Szinte hihetetlen, de már 80 év telt el azóta, hogy Magyarország – azóta is egyedülálló módon – pár röpke év alatt helyrerázta magát egy világháborús katasztrófából, és sikeres diplomáciai megoldásokkal visszaszerezte az elvesztett Erdély északi részét.

Az első világégésből levont tanulságok alapvető mérföldkövei voltak a formálódó Új Európa atmoszférájának. Rávilágított, hogy a belső ellenségek sokszor még sokkal veszélyesebbek, mint a velünk deklaráltan hadban álló országok. A belső zendülések szítása, a szándékos erodálás mindennél nagyobb demoralizáló erővel bír. Mussolini nagyon találóan „a lövészárok arisztokráciájának” nevezte a káoszból rendet csinálókat, s valóban, ha csak pár évig, de valóban úgy tűnt, Európára végre szebb napok virradhatnak. Ebben a formálásban, alakításban természetesen Magyarország is részt vett, a kemény munka pedig meghozta gyümölcsét. 1938 novemberében először a Felvidék egy része, majd Kárpátalja, 1940. augusztus 30-án pedig Észak-Erdély tért vissza az Anyaország kebelébe.

A II. bécsi döntés értelmében visszatért erdélyi, illetőleg partiumi területek (forrás: archivnet.hu)

Vitán felül áll, hogy Magyarország ekkor teljesedett ki a Horthy-korszakban, ekkor ért a zenitjére. Természetesen Észak-Erdély után is volt még egy területgyarapodásunk Délvidéken, de arra már sajnos nem a bécsi döntéssorozat keretében került sor. A második bécsi döntésnek, Magyarország jó diplomáciájának és a velünk szövetséges nagyhatalmak bölcsességének köszönhetően 43 100 négyzetkilométer került vissza hazánkhoz, 2,4 millió lakossal, amelyből 54% vallotta magát magyarnak 1941-es adatok szerint.

Fontos tudni, hogy Magyarország ekkor még nem kapcsolódott be a második világháborúba, így a rendezés az ország szempontjából „békeidőben” történt. A területeket sajnos mindezek ellenére az utolsó négyzetméterig vissza kellett szolgáltatnunk annak a Romániának, amely évekig szintén a vesztes tengelyhatalmak oldalán harcolt, és „csak” az utolsó pillanatban döfte hátba egykori szövetségeseit, köztük minket is. Ennek ellenére mégis elmondhatjuk, hogy röpke 4 évre miénk volt az, amelyről mind a mai napig rengetegen álmodoznak, hogy egyszer újra visszatér.

Horthy Miklós 1940. szeptember 5-én Szatmárnémetiben (forrás: wikipedia.hu)

A honvédség szeptember elejétől vehette birtokba a visszacsatolt területeket, ez az akció pedig már sokkal kockázatosabb volt, mint a felvidéki. A magyar bakák jellemzően nagyobb ellenállásba ütköztek, több helyen kellett fegyveres harcot is vívni a területekért. Az utókor szerencséjére a Felvidék visszatértéhez hasonlóan Észak-Erdély visszatérését is feldolgozták film formájában, Kelet felé! címmel, melyet jövő héten publikáció keretében tervezek bemutatni kedves olvasóinknak.

Most pedig térjünk rá arra, ami az egyik legtöbb alkalommal elő szokott kerülni, ha a korszakról beszélgetek másokkal. Legtöbbeket az foglalkoztatja, hogy lesz-e valaha újra lehetőség Erdély, vagy legalábbis Észak-Erdély visszatértére? Noha már önmagában az is beszédes, hogy még Magyarország delelőjén, 1940-ben is „csak” az északi részek tértek vissza, a korszakban remekül felismerték, hogy a területi vitákat legkönnyebben – igazságtalan békerendszerek helyett – a „völkisch elv”, tehát a népi, etnikai elvek mentén lehet normálisan lerendezni. Európa egységére a bolsevizmus ellen mindennél nagyobb szükség volt, de az országunk több mint elégedett lehet akkori teljesítményével. Kevés kivételtől eltekintve a tömbmagyarság visszatért, olyan területek visszaszerzésére pedig, ahol nem, vagy csak nagyon kevés magyar élt, esetleg távolabb estek a geopolitikai érdekek mentén kialakított, visszaadandó területektől, nem volt lehetőség.

Bevonulás Zilahra, 1940. szeptember 8-án (forrás: wikipedia.hu)

Ennélfogva válaszként azt szoktam mondani, hogy a jövőben is csak azoknak a területeknek van esélye visszatérni (ha lesz még valaha ilyen történelmi pillanat), ahol nagy számban élnek magyarok, lehetőleg minél nagyobb tömbökben. Ahogy 1940-ben Európa megújítói, a tengelyhatalmak is a stabilitást és a lehető legnagyobb nemzetek közötti békét helyezték legelőbbre, úgy nekünk is ugyanezeket kell szem előtt tartani a mindenkori nemzeti érdek képviselete mellett.

Végül pedig hívjuk fel a figyelmet egy másik, vérlázító dologra. 1940-ben a Szovjetunió nemes egyszerűséggel bevonult Besszarábiába, és bekebelezte azt, annak ellenére, hogy hivatalosan is Romániához tartozott a terület. A krajovai megállapodás értelmében a szintén román fennhatóság alatt álló Dél-Dobrudzsa pedig Bulgáriához került 1940. szeptember 7-én. A háború után a Szovjetunió természetesen nem szolgáltatta vissza az említett területet, ahogy Bulgária sem Dél-Dobrudzsát, pedig utóbbi a vesztes oldalon fejezte be a háborút. Azonban a krajovai megállapodást nem bírálták felül, ahogyan például a bécsi döntéseket.

80 év a történelem egészét nézve semmi, mégis ijesztően sokat változott 1940 óta a világ, természetesen nem előnyére. Az Észak-Erdélyt visszaszolgáltató Új Európa végül sosem született meg, vele együtt pedig sírba szállt a két világháború közötti Magyarország is, hogy átadja a helyét a sötét államszocialista időszaknak, amit később felváltott a gátlástalan rablókapitalizmus és a liberalizmus. De nagy kár érte!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info