A kínai Sanhszi tartományban az állami támogatásban (például szociális segélyben) részesülő embereknek a lakásukban található, hitüket jelképező tárgyakat, képeket, például Jézus képét, el kell távolítaniuk, és a helyükre Mao és Hszi Csin-ping elnökök képeit kell kiakasztani – írja a CNA.
Akik nem tesznek eleget a hatósági előírásoknak, azoktól minden szociális támogatást megvonnak. A rendelet kiterjed az államilag finanszírozott egyházakra, többek között a Kínai Kommunista Párt hivatalos protestáns felekezetére is – hogy ez pontosan mit takarhat, az nem derül ki, bár van egy sejtésem. Az egyház tagjainak szintén el kell távolítaniuk a lakásukban kihelyezett Jézus-képeket és vallásos naptárakat a falakról, helyükre Mao elnök képe kerül. A Kínai Kommunista Párt már 2015-ben új fokozatra kapcsolt a vallásüldözésben, azonban idén, miután a koronavírus-járvány miatt állásukat vesztett emberek tömegei szorulnak rá a szociális segélyekre, az állampárt vallásüldözése új lendületet kapott.
Kép: Múlt-kor
De ki is volt Mao elnök? Bizonyára mindenki tudja, becslések szerint a kommunizmus világszerte 100 millió áldozatot szedett, és ez a „jó” Mao elnök legalább a felével járult hozzá. A kommunizmus fekete könyve c. műben találhatóak számadatok, Mao politikája, politikai alapú üldöztetései és bosszúhadjáratai összesen 44-72 millió ember halálát okozták.
„Vívmányairól” annyit, bevezette a kollektív gazdálkodást, főként a Szovjetunióból érkező gyárakra és technológiára alapozva felgyorsította az iparosítást, melyekért Kína mezőgazdasági termékekkel fizetett – miközben az országban páratlan éhínség pusztított az élelmiszer központi elvonása miatt, ezt ő úgy hívta, a „nagy ugrás”. Valóban az volt bizonyos értelemben.
Mao és Sztálin viszonya meglehetősen ellentmondásos volt egyébként, ugyanis kölcsönös bizalmatlansággal (elég az hozzá, Mao fiát évekig nem engedték haza moszkvai tanulmányai után, mintegy „biztosítékként”), olykor vegyes elismeréssel tekintettek egymásra, azonban a két ország együttműködése és stratégiai partneri viszonya Sztálin haláláig stabilnak tekinthető. Azután kissé összekuszálódtak a szálak. Korábban Mao több szempontból is igyekezett Sztálin méltó partnere lenni. Világpolitikai szinten pedig halála után szívesen követte is volna példáját. Kína akkori gazdasági lehetőségeit felülmúló erőket és támogatásokat vetett be, hogy Mao Sztálin után a kommunista blokk élére állhasson, azonban gazdasági, ipari és technológiai szinten a szovjetek messze Kína előtt jártak, s így Mao nem tudott jelentős befolyásra szert tenni Kelet-Európában, Albániát kivéve. Humorosan megjegyezhetjük, ez azért nincs teljesen így, mégis befolyást tudott szerezni a térségben, éppen Magyarországon. Ugyanis a „szép emlékű”, egykori budapesti főpolgármester, az SZDSZ-es Demszky Gábor, fiatalságának hajnalán kőkemény maoista elveket vallott, és ilyen jellegű szervezkedésbe fogott, ami nem talált pozitív fogadtatásra a Kádár-rendszer alatt. Tulajdonképpen balról támadtak a „kádárista kommunizmust”.
Egyébként a „maoizmus” egyik akkori jellemző sajátossága volt, hogy a sztálini idők után is rendkívül kemény fellépést és tisztogató politikát javasolt. Külföldi kommunista látogatóinak sokszor áradozott arról, a „belső ellenséget” hogy kell eltiporni, miközben a szovjet blokk országai a sztálinizmus után már visszafogottabb „politikai harcot” folytattak. Ezért a „maoizmus” (mely kétségkívül a marxista-leninista tanok talajáról nőtt ki) ideológiailag sem vert igazán gyökeret néhány nem túlságosan jelentős kivételtől eltekintve, mint például Nepálban vagy Kambodzsában.
Sőt, a kínai-szovjet kapcsolat igencsak vakvágányra futott, amelynek kis híján atomcsapás lett a vége. A fenntartott viszony fokozatosan megromlott Hruscsov idején, olyannyira, hogy a két, egyébként hasonló társadalmi berendezkedésű ország között 1969-ben nyílt fegyveres konfliktus alakult ki egy határvita kapcsán. Az incidensnek ugyan szovjet oldalról mindössze 17 halálos áldozata volt, ám az összecsapás politikai hullámai olyan magasra csaptak, hogy a Szovjetunió komolyan foglalkozott egy megelőző atomcsapás tervével.
Személyiségét hűen tükrözi az alábbi, neki tulajdonított idézet:
„A színészeket, költőket, irodalmárokat, drámaírókat mind ki kell kergetni a városokból. Egymás után, csoportosan menjenek a falvakba és az üzemekbe. Aki nem akar menni, annak nem adunk enni. Majd ha elment, ott kap.”
Mint ahogyan a következő történet is. Mao egy amerikaiakkal folytatott tárgyaláson felajánlotta Kissingernek, hogy több tízezer nőt elküld az USA-nak, mondván, nőből nagy „felesleg” van Kínában. Nem sokkal később tízmillióra emelte a tétet, de később megmondták neki, hogy a felajánlás nem volt teljesen illendő, így ezt a részt végül törölték a jegyzőkönyvből.
Visszatérvén a jelenkorra, tudjuk, létezik egy kormányzati ihletésű program, ez pedig a Hungary Helps névre hallgat. Ami annyit tesz, bárhol a világon éri támadás a keresztényeket hitük miatt, Magyarország mint a „keresztény kultúra” védelmezője ott terem és segít. Nyilván annak realitása, hogy itt be tudjon avatkozni egyedül Magyarország a nullával egyenlő, a kérdés sokkal inkább az, vajon a Hungary Helpsnek minden keresztény ugyanolyan fontos-e? Mert ebben az esetben az volna a minimum, hogy szóban tiltakozik vagy igyekszik olyan nemzetközi fórumokhoz fordulni, aminek eredményeképpen hatásosabb lehet a fellépés. Ha az nem történik meg, hajlamosak vagyunk azt gondolni, a „keresztény kultúra védelme”, mely sokszor elhangzik Orbán Viktor szájából, nem is tűnik olyan fontosnak, ha az ellenérdekelt fél egy, az oszmán birodalmat újraépíteni akaró török államfő (Erdogan és a Hagia Sophia-ügy), vagy a Kínai Kommunista Párt, melyeknek történetesen hű kiszolgálója a magyar kormány…
Én örülnék neki a legjobban, ha tévednék.
Lantos János – Kuruc.info
