Mindig is szimpatizáltam a könyvégetés komoly, erkölcsre nevelő hatásával, de ez az érzés most, ha lehet még inkább gyökeret vert bennem. Nem is maga a könyv, mint a revolverező újságírás iránt érzett mélységes megvetésem csúcsosodott ki.
Kezembe került tudniillik a Népszabadság nevezetű népszerű kis szennylap, s a Szabó István személye körüli vihar kapcsán egy bizonyos Kamondi Zoltán nevezetű filmes mondott valami olyant – nem szó szerint idézem, de a lényege ez volt: Mit számít mit tett egykoron Szabó István, lényeg, hogy mekkora művész.
Erről eszembe jut karácsonyi kálváriám, mikor is a lábamat lejártam, de nem sikerült fellelnem kedvenc festőm egyetlen albumát sem. Természetesen Hitlerről beszélek, a nagy német tájképfestőről. Adolf Hitler - önnön meghatározása szerint „kisfestő és akvarellista” – oly jó nevű művész volt saját korában, hogy anno a müncheni Szépművészeti Akadémia nagy aranyérmét is elnyerte. Minden bizonnyal nem ok nélkül. Nekem például tetszenek a Führer képei. Jók benne a valőrök, s a színárnyalatai is hatásosak. Van bennük valami megnyugtató, valami kedves és felhőtlen gyermeki báj, valami mélyen emberi, s ugyanakkor érződik rajtuk a mester alázata a táj és a természet felé. Kedves képek ezek. Nyugdíjas otthonokba, óvodákba, árvaházakba, valamint jótékonysági teadélutánokra alkalmasak leginkább, a meghitt hangulat kiváltása végett. Mondom, engem elbűvölnek. Szívesen kiakasztanák egyet a nappalimba, de sajnos nem könnyű beszerezni. Még reprodukció formájában sem. Karácsonykor sorra jártam a boltokat, de sehol nem láttam a vezér festményeinek díszkiadását. Folyton csak az unalmas Warhol meg Picasso albumok tornyosultak mindenfelé. Amúgy kedves Népszabadságos, balos filmes brancs, s más haladó szellemű idióták. Én, mint művész mondom, valóban az a fontos, ki mekkora zseni, s mit hozott létre, de akkor ezt a módszert a jövőben lesznek szívesek majd alkalmazni Csurka István, Sértő Kálmán, Kiss Ferenc vagy Knut Hamsun esetében is. Nem beszélve ugyebár a saját munkásságomról. Előre is köszönöm.