Az amerikai elnökválasztásnak (november 17-én, helyi idő szerint nem sokkal éjfél után) még mindig nincsen egyértelmű győztese, ez azonban a legkevésbé sem zavar minket, hogy ott folytassuk a sorozatot, ahol abbahagytuk. Mivel az előző részben leszögeztük, hogy a bábmester mindig ugyanaz marad, bizonyos szempontból teljesen mindegy, hogy melyik fél nyer, de mind Trump, mind pedig Biden „elemzésére” érdemes pár gondolatot fordítani. Kezdjük a „címvédővel”.

Melyik ujjamat válasszam? Kemény kérdés amerikai döntéshozóknak

Jelenleg a helyzet úgy áll, hogy Donald Trump jogi stratégiák sokaságával igyekszik megfordítani a számára kedvezőtlen eredményt. Véleményem szerint az igazán keményvonalas Trump-rajongókon kívül jelenleg nincs olyan ember a Földön, aki látná ennek a stratégiának a végkifejletét. Ahogy már a harmadik részben megírtam, én erősen szkeptikus vagyok az irányába, de időhúzásnak is tökéletes, nem beszélve arról, hogy egyéb, általunk ismeretlen okokból is teheti Trump azt, amit.

A dolog ott válik érdekessé, hogy a Magyarországon élő jobboldali emberek egy egészen tetemes százaléka mindenféle kritikai érzéket sutba dobva drukkol a republikánusoknak. A 21. században nyilván nem várható el az ezer helyről ostromolt egyéntől, hogy mindig mindennek alaposan utánanézzen, de ez a kritikátlan Trump-rajongás még engem is meglepett kissé. Jelen sorok írója eleve nehezen tud lelkesedni tengerentúli politikai szereplőkért (egy-két kivétel azért van, pl. David Duke vagy George Lincoln Rockwell), de Trump személye és politikája „semmit nem tett azért”, hogy különösebben kedveljem. Persze, azok logikája is érthető (csak nem vezet sehova), akik annyira utálják Bident, hogy inkább szimpatizálnak a másikkal, vagy a két rossz közül inkább „a kevésbé rosszat” választják. Sajnos az amerikai választási rendszer önnön léténél fogva nyomja el azokat a kezdeményezéseket, amelyek túl szeretnének lépni a „bábmester játékán”, így tényleg a két oldal (amely valójában egy) közül lehet választani. Aki ebben részt venne és szavazna, annak lelke rajta, én egészen biztosan nem tenném. No, de lássuk a tényeket!

Ígéretek, be nem teljesült vágyak

Trump négy évvel ezelőtt populista ígéretek sokaságával ült az elnöki székbe. Ezek jelentős részéről már akkor tudni lehetett, hogy nem tarthatóak be, mindezek ellenére én is kíváncsi voltam, milyen lesz az Egyesült Államok következő négy éve. Ez a kíváncsiság aztán hamar átcsapott unalomba, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy érdemben nem változik semmi.

Az USA ugyanazon a lejtőn haladt, mint a demokraták idején, maximum a lejtésnek volt más szöge. Az etnikai ellentétek fokozódtak, a hollywoodi celebdekadencia tovább terjedt és – Magyarországhoz hasonlóan – a differencia is nőtt a felsőosztály és a (nálunk lassan már nem létező) középosztály között. A dolog azért érdekes, mert az etnikai ellentétek fokozódása és a Trump-ellenes celebek őrjöngése erősen rombolta az elnök tekintélyét, így már csak – ha másért nem is – a saját széke megtartása érdekében érdemes lett volna radikálisabb eszközökhöz nyúlnia. Hogy ezt magától megtette volna és csak megkötötték a kezét, vagy magától sem cselekedett volna, a legnagyobb valószínűséggel sosem derül ki, de a BLM-terrorizmusra egyértelműen nem adott megfelelő választ. Noha az Antifát sikerült kriminalizálni azzal, hogy terrorszervezetté kívánták nyilvánítani, ettől a tevékenységük nem állt le, s a dolog ellaposodottságát jól mutatja, hogy erről a tervről nyár eleje óta nem sokat hallani. A celeb- és „művészvilággal” kapcsolatos problémák sem új keletűek, ezek feloldására még csak próbálkozást sem tudnék felidézni.

Showman a színpadon

Sokan, akik Trumpot bírálják, pusztán személyes ellenszenv miatt teszik. Tény és való, hogy az elnök kevélységbe és nagyképűségbe hajló populista stílusa valóban nem túl megnyerő, de ha valódi tettek övezték volna a négy évet, valószínűleg ez a showman mentalitás sem lett volna annyira zavaró, mint egyébként. Személy szerint nekem sosem ezek játszották a főszerepet, amikor kialakítottam a magam Trump-képét és legnagyobb valószínűséggel szemet is hunytam volna felettük, ha a politikája jó irányt vesz. Ha visszaemlékszünk ugyanis az előző kampányra, Trump sokszor tett olyan kijelentéseket, amelyek a kétpólusú politikai világ dohos levegőjét próbálták felfrissíteni. Jól jelzi, hogy ennek erodáló korlátait maga Donald Trump is érzi, ezért „engedett meg magának” olyan populista mondatokat, amelyek mögöttes tartalmakkal nem rendelkeztek, mégis szimpatikusak lehettek a jobboldali választóknak.

A teljesség igénye nélkül ilyen volt a közel-keleti háborúk lezárása (erről majd mindjárt), a közbiztonság drasztikus javítása (nem igazán sikerült), a gazdasági szereplők és a gazdasági élet átszabása. Legélénkebben talán arra emlékszem, amikor megtudtam, hogy legnagyobbrészt Trump állja a saját kampányának költségeit, ami – vitán felül áll – hogy óriási előny a pénzoligarchákkal szemben, akik a kezdetektől igyekeznek behálózni vagy megvásárolni a létező összes jelöltet, hogy a minimális esély is elszálljon az elsöprésükre és a teljes átalakításra. Előbbi persze ilyen távlatból vizsgálva már vagy igaz volt, vagy nem, de a várt forradalom egészen biztosan elmaradt.

Közel-keleti stratégia

Tény és való, hogy Trump szakított elődei szokásával, és nem kezdett nyílt háborúba a térségben. E helyett a csendesebb, de okosabb építkezést folytatta. Abban viszont már egyáltalán nem különbözött elődeitől, hogy ez az építkezés is Izrael érdekeit szolgálta, mint ahogy a korábban kirobbantott háborúk is.

Magyarán Trump úgy tudott szakítani elődei politikájával, hogy a lényeg mégis ugyanaz volt. A káposzta maceszgombóc megmaradt, de a kecske zsidó is jóllakott. Ez az „erőfeszítés” idén ért be az Ábrahám Egyezménnyel, melyet az előző részben már említettem. Ez az egyezmény lett a hivatalos „béketeremtés” alapja, amit maximum a populista neokonok, Izrael és a ratifikáló arab államok tartanak békének. Valljuk be, különösebben nem kell sok diplomácia csavar ahhoz, hogy olyan országok írjanak alá egy ilyen egyezményt, amelyek már amúgy is hajlamosak voltak Izrael pártján állni. Igen gyanús továbbá, hogy bizonyos arab államokat (és Izraelt is), valami „csoda folytán” rendre elkerülték az IÁ-hoz hasonló notórius őrültek, így azok mindig olyan államokban „ténykedtek”, amelyek sem az Egyesült Államokat, sem az öböl-menti olajmonarchiákat, sem pedig Izraelt nem kedvelik különösebben. Ennek megfelelően Szíria nem volt hajlandó kibékülni a zsidókkal, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek pedig mehetnek holokausztozni. Az Ábrahám Egyezmény sajnos messze nem békemű, hanem háború helyett egy ravaszabb megoldás Izrael hegemóniájának továbbfejlesztésére.

Közös érdekek mentén

Itt jegyeznénk meg halkan (ahogy az előző részben is), hogy a terroristák ellen való fellépés helyett a Nobel-békedíjra jelölt Trump olyan embereket iktatott ki, mint Kászem Szulejmáni, aki viszont oroszlánrészt vállalt Szíria stabilizálásában és a terroristák visszaszorításában (ebben a légicsapásban egyébként egy Hezbollah-vezető is életét vesztette). Erről bővebben itt, itt, vagy itt is olvashat. Utóbbi két link az egyik legkártékonyabb amerikai politikus, Mike Pompeo „tevékenységéhez” vezet.

Tudatos büntetés vagy elbutulás?

A választások alatt napvilágot látott egy érdekes adat, miszerint Trump minden rassz/nem kombinációban több szavazatot kapott, mint négy éve, kivéve a fehér férfiakat. Legtöbben ezt azzal magyarázták, hogy ez a csoport fokozottan ki van téve a liberális agybutításnak, ám én máshonnan közelítettem meg az egészet. Olvasatomban van egy százalékosan kimutatható, patrióta réteg, akik csalódtak az elmúlt négy évben, ezért nem voltak hajlandóak voksolni Donald Trumpra. Persze nem lettek Biden-szavazók, egyszerűen csak távol maradtak az ismert okok tükrében. Egyébként ez az exit poll sajnos kevésbé futott be nagy ismertséget, pedig rendkívül beszédes és fontos adat.

Végkövetkeztetés

Akik mindezek után nekem esnek azzal a szöveggel, hogy Joe Biden-t és a demokratákat támogatom, azok egy büdös szót nem értettek meg az írásomból. Rávilágítottam viszont, hogy a Trump iránti, minden kritikát nélkülöző rajongás egyáltalán nem megalapozott, ugyanis nem a „fehér patrióta Messiásról” beszélünk, ahogyan például Oroszország esetében sem. Noha a szenilis Joe Biden személye messze kártékonyabb, a sokat emlegetett bábmester a Trump-éra alatt is ugyanaz volt. Tény és való, hogy a demokraták esetén (ha nyernek) fokozottabb fehérellenesség várható, amelyek felgyorsítják a jelenleg elkerülhetetlen erodációt, de a társadalomban végbemenő káros folyamatokat a Trump-adminisztráció sem tudta felszámolni, és jelen sorok írójának az a véleménye, hogy igazán komolyan nem is akarta, külpolitikai téren pedig egyenesen folytatta az elődök akaratát.

Egyébként az Orbán-kormány (nem egyenlő egész Magyarországgal!) szempontjából valóban Donald Trump győzelme lenne a lehető legjobb esemény, hiszen hazánkat is a populista-neokon vonal irányába terelik. Hogy ez a kurzus, vagy a demokraták féktelen liberalizmusa kerül nyeregbe, most már hamarosan kiderül, de az garantálható, hogy az igazán üdvös, pozitív változásokat egyik adminisztráció sem hozza majd el.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info