Csurka Pista bácsi 2009-ben, a választási harcok hevében kijelentette, hogy a Jobbik az MSZP-SZDSZ fantomszervezete, ami akkoriban, a párt virágzó ifjúkorában nagyon meglepően hangzott. Aki hallotta, mindenki mosolygott egyet a bajusza alatt, és sokan megjegyzéseket is tettek az öreg hanyatló szellemi képességeire.

A dolog több mint nyolc évvel később kelt új életre, a Jobbik néppártosodása után, amikor a Fidesz újra felfedezte ezt a mondást, és immár látnoki képességekkel ruházta fel az időközben elhunyt radikális gondolkodót. Én magam - bár nagyra becsülöm az idős harcos sok gondolatát - azt hiszem, hogy ez a sejtése csak bizonyos történések véletlen egybeesése folytán tűnik zseniálisnak, éppúgy, mint ahogy a migrációt is megjövendölte.

A 2014-es választásokon a Jobbik túlszárnyalta a 2010-es eredményét is, listán 20%-os arányt is meghaladva erős középpárttá nőtte ki magát. A párt vezetője azonban nem volt elégedett az elért eredménnyel, ő komolyan gondolta a választás előtt hangoztatott nyerési szándékait. Ezen a ponton már látni lehetett valamit abból, hogy Vona Gábor híján van bizonyos stratégiai rálátási képességeknek. Nem értékelte jól az összképet, nevezetesen, hogy a balliberális ámokfutás után, egy jól szervezett, és viszonylag sikeresen operáló jobbközép párt – amelyik ráadásul eredményesen ellopta a Jobbik számos jó ötletét – nem előzhető meg azonnal egy fiatal, tapasztalatlan csapattal.

És itt sodródott a következő nagy politikai hibákba a Vona-féle vezetés. A türelmetlenség, a kapkodás olyan politikai improvizációkba sodorhat egy politikai mozgalmat, amelynek következményeiből nehéz kivergődni. Nem látta meg azt, hogy az idő neki dolgozik, hogy neki csak nyomás alatt kell tartani a nagyobb pártot, ki kell használnia annak a hibáit, és a jobboldali szavazók néhány év után elkezdenek áramlani a Jobbik felé. Nem látta meg, hogy komoly átjárás lehetséges a két szavazótábor között, mint ahogy ez később be is bizonyosodott, de fordított irányban.

Ebben az időszakban bizony megvolt a lehetősége annak, hogy Vona Gábor valamikor egy évtizeden belül miniszterelnök lehessen. De ő ebből semmit sem látott. Úgy érezte, valamit gyorsan tennie kell, mert a mozgalom hanyatlásnak fog indulni, ha nem változtat. De nem tudta, hogy mit, és a fideszesek is folyamatosan gúnyolták azzal, hogy a radikális pártok feje felett mindig van egy üvegplafon, amin nem tudnak áttörni. A Vona-féle vezetés itt sétált bele a csapdába. Lázas, nagyarányú átalakításba kezdett, akkor, amikor az ellenkezőjére, nevezetesen türelmes politikai aprómunkára lett volna szükség. Ezekből az időkből datálódnak Vona első olyan nyilatkozatai, amiben tagadja a hagyományos politikai bal-jobb felállás szükségességét, és valami 21. századi össznemzeti programot vizionál, ami jelen pillanatban is éppolyan zavaros, mint elhangzásának pillanatában volt. Nyilván azért akarta a politikai palettát elködösíteni, mert a Jobbikkal el akart mozdulni a számára beskatulyázott helyről. Ezzel mindenkit összezavart, de leginkább a saját szavazóit. Hogy a néppártosodás ötletét egyedül találta ki, vagy Simicskával együtt alkották meg, az különösebben nem is érdekes, mindenesetre olyan jól belesimul a későbbi történésekbe, hogy én inkább az utóbbira szavaznék.

A Jobbik-Simicska összefogás történetének részleteit nem ismerjük, de napjainkra már kirajzolódtak azok a lehetőségek, amikben gondolkodhattak. Az egyértelmű, hogy a pszichológiai holtpontra került pártvezér és a bosszúvágytól fűtött, sok pénzzel bíró politikai kalandor ebben a helyzetben nagyon jól kiegészíthették a másikat, és végül egymásra is találtak. Mindketten mindent feltettek a 2018-as választásra. Az egyikük a politikai karrierjét, a másik a vagyonát és a befolyását. Simicska egy sokkal nagyívűbb gondolkodó, mint Vona Gábor, de frontembernek nem alkalmas. Stratégiai érzéke is van, de mivel Orbánnal szemben politikai eszköze nem volt, ezért hazardíroznia kellett. Ebbe a játékba rántotta magával politikai eszközként a Jobbikot.

Mi lehetett a gondolatmenetük? Megváltozott volna a világnézetük? A balliberálisokat hatalomra segítve akartak volna bosszút állni Orbánon? Szinte biztos, hogy nem. Ismerve Simicska féktelen kommunistagyűlöletét és Vona gyors hatalomra kerülési vágyát, az szerintem teljességgel kizárható, hogy Gyurcsányt, Karácsonyt, vagy bármely másik antifasisztát szerették volna nézegetni maguk előtt. És tudták jól azt is, hogy Gyurcsányék sem sokáig fogják tolerálni az ő illatukat. Valószínűbb, hogy egy kétlépcsős tervet dolgoztak ki a hatalomra kerüléshez. A balliberálisokkal közös hatalomra kerülés lett volna az első lépcső, amit a 20%-nyi Jobbik-tábor átállásával kívántak megvalósítani. (A százalékokat most és a későbbiekben az összes listás szavazat arányában becsültem meg.) Ezután második ütemben a balliberálisokkal szembefordulva, a vereségtől szétzüllő Fidesz-szavazók több mint felét beszippantva terveztek többségbe kerülni a választók között. Nemigen adódott más lehetőség a hatalomra kerüléshez és az Orbánnal szembeni nemes bosszúhoz. Őrült nagy hazardírozás volt ez a terv, de fel kellett vállalniuk, mert nem volt más lehetőségük.

És ennek a tervnek az első lépcsője a legkockázatosabb, hiszen a kb. egyharmadnyi balliberális választó mellé szinte a teljes Jobbik-szavazótáborra szükség lett volna ahhoz, hogy ez a „tűz és víz koalíció” abszolút többségbe kerülve győzhessen. Ráadásul ennek a Jobbik-tábornak a nagy része elkötelezett nemzeti radikális volt. Ezeket kellett volna valamivel megtévesztve és egyben tartva átvinni a másik oldalra, úgy, hogy közben nemzeti lózungokat hangoztatnak. Egy tánclépés balra, egy jobbra, és mindez a néppártosodás ütemére járva. De ki kellett szolgálni a baloldalt is valamivel. Cukiskodás, Európa-pártiság, Spinoza-ház, volt itt mindenféle, és a dolognak ez a fele olyan jól ment, hogy egy rakás (kb. 6-7%-nyi) balliberális le is szavazott a Jobbikra. De a dolog másik fele, a Jobbik-szavazók bizalmának megtartása már dugába dőlt. Az ideológiailag elkötelezett nemzeti szavazóknak mindez már túl sok volt, és riadót fújtak. Számításaim szerint olyan 8-9 százaléknyi pedig átszavazott a Fideszre, hogy megelőzzék a legnagyobb baj bekövetkeztét. A Fidesz - amely nem állt valami fényesen a választást megelőzően - köszönte szépen a saját 40-41 százaléknyi táborához adódott többletet, és, csaknem elérve az 50%-ot, fölényes győzelmet aratott. Ezzel pedig az egész Simicska-Vona-terv, és a főszereplők addigi egzisztenciája is összedőlt.

Ilyen szintű kalandorságot felvállalni egy pártvezérnek a saját önző céljai érdekében eléggé párját ritkító dolog. És főleg úgy, hogy mindez teljesen felesleges volt, az ő egzisztenciája kicsit lassabban, de felfelé ívelt volna Simicska nélkül is. És közben ezen játék jóval több mint egymillió olyan ember bevonásával folyt, akiknek a döntő többsége igazi idealista, és a legnemesebb szándékok vezérlik. Számomra nehezen érthető az, hogy Vona mintha fel sem fogta volna, hogy a táborát nemcsak szétverte évekre, hanem az emberek hitét és lelkét is letaposta. Ebbe azért a mozgalom nem fog belepusztulni, mostanra már látható, hogy a Mi Hazánk meg fog erősödni annyira, hogy pár éven belül elérhetővé váljon a korábbi népszerűség. De nem volt messze a teljes szétesés.

Vona bűne az is, hogy manővereivel és a Fidesz iránti mérhetetlen gyűlöletével rávett jobboldali szavazókat arra, hogy a balliberálisokra szavazva veszélyeztessék Magyarország puszta megmaradását. Sajnos ma is vannak olyan Jobbikban maradt szavazók, sőt valószínűleg ott már ezek vannak többségben, akik elvakult Orbán-gyűlöletükben képesek balra szavazni, nem látva azt, hogy ez a legveszélyesebb dolog a nemzeti megmaradásunkra. Ez a következményekkel nem számoló, fejjel a falnak rohanás az elvakultság netovábbja, és a nyilvánvaló közvetlen következményeken túl arról sem vesz tudomást, hogy egy esetleges balliberális győzelem esetén pontosan a maradék jobbikosok lennének először lemészárolva Gyurcsányék által, olyan gyorsasággal, hogy még a győzelmi ünnepet sem ülhetnék meg.

A stratégiai gondolkodás, átlátás képessége hiányzik Vonából, éppúgy, mint például Gyurcsányból. A politikában szükséges bizonyos előre látási képesség, a fontosabb trendek, tendenciák megsejtése a párt helyes irányba tereléséhez. Enélkül a mocsárba menetelnek, a megszűnés felé haladnak a rosszul vezetett politikai szervezetek. Úgy, ahogy az jelenleg az MSZP és a Jobbik esetében is történik. Vona esetében a rossz döntések sorozata türelmetlenséggel, hatalmi és anyagi mohósággal kombinálódva vezetett a saját szavazókkal szembeni árulásig, rengeteg ember munkájának és hitének elárulásáig.

Napjainkra a választás matematikája annyiban módosult, hogy, bár a balliberálisok magukban jelenleg is kevesek a hatalomváltáshoz, de valamelyest növekedett a táboruk, a fiatalok körében történt térnyerésük következtében. (Ezt a hatást azért gyengíti az idős szavazók elhalálozása, ami elsősorban a baloldalt érinti.) Valamivel az egyharmados határ felett lehetnek. A Jobbik erősen lecsökkent számú maradék szavazóinak segítségével képesek lehetnek a 40%-os határ fölé kerülni. Persze csak akkor, ha ezek a jobbikos szavazók nem látják be azt, hogy komoly téveszme az, hogy jobboldali szavazatokkal libsiket és kommunistákat segítenek. Semmilyen gondolatmenet nem vezethet erre az eredményre, annál is inkább, mivel balliberális győzelem esetén ők lennének az elsők, akiket megsemmisítenének. A jobboldali radikális szavazatoknak a nemzeti radikális pártnál, a Mi Hazánknál kell landolniuk. Ez a triviálisnak tűnő követelmény azért is kiemelt fontosságú, mert a dolgok rendje így visszatérhetne a normális kerékvágásába, a nemzeti radikális párt gyorsabban haladhatna a felfelé vezető úton, és a balliberálisok álmai is végleg szertefoszlanának bármiféle hatalomátvételről. A hatalom kérdésének a jobboldalon kell eldőlnie, mert ha nem ott dől el, akkor a nemzetek eltörlésének jelenlegi sorosi szándékai közepette még a létezésünk is veszélybe kerülhet.

Vona Gábor nem látja, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy mekkora károkat okozott. Partra vetett halként olyan politikai és filozófiai bölcsességekkel áraszt el bennünket, ami már teljesen érdektelen.

Mindenkit óva intek ezen gondolatainak még a mérlegelésétől is, hiszen az ő sorsa pontosan azért alakult így, mert hibát hibára halmozva zátonyra kormányozta a saját, valamint a mozgalma hajóját is. Valami mindent és mindenkit, sőt az egész korunkat meghaladó bölcsességeket próbál megfogalmazni, de ezekkel szokás szerint még a saját árnyékát sem tudja átlépni. Úgy járt, mint Gyurcsány, amikor 2008. október 15-én az európai államfők értekezletén négypontos eurómegmentési tervét akarta ismertetni, de Nicolas Sarkozy rászólt, hogy „aki a saját gazdaságát elkúrta, az ne akarjon másokat megmenteni”.

Vona is levonhatná a stratégiai végkövetkeztetést, és visszamehetne oda, ahonnan elindult. Még hosszú porszívóügynöki karrier állhat előtte. Ott sokkal nehezebb „elkúrni” más emberek jövőjét…

Szende Péter