Bizonyára időnként találkozunk a Központi Statisztikai Hivatal (továbbiakban KSH) adataival, különböző kimutatásaival. Néha azonban felmerül bennem, és gondolom sokakban a kérdés: ezek ugyan mi célt szolgálnak? Mert, hogy nem a valóság bemutatását, az szinte teljesen biztos.

Érdemes elolvasni az interneten a kommentárokat, mikor például nyilvánosságra hozzák, most éppen mennyi a magyar átlagkereset. Ezt a napokban újra megtették. „A négyszázezer forintot súrolja az átlagkereset” – írják. Ez év január–szeptember viszonylatában a bruttó átlagkereset 395 ezer, a kedvezmények nélkül számolt nettó átlagkereset 262 700 forintot ért el, mindkettő 9,8 százalékkal nőtt az előző év azonos időszakához képest – közölte a KSH honlapján.  

Szerintük szeptemberben a nettó átlagkereset kedvezmények nélkül 260 ezer 900, a kedvezményeket is figyelembe véve 269 ezer 500 forint volt. A kedvezmények figyelembevételével számított nettó kereset 8,9 százalékkal nőtt az előző év azonos időszakához viszonyítva. A közfoglalkoztatottak nélkül számolt bruttó átlagkereset 402 ezer 900 forint volt, 9,4 százalékkal több az egy évvel korábbinál, a nettó kereset 268 ezer forintra rúgott.

Aztán egy másik adat: a KSH azt hozta ki, hogy Magyarországon a munkavállalók csupán 10 százaléka elégedetlen a munkahelyével. Ez körülbelül annyira közelíti meg a valóságot, mint az átlagbér. Készséggel elhiszem, hogy statisztikai alapon valóban az a szám jön ki, de ha úgy értelmezzük az átlagbér fogalmát, hogy a döntő többség azt, vagy ahhoz közeli összeget hazavisz-e havonta, akkor kétségtelenül egy felfelé eltúlzott számról beszélhetünk. Mivel igen nagy a szórás, illetve rengetegen minimálbérre vannak bejelentve, és azon felül kapják még kézhez a kiegészítést, ezért arra ugyan nem vállalkoznék, hogy belőjem, pontosan mennyi az átlagos magyar kereset. De évek óta szándékosan elolvasom a világhálón az ilyen hírek alatt a véleményeket, és megállapítható, a valóságtól elrugaszkodott adatok közlései nem jók másra, mint hergelésre.

Visszatérvén az elégedettségi mutatókra, és tekintetbe véve, hogy hazánkban igen komoly és rendszerszintű hiányosságok, visszásságok tapasztalhatóak a különböző munkahelyeken, sok helyen a Munka Törvénykönyve egy közönséges papírrongyot ér, visszatartott szabadságok, fizetetlen túlórák, munkaköri leírástól eltérő feladatok kiosztása, fenyegetőzés, és így tovább. Mindezek tükrében természetesen a KSH által kimutatott 10 százalék nevetségesen alacsony, tehát nem igaz. Érdemes volna megtudni, vajon hogyan tették fel a kérdést. Talán úgy, „jobban érzi-e magát annál, mintha a recski munkatáborban kellene követ fejtenie?”. Nyilván így a legtöbben azt mondanák, hogy igen, bár ne ez legyen már a mérce.

Szerencsére léteznek azért más felmérések is e témakörben.

Frusztráltak, elégedetlenek, túlterheltek, de a stresszkezelésben nem jeleskednek a hazai munkavállalók, ami egyenes út lehet az úgynevezett munkahelyi kiégés felé, derül ki a Workania online kutatásából. Az úgynevezett burn-out szindróma több ember érint, mint azt gondolnánk, nem véletlen, hogy május végén az Egészségügyi Világszervezet (WHO) betegségnek nyilvánította. Szerencsére a munkáltatók sokat tehetnek a dolgozói jólét, vagyis inkább jól-lét érdekében; akár egy csapatépítő is csodákra képes – ezt már mmonline.hu-n olvassuk.

Az ő adataik már közelebb állnak a valósághoz, mint írják, a kitöltők 44 százaléka elégedetlen a munkahelyével, 19 százalék nem tudja eldönteni elégedett-e vagy sem, és mindössze 37 százalék nyilatkozott pozitívan a napi robotról. Az elégedetlenségnek több oka lehet. A válaszadók 53 százaléka úgy nyilatkozott, hogy rendszeresen túlórázik (a legtöbben átlagosan heti 1-3 órát), de tizedük több mint heti 10 órát; ők minden munkanapra plusz két órát húznak rá. Nem csoda tehát az sem, hogy a válaszadók 62 százaléka nagyon, 24 százaléka pedig közepes mértékben érzi túlterheltnek magát, és mindössze 14 százaléka mondta azt, hogy csak kicsit, vagy egyáltalán nem.

Másik megkerülhetetlen faktor a stressz, illetve annak eltűrése. Nagyon sokan azért viselik el, mert úgy gondolják, egyrészt máshol sem jobb, másrészt nagyon nehezen találnának másik állást (főként most), ezért magukba fojtják a gondolataikat, érzéseiket. Teljesen világos, hogy ez egészségtelen. A felmérés szerint a munkavállalók nagyon stresszesek; mindössze 7 százaléka mondhatja magát olyan szerencsésnek, hogy nem okoz számára stresszt a munka. 36 százalék nagyon, míg 57 százalék közepes, vagy annál kissé erősebb mértékben érzi magát stresszesnek. A válaszokból az is kiderült, hogy a főnök a legnagyobb feszültségfaktor, majd a kollégák és végül a munka mennyisége következik a sorban.

Mindebből következően egyáltalán nem meglepő, hogy a megkérdezettek 32 százaléka egyáltalán nem, vagy csak minimálisan élvezi a munkáját, 33 százalék közömbös, 25 százalék inkább élvezi, mint nem, és mindössze 10 százalék mondhatja el magáról, hogy imádja, amit csinál. Ami a stresszkezelést illeti, itt sem jeleskednek a munkavállalók. 32 százalék érzi úgy, hogy egyáltalán nem tudja hatékonyan kezelni a stresszt, 34 százalék úgy értékeli, hogy van hova fejlődnie, de ugyanennyien nyilatkoztak úgy, hogy jól kezelik.

A fenti problémák több millió magyar embert érintenek, belátható alapigazság, nem beszélhetünk egészséges nemzetről abban az esetben, ha igen nagy többségük napi szinten ilyen nehézségekkel kell hogy megküzdjön. Nem mellékes tehát, hanem alapvető fontosságú kérdés az, hogy ezeket jobb irányba tereljük, persze ehhez egy merőben más, az egyetemes nemzet érdekeit homlokterébe helyező, valódi szociális államra (ha úgy tetszik, olyan munkaalapú társadalomra, ahol erkölcsi és anyagi megbecsülés is jár) volna szükség, ahol a dolgozó magyar ember az elsőrendű, nem a profit. Ettől igen messze vagyunk még, a KSH kimutatásai pedig nem jók másra, mint a cinizmus csúcsra járatására…

Lantos János – Kuruc.info