 (A szerző olvasónk.)