Néha úgy tűnik, hogy március tizenötödike nem is különbözik olyan sokban más napoktól, csak éppen a tömegközlekedési járművek menetrendjét bolygatják meg a szokásosnál is jobban. Így fordulhatott elő, hogy ma a szombaton megszokottnál valamivel többen utaztak velem a villamoson. Bár odaúton és visszafelé is figyeltem, mindkettőször csak kettő, azaz kettő darab kokárdát tudtam megszámolni az utasokon. Hát ilyen jól sikerült a nemzeti gyökerek elfeledtetése, a múlt jelentőségének és tanításának mesterséges elhomályosítása?

Csak túlzónak tűnő és agresszív lépéssel lehetne gyorsan és hatásosan visszaépíteni a lerombolt jelképet: ha egymásra nézünk, s mindannyiunkon ott a nemzeti jelkép, bizony megérezzük az összetartás erejét és a nap különlegességét, az ünnep szentségét. Ezt vették el tőlünk, ezért lenne fontos törvénybe iktatni a kokárda viselésének kötelezettségét, éppen úgy, ahogyan szabályozott a címer megjelenése vagy más szimbólumaink használatának lehetséges köre.

Az a magyar állampolgár, aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évenkénti emléknapján, március 15-én 0 órától 24 óráig közterületen legalább 3 cm átmérőjű, külső karimáján piros vagy zöld kokárdát nem visel, nemzeti emlékünnep megsértésének szabálysértésétt követi el, és 20 000 forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.

Ha pedig a realitás talaján állunk, legalább Orbán Viktor kiherélését követelhetnénk, mert megpróbálta kisajátítani és pártjelvénnyé alakítani a kokárdát, a baloldal pedig kapva kaphatott az alkalmon, hogy elutasíthassa ezt a jelképet. Ekkora lehetőséget nem szándékosan csak egy idióta adhat. Nagyon hasonló helyzetet érzek itt, mint az árpádsávos zászló esetében. Még a gimnáziumban írtam egy verset az ilyen helyzetekkel kapcsolatban A magyarokhoz III. címmel. Ebben többek között ez állt:

A turulmadár arcra véres,

Nyillal hagytak rajt' mély nyomot,

De ő se tagadna meg téged,

Mert őrült embert őrült hozott!

Azóta sokat tanultam és legalább ennyit tapasztaltam. Éppen ezért csak az utolsó strófát tartom meg magamnak:

Ne tagadd meg nemzetedet,
S közben a múltat is ápold,

De nézd a magyar gyermekedet:

Jövő kell neki, nem múlt-sárfolt!

Amikor ma a Kossuth téri megemlékezést néztem, komikusnak éreztem a helyzetet. A tér 1927 óta Kossuth Lajos tér, amikor Horthy Miklós kormányzó fölavatta a Horvay János által készített Kossuth-emlékművet. A téren ma álló Kossuth-szobor már nem ez: ezt Kisfaludi Strobl Zsigmond szoborta.

A korabeli felvételeken jól látszik, hogy elképesztő (mai terminológiában: kormányváltó méretű) tömeg gyűlt össze, Horthy pedig ezen emberek között, előtt szerepelt. Nem félt és nem is fütyülték ki. 2008-ban ugyanezen a téren, a magyar szabadságharc emléknapján már kettős kordon védte a közjogi méltóságokat, akik újból önmaguknak tartották meg koszorúzás pillanatát. Ők nem engedhetik közelebb az embereket és mára üresen tátong a magyarság szimbolikus központja: míg Kossuth szobra mára szinte magánosan áll, lábánál a közjogi méltóságok már magányosan emlékeznek, a nép nélkül, melyet eredetileg szolgálni hivatottak.

Blogin