Magyarországon ma van a hazai németek elhurcolásának emléknapja, mert 75 évvel ezelőtt, 1946. január 19-én Budaörsről ezen a napon indult ki az első tehervonat a kiűzött németekkel. Budakeszin két hónappal később, 1946. március 19. és április 25. között valósággal megállt az élet. A mintegy hétezer lelket számláló faluból közel négyezer embernek szinte mindent hátrahagyva kellett távozni a saját házából, otthonából, hazájából. Csak azért, mert svábnak vagy valamilyen más, németnek számító népcsoport gyermekeinek születtek. Budakesziről később is űztek ki svábokat, köztük Pentei-Pfendtner Antalt, a nagyközség jegyzőjét és családját.
Fajtestvéreik, barátaik közé segítik vissza a svábokat
A kiűzetésben érintetteket, amint más településeken, úgy Budakeszin is plakátokon értesítették a „tudnivalókról”. A magyarul és németül kifüggesztett plakátokról a svábok mindenekelőtt megtudhatták a legfontosabbat:
Ez az intézkedés nem büntető szankció a német lakossággal szemben, mert a német lakosság hazájába, baráti körbe, fajtestvérei közé települ vissza, ahol elhelyezkedéséről és megélhetéséről messzemenő gondoskodás történt.
A valóságban ez persze egészen másként történt, de erre később majd visszatérünk.
A németek kiűzéséről rendelkező korbeli plakát
Magyarázatként leírjuk, hogy a magyarországi és más közép-kelet-európai hivatalos meghatározással ellentétben mi a németek 1945 utáni elhurcolását nem „kitelepítésnek” nevezzük, hanem nevén nevezve a gyereket „kiűzésnek” vagy „elűzésnek” mondjuk és írjuk, ami valójában volt. Még a vesztes háború utáni összes meghunyászkodó és önalázó német kormányok és a történetírás is Vertreibungként, azaz elűzésként határozta meg ezt a szomorú folyamatot.
Ugye, milyen abszurdak és cinikusak a plakát állításai, ígérgetései? Mert hogyan lehettek volna, például a budakeszi sváboknak barátai a második világháború utáni, romokban heverő Németországban, amikor már magyar földben is régen elporladt eleiket 250-300 évvel korábban hívták be a történelmi Magyarország területére? Az aljas érzülettel, cinizmussal megfogalmazott plakát állításával ellentétben nekik nem Németország, hanem Magyarország volt a hazájuk, a valódi Heimat, amelyhez ragaszkodtak, csillapíthatatlan honvágytól gyötörve utolsó leheletükig oda vágytak vissza. A hazaszeretetüket sokak azzal is bizonyították, hogy a kiűzés után úttalan utakon még a kommunista Magyarországra is visszaszöktek (lásd, Bodrogi László-Szále László: Visszaszököttek, 2016).
A plakát legcinikusabb közléseinek részlete
Amikor az elűző hozza meg az áldozatot
A magyarul Tudnivalók, míg németül Kundmachung címmel kifüggesztett plakát szövege így folytatódik:
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság a magyar kormánnyal együtt mindent elkövet – a legnagyobb áldozatok árán is –, hogy ez az áttelepülés demokratikus módszerekkel, emberséges módon, előre megállapított terv szerint, rendszeresen és zökkenőmentesen bonyolódjék le.
Az „áttelepülés” valóban a „legnagyobb áldozatok” árán zajlott le, csakhogy az áldozatot nem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, de még csak nem is a korabeli magyar kormány hozta meg, hanem maguk a kiűzöttek és az otthonmaradt hozzátartozóik. Persze, itt felvetődik a kérdés: hogyan is lehetett volna egy eleve embertelen döntést emberséges módon lebonyolítani? Érdemes lenne alaposan tanulmányozni, kutatómunkával feltárni azt is, hogy valójában mit jelentettek abban az időben az emberséges módszerek. Vajon a plakáton említett emberséges módszernek lehet-e nevezni, például a Bodor György és pribékjei által a Tolna megyei Lengyel községben a svábok számára felállított gyűjtőtáborban elkövetett, s még a megszálló orosz hadsereg (!) rosszallását is kiváltó kegyetlenségeket? (Lásd, Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948).
Kártyaparti Budakeszin, az 1930-as években. (Pentei-Pfendtner Antal jobbról a 2.)
Amint fentebb említettük, 1946 márciusában, áprilisában Budakesziről négy ütemben összesen 4 ezer embert, a nagyközség lakosságának jóval több mint a felét űzték el, vagonírozták be Torbágyon, mert Budakeszinek nem volt, mint ahogyan ma sincs vasútállomása. A faluban maradhatott lakosság tudatában még elevenen éltek az orosz megszállók által 1944-45 telén elkövetett borzalmak, amiket szinte minden átmenet nélkül követett a kommunista rendszer hatóságainak önkényeskedése, üldözése. Az új rend urai semmitől nem riadtak vissza annak érdekében, hogy megkaparintsák a kiszolgáltatott helyzetbe került svábok anyagi javait.
Budakeszi sváb gyermekek magyar zászlóval és magyar ruhában 1933 körül. Pentei-Pfendtner Edit a középső sorban balról az 1. (fotó: id. de Ponte József)
A fürdőszobás házak tulajdonosait is marhavagonokba rakták
De térjünk vissza Budakeszire, s azon belül a falu jegyzője, Pentei-Pfendtner Antal és családja személyes tragédiájának ismertetéséhez. Az 1946 áprilisában otthon maradtak érthető módon állandó félelemben éltek, behúzódtak a házaikba, még az utcára is alig mertek kimozdulni. A kiűzés első hullámát átélt, s családjával együtt már jóval korábban a magyarosodást választó Pentei-Pfendtner Antal 1945-ig Budakeszi köztiszteletben álló jegyzője volt. Nem volt tagja a Volksbundnak, nem vonult be az SS-be, s az 1941-es népszámláláskor is magyarnak és magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A két háború között megszervezte Budakeszin az önkéntes tűzoltóságot, tűzőrséget, amelynek hosszú évekig parancsnoka is volt. Pentei-Pfendtner ezen kívül az újoncok kiképzését is irányította a faluban. Tevékeny tagja volt több sportegyesületnek és a helyi leventemozgalomnak.
Szüreti mulatság Budakeszin 1940 körül. A magyaros ruha, s a kalap köré csavart nemzetiszín szalag maradt - De közülük vajon hányan maradhattak Budakeszin az 5-6 évvel későbbi kiűzés után? (fotó: id. de Ponte József)
A háború utáni új hatalom képviselői hamar kiderítették, hogy kinek a tulajdonában van értékesebb ingatlan, modernebb, például fürdőszobás lakóház, földbirtok. Márpedig Pentei-Pfendtner Antal és még többen mások rendelkeztek ilyen értékesebb lakóingatlannal, földbirtokkal. Nem véletlen, hogy mindegyikük szerepelt az 1946 tavaszán kitelepítendők listáján… Többeket annak ellenére akarták „kitelepíteni”, hogy a rendeletben világosan az állt: csak azokat kell kitelepíteni, akik az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat, valamint az SS-ben szolgáltak. Természetesen Pentei-Pfendtner Antal és sorstársai azonnal tiltakoztak a kiűzési szándék ellen, a Központi Statisztikai Hivataltól kikérték az írásos igazolásokat, bizonyítékokat, s így 1946 áprilisában még sikerült távol tartani az anyagi javaikra vadászó deportálókat.
„Emberséges” verőlegények a Fő utcai Csott vendéglőben
De Penteiék hiába reménykedtek abban, hogy ezzel véget ér a kálváriájuk. A Budakeszin is tevékenykedő Politikai Rendészeti Osztály (PRO) - az ÁVO elődszervezete - helyi képviselőitől valósággal rettegtek a falubeliek. A pribékek a Fő utca 81. szám alatti Csott (Tschott) vendéglőben rendezkedtek be, ahol napirenden voltak a kínzások, a verések, sőt még gyilkosság is előfordult. Pentei-Pfendtner Antalt is berendelték a „vendéglőbe”, s első ízben csak jelentéktelen kérdéseket tettek fel neki, majd hazaengedték. De attól kezdve nem hagytak neki békét. Az első berendelés után aztán többször is berángatták - a végén már naponta legalább tízszer, éjjel és nappal is, különböző időpontokban. Az egyik ilyen „kihallgatáskor” a szomszéd helyiségben éppen a gyerekkori jó pajtását, F. G.–t verték a pribékek úgy, hogy vödröt tettek a fejére, és azt ütötték. Szörnyű üvöltését Pentei-Pfendtner kénytelen volt hallani a szomszédos helyiségben.
Csott József vendéglője a budakeszi Fő utcán. Ide rendezkedtek be a verőlegények 1946-ban
Pentei-Pfendtner Antalt fizikailag nem bántalmazták, mert látták, hogy céljukat nemsokára úgyis elérik, hiszen akkorra már egy megtört emberrel álltak szemben. Nem sokkal korábban elvesztette a feleségét, akit Budakeszin a nyílt utcán minden ok és előzmény nélkül lőtt agyon egy orosz katona. Utána nem sokkal az édesanyja halt meg rákos betegségben, majd szívelégtelenségben a fiatal sógornője. A frontról vissza nem tért magyar katona öccséről, Andrásról sokáig nem tudtak semmit, mígnem egyik hazatérő bajtársa hozta a hírt, hogy a meghalt a temesvári hadifogolytáborban.
Legközelebb a lányát is beidézzük
Egyik alkalommal a kihallgató politikai tiszt, akinek pont az ő házukra fájt a foga, felszólította Pentei-Pfendtnert, hogy családjával együtt vállalja „önkéntes kitelepülést”, mert, ha nem, legközelebb a lányát idézik be, s a kollégák bármit megtehetnek vele... Az amúgyis megtört férfi erre azonnal aláírta a már előkészített papírt. Huszonnégy órát adtak nekik arra, hogy fejenként legfeljebb 100 kilós csomagot összeállítsanak. Bármennyire is nehéz volt a szívük, az állandó feszültség és félelem után mégis bizonyos megkönnyebbülést éreztek. A politikai tiszt még aznap beköltözött a család Erkel utcai házába, amikor nekik el kellett azt hagyniuk. A sors fintora, hogy a Pentei-Pfendtnert a lánya beidézésével megfenyegető politika tiszt a végén egy helybeli sváb lányt vett feleségül, akivel szépen beleültek a kiűzött jegyző és családjának házába.
Mint veszedelmes bűnözőket kísérték a kiűzött Pentei-Pfendtner családot (Georg Albrecht rajza)
A pribék felesége az ebül szerzett ház ablakában könyököl
De szakítsuk meg itt a Pentei-Pfendtner család kálváriájának időbeni sorrendjét, s ugorjunk előre az időben! A nagyapa, az édesapa és a leánya Ausztrián keresztül hosszas hánykódás után végül eljutott a még romokban heverő Németországba, ahol Edit megtudta, hogy Máté-Math István, a vőlegénye betegen hazatért Magyarországra az orosz hadifogságból. Az akkor 19 éves Edit erre elhatározta, hogy több országhatáron és katonai megszállási övezeten átszivárogva visszaszökik Magyarországra, és meggyógyítja a szerelmét. Vissza is szökött, s a régi, magyar papírjaival előbb polgári házasságot kötöttek, míg egy ismerős katolikus pap, Máté-Math István unokatestvére titokban, bezárt templomajtók mögött a vallási előírások szerint is összeadta őket.
„Pista Budakeszitől nem messze lakó rokonai rejtettek a házukban. Gyakran aludtam szalmán, a padláson, mert féltünk a rendőrség váratlan látogatásától. Két-három év múlva azonban amnesztiát kaptak a Magyarországra hazaszökött svábok, köztük én is. Csakhogy közben legördült a vasfüggöny, s én pedig ’foglya’ maradtam annak az országnak, amelyik egyszer már kiűzött” - írja visszaemlékezésében Máté (Pentei) Edit 2005-ben. A házaspár a közben megszületett két kislányukkal az 1956-os forradalom idején rövid időre megnyílt nyugati határon átgyalogolva elindult Németországba, pontosabban a baden-württembergi Karlsruheba.
Jó tíz esztendővel az 1946-os kiűzése után, de még az újabb útnak indulás előtt Pentei Edit egyszer éppen akkor sétált el a kisajátított Erkel utcai szülői ház előtt, amikor a politikai tiszt felesége könyökölt az ablakban. Edit a nő feje felett belátott egykori szobájukba, ahol megpillantotta a csillárjukat.
Volt nekünk otthonunk / De az az otthon odalett / Volt nekünk hazánk / De az a haza meghalt / De segíts meg minket, kedves Mária… (a Budakesziről kiűzött Josef de Ponte világhírű festőművész rajza)
Magyarország Nagyasszonya - légy a svábok védangyala!
Térjünk vissza az 1946-os történések ismertetéséhez! Amikor a huszonnégy óra lejárt, Pentei-Pfendtnerék házánál megjelent két katona. Nem csak lőfegyver volt a vállukon, hanem arra még a szuronyt is feltűzték. A lovas kocsira felpakolták a cókmókjukat, majd Pentei-Pfendtner Antal idős édesapja felült a kocsis mellé a bakra, míg ő maga és a lánya, Edit gyalog követték a kocsit, mögöttük két fegyveres katonával, mintha bűnözők lettek volna. Egy közeli rokon hölgy a gyalogos járdán egészen a falu széléig követte őket, de a katonák nem engedték meg, hogy elbúcsúzzon tőlük.
Zsámbékig mentek, ahol betessékelték őket egy elhagyott házba, hiszen akkorra már ebből a faluból is sok sváb családot elűztek. Két napig ott is fegyveres őrség vigyázott rájuk, majd újabb lovas kocsival a herceghalmi vasútállomásra szállították őket. Az amúgy jelentéktelen vidéki vasútállomáson akkor nagy volt a jövés-menés. Az állomást a régi rendszerből „átigazolt” rendőrök is őrizték, akik megértően viselkedtek a szerencsétlen sorsú sváb családokkal. Nem úgy a szedett-vedett ruházatú újak, az úgynevezett „demokratikus rendőrök”.
Éjfél körül megindult a szerelvény nyugati irányba, és másnap délután érték el a határállomást. Mozdonycserére kellett várniuk, ám az osztrák gőzös csak másnap érkezett meg. Egy osztrák vasutas megkérdezte Antalt, hogy mit jelentenek a vagonok oldalára krétával írt magyar mondatok. Mert a németül írt mondatokat az osztrák vasutas is értette. Pentei-Pfendtner lefordította:
Süvít a szél Budakeszi felett, / Édes hazám, Isten veled.
Bennünket elűz a sors vihara, / de nem lesz e hazának / soha jobb magyarja.
Magyarország Nagyasszonya / Légy a svábok védangyala!
Itt élned, halnod kell?
Másnap aztán megérkezett az osztrák mozdony. Pentei-Pfendtner Antal beszédet mondott az indulásra kész szerelvény mellett felsorakozott kitelepítetteknek. A volt jegyző beszédében a többi között kijelentette: bárhova is vessen is bennünket a sors, a hazánkhoz való kötödésünk mindenhol megmarad, magyarságunkról a kényszerű kivándorlásunk ellenére sem mondunk le. Végül elénekelték a magyar himnuszt. A Szózatot is elénekelték, de az utolsó szavaknál – Itt élned, halnod kell - szem nem maradt szárazon. Még a magyarul nem értő osztrák vasutasokra is átterjedt szívszorító hangulat. Akkor, közvetlenül a határátlépés előtt érezték igazán, hogy mit jelent nekik a nagybetűs Haza, amire addig nagyon nem is gondoltak. Természetesnek vették, mert beleszülettek, de most elveszítik azt, s érezték, hogy örökre.
Pentei-Pfendtner Antal Karlsruheban, az 1960-as években (fotó: Pentei-Pfendtner Edit hagyatékából)
„Fajtatestvérek” mustrálják a hazájukból kiűzötteket
Ausztrián keresztülvergődve megérkeztek Németországba, ahol a célállomáson lassan előkerültek azok az emberek, akikre rákényszerítették, hogy fogadjanak be „menekülteket”. Igen, így hívták őket, ami ellen állandóan tiltakoztak, mondván, hogy ők nem önszántukból vannak itt, hanem a szülőföldjükről elűzték őket. Nem tehetnek róla, hogy kellemetlenséget okoznak. Nem túl udvarias módon mustrálták a családokat, hogy kiket fogadnának be magukhoz. A többgyerekeseket senki sem akarta, inkább fiatalokat, majdhogynem, és izmaikat megtapogatva döntöttek felőlük.
Majdnem úgy, mint az ókorban és a középkorban a rabszolgapiacon. A fiatalokkal viszont az volt a baj, hogy inkább magyarul tudtak, mintsem németül, amely utóbbin persze az otthoni sváb nyelvjárást kell érteni. Persze azzal sem értek sokat, mert jelentős az eltérés a kiűzöttek népnyelve és a német között. A szegény „kitelepítettek” nem így képzelték el a fogadtatásukat. Otthon szóban és a plakáton is másként készítették fel őket… Ha tehették volna, azonnal sarkon fordulnak, és gyerünk vissza, haza!
Józsa Bálint Őseink emlékére szobra Budakeszin - A sváb népviseletes család kilép valahonnan, s űrt hagy maga után…
Az emberek elosztása után a házigazdák hazavitték a házukba a „kitelepítetteket”.A helyi német családok nem valami nagy örömmel fogadták őket. Nem csoda, hiszen a háború okozta nehézségeken, nélkülözéseken még sokáig nem jutottak túl, éhínség uralkodott, sok helyen hiányzott a családfő, mert még nem tért haza a frontról, hősi halált halt, hadifogságba került vagy csak maradandó sebesüléssel került haza, vagy eltűntnek nyilvánították. A szülőhazájukból kiűzötteknek persze nem a vendégszobát bocsátották rendelkezésre - ha volt egyáltalán azokban a sokszor több száz éve épült házakban ilyesmi -, hanem a leginkább lerobbantat. Egy-egy kis szobácskában kellett meghúzni magukat, akár többfős családoknak, amiket otthon legfeljebb kamrának, tároló helyiségnek használtak volna.
Pentei-Pfendtner Antal élete végéig vallotta: a második világháború után Magyarországról kiűzött németek sokat szenvedtek, de hozzá hasonlóan soha nem a magyar népet vádolták azzal, hogy szenvedésüket ők kezdeményezték volna. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy kálváriájukat a Magyarországot megszálló Szovjetunió által hatalomra juttatott kisebb csoport idézte elő.
(Pentei-Pfendtner Antal és lánya, Máté-Pentei Edit írásos és szóbeli visszaemlékezései nyomán.)
Georg Albrecht
Baden-Württemberg
(Kuruc.info)
