Megsárgult kis plakátra leltem régi kacatjaim között. A Jobbik egyik – éppen tizenöt esztendeje 2005-ben nyomtatott -, kettős keresztes, huszonkét pontos szórólapjára, melynek első vállalása így szól: „A mi hazánk keresztény állam”, míg a másik: „A mi hazánkban létezik nemzeti összefogás.”

Nézem az új, alig néhány napja korszerűsített plakátjukat: a kettős kereszt megcsonkítva, akár egy hídépítő, vagy csatornázó cég logója lenne – mellette pedig a labancokhoz átállt (Buga) Jakab Péter feszít közönséges bőrdzsekiben. A bocskainak, meg a kettős keresztnek annyi? Már nem hívó kellékek, eljárt felettük az idő, nem illenek a modern, a 21. századi Jobbik (Ballik) kelléktárába.

Eszmeileg már lecserélték a bocskait pufajkára

Pedig az igazi Jobbikot háborút megjárt, és az ötvenes éveket szerencsésen túlélt MIÉP-es nagypapák és unokáik alapították, azok akik imádságos, nemzetszerető emberek voltak, és akik hazafias hevülettel énekelték a Hunyadi páncélost, minden ütközet előtt. Akik vágták az oroszt, mert vágyták a nagy hazát. Akik egyként gyűlölték a szovjetet és Apró magyar helytartóit.

A MIÉP rejtélyes körülmények között 2002-ben kiesett a Parlamentből, és a gondolataival, meglátásaival máig ható magyar író-politikus, a bocskais Csurka körül fogyni kezdett a tábor, a levegő. Elsősorban a csalódott öregek és néhány fiatal nemzeti vénájú értelmiségi (Kovács Dávid, Nagy Ervin, Novák Előd stb.) közös türelmetlenséggel vették ki a vén zászlótartó kezéből a nemzeti trikolort, és az igaztalanul antiszemitának, irredentának, fasisztának bélyegzett Csurka István nyomdokaiba léptek.

Többnyire névtelenül, de melléjük álltak gazdagabb vállalkozók, hazafias zenészek, művészek és adományaikból fenyőfából készült kettős kereszteket hordtak szét Budapesten, és az egész országban, mint IV. Béla a tatárjárás idején. Szívós munkával, önzetlen és elszánt pártolókkal, mindvégig fiatalos lendülettel álltak oda minden mellé, ami a keresztény nemzetet – legalábbis szerintük szolgálta –, és fordultak mindazzal szemben, ami gyengíteni igyekezett. (A 2002-es, aztán a 2006-os választási eredmények elleni tiltakozás, uniós csatlakozás, cigánybűnözés, globalizáció, nyugat őrület, meleg mozgalmak stb.) Hasonlóan a kisebb pártokhoz viszonyítva aránylag gyorsan be is kerültek a Parlamentbe.

Akit érdekel a politika, és figyelemmel kíséri, az tudja, hogy azóta mi történt: egyre ritkultak a keresztállítások, az őszinte performanszok, a nyilvános vonulások, illetve tiltakozások, a kereszténység és a nemzet iránti parlamenti kiállások, és velük együtt ritkultak, ritkulnak a párt sorai. Elsőként a csalódott alapítók, az 56-os nagypapák, néhány képviselő és a pártelit távozott, különösen, amikor Vonát a Fidesszel szemben Simicska jégre vitte, és most a maradék, azért int búcsút, mert Jakab Pétert meg Gyurcsány tette ki a napra. Találóan írta az egyik megyei alelnökük: „Az országos tisztújítás óta kizárólag békétlenséget, leszámolásokat, a baloldalnak való megfelelési kényszert tapasztalok. Ráadásul diktatúrát idéző besúgóhálózat működik és kontraszelektív kiválasztás.”

Sokak után – Novák, Hegedűsné, Dúró, Volner stb. – most Sneider következik, felkészül Varga-Damm, aztán Z. Kárpát, Szilágyi és így tovább, szépen sorban, miközben Vona után Jakab is áruló. És tényleg az! Egy, csak egy utolsó mohikán van még talpon, a Csurka-istállóban abrakolt Balczó Zoltán, akinek nem tudni mit mondana, ha élne még a Nagyfőnök, és mit mond a valóban rendíthetetlenül nemzeti, keresztény testvérbátyja, András. „Van az a pénz”, amiért képes valaki a bocskait vatelinos pufajkára cserélni. A dicső erdélyi zsinóros posztóját szekrénybe rejteni és naftalinba áztatni, mert a 21. századi Ballik már nem erről szól.

Hanem arról szól, hogy Gyurcsány utasítására Jakab büszkén rugdosson ki mindenkit, aki fintorogni merészel pálfordulásán, a maradék pedig falja fel egymást. Már a saját szavazóik írják: „A gazdi füttyent és a véreb máris ugrik, hogy megadja a kegyelemdöfést. Aztán szövetséget köt a DK-val, a többiek pedig mehetnek Vona után a szemétdombra. Jákobnak megéri a beígért Júdás-pénz, hogy végleg tönkre tegyen egy pártot. Üssétek egymást árulók!”

Nézem az új, a korszerű plakátot: se trikolor, se kereszt, se bocskai. Helyette zöld sávos, vagy acélszürke háttér, hídépítő logó, meg bőrdzseki. Ennyit a tizenöt esztendeje nyomtatott szórólap tartalmáról: „A mi hazánk Magyarország. A mi hazánkban létezik nemzeti összefogás.” Makó Jeruzsálemtől.

A minap a Szabadság téri Születés temploma előtt sétálgatva, az egykor híres Pannon rádió ablakaival szemben, kopott és megdőlt kettős keresztre lettem figyelmes. Közelebb érve forgácslapból készült talapzata már berogyott, a szélvihar ellen belerakott homokzsákokon üres sörös kupakokat, meg pálinkás üvegeket kerülgetve egerek hancúroztak. De, a színehagyott fenyő corpus „estében” is hűségesen tartja a reá szögezett táblácskát: „Állította a Jobbik V. kerületi szervezete.”

Franka Tibor – Magyar Nemzet