Szerintem nincs még egy olyan emléknap az évben, amelyet akkora hiszti kísérne, mint a Becsület Napját. Kicsit az ember már-már úgy érzi, hogy az elesett hősök még holtukban sem nyugodhatnak békében, mert rendre megsértik az emléküket, s akik ellen harcoltak, most is uralkodnak felettünk.

Ez lényegében így is van, ráadásul 75 évről beszélünk, nem pedig évszázadokról. 75 év pedig a történelem egészét szemlélve rendkívül rövid periódusnak számít. A balliberális ajvékoláshoz persze már hozzászoktunk, nincs olyan, a magyar nemzet számára fontos ünnep, amelyet ne próbálnának valahogy megfúrni, de a Becsület Napja abból a szempontból is különleges, hogy sokak szemét szúrja a „nagyonnemzeti” kormányoldalon is. Hogy ez mennyire jön náluk saját kútfőből, és mennyire egy esetleges Slomó-féle parancsból, a végeredmény szempontjából lényegében mindegy is. Jobb is ez így. Talán végre valahára felébrednek azok az egykori „nemzeti radikálisok”, akik valamilyen érthetetlen oknál fogva lelkes fideszesek lettek az elmúlt évek során (persze, tudom, hogy ez a „felébredés” dolog naivitás a részemről, ahogy azt más alkalmakkor több kedves olvasónk már közölte is velem a komment szekcióban, de hát én ilyen vagyok).

Gondolataim megosztásának apropója az, hogy belebotlottam Pilhál Tamás Becsület Napjáról szóló cikkébe, és a sok zagyvaságból igazából csak egy dolog volt, amit tisztán ki lehetett olvasni. Pilhál „konzervatív” alapokra helyezkedve egyáltalán nem szimpatizál az emléknappal, „náci romantikát” vél mögötte meghúzódni (e kifejezés hallatán persze nem elhanyagolható a kontextus, de mi ugyebár tudjuk, hogy ez kivétel nélkül egyfajta gúnyként szokott elhangzani odaátról), és még sorolhatnám. Mivel közeleg az évforduló, ismét megszaporodtak a kitörésről szóló publikációk, így láthatott napvilágot Pilhál cikke is. A „politikailag korrekt” demokraták persze tudják, melyek azok a kérdések, ahol a legnagyobb ellentét ellenére is muszáj összefogniuk, így nem meglepő, hogy egyedül a Mi Hazánk volt az, aki kiállt a Becsület Napja és a hősök emléke mellett. Az említett cikkből pedig kiválasztottam a legfelháborítóbb részeket, ezekre fogok reflektálni.

Ami elsőre kitűnik az írásból, hogy Pilhál nem a klasszikus „nácifasisztaveszély” kontextust használja. Bizonyára tudja (nem kell hozzá sok ész), hogy ez talán még egy olyan oldal közönségének is sok (vagy unalmas) lenne, mint a PestiSrácok. Ehelyett megint sikerült behozni a képbe Soros Györgyöt (a TASZ révén), amit ebben az esetben nem igazán tudok értelmezni. A TASZ-szal ezúttal az az író problémája, hogy a Becsület Napjának megtartása mellett érveltek (legalább most az egyszer végzik a dolgukat). Érdekes. Amikor ugyanez a szervezet valóban hajmeresztő dolgokat művel, akkor valahogy minden „konzervatív kormánypárti” csendben van, most pedig, hogy életükben először tényleg kiállnak a szólásszabadság és úgy általában a gondolati szabadság mellett, az már rögtön probléma.

Aztán már jön is a klasszikus bíróság-rendőrség ellentét, amely – valljuk be – teljesen feleslegesen szítja a feszültséget és az ellentéteket. Pilhál ugyanis a bíróságokat okolja azért, amiért a rendezvény mégis meg lesz tartva, s ezt a döntést álnok módon összemossa azzal, amikor a bíróságok milliós kártérítéseket ítélnek meg bűnözőknek, vagy felmentik a 2010 előtti korrupt politikusokat, üzletembereket. Jogosan merülhet fel a kérdés a kedves olvasóban: ez mégis milyen érthetetlen, kifacsart logika mentén kapcsolódik a Becsület Napjához és az európai nemzetek hőseihez? Különösen érdekes kérdés ez akkor, amikor a 2010 előtti balliberális hóhányókat a jelenlegi kormány hagyta futni, a „börtönbiznisszel” pedig soha az életben nem kezdtek volna egy foglalkozni, ha a Mi Hazánk szokás szerint nem tereli rá a figyelmet. Hogy eztán a két kérdéskör egybe legyen mosva a Becsület Napjával, az a pofátlanságnak valami egészen magas iskolája.

A gondolatmenet következő állomása a 168 óra nevű szennylap ostorozása, ami viszont a rendőrséget okolja azért, hogy „vonulhatnak a nácik”. Micsoda „érdekes” adok-kapok! A demokraták egymásra mutogatnak, és máshol keresik a felelősöket, hogy miért vonulhatnak az „operettnácik”! Sem a balliberálisoknak, sem a Pilhál-féle konzervatívoknak nem jut el a tudatáig, hogy, ami 1945. február 11-én történt, az a magyar történelem és hősi helytállás legfényesebb lapjaira tartozik. De hát mit is várnánk a demokratáktól? Ők csak a saját, politikailag korrekt világukban játszadoznak.

„A valóságban az történt, hogy a rendőrség (az előző évek tapasztalatait is figyelembe véve) jelezte, hogy a gyűlés megtartása törvénybe ütköző – a bíróság viszont lesöpörte az asztalról a rendőrség érvelését, s ezzel szabad utat adott a „szélsőjobboldali” rendezvénynek.” – panaszkodik az író. Elviekben „jobboldaliként” tehát nem az a probléma, hogy a megemlékezés elé utat gördítenek, hanem az, hogy a bíróság engedélyezte azt. A bíróság kiállt a szólásszabadság mellett! Felháborító!

Aztán a recept innentől kezdve a régi. „Kellenek az operettnácik”, hogy aztán majd jól megalázhassák miatta Magyarországot Brüsszelben, mert hát nyilván ezt is, mint minden mást, csakis egyetlen ember, Soros György kézi vezérlése irányíthatja, stb-stb. Ebből egyenesen következik a szándékos maszatolás, a Bácsfi-félékkel való összemosás, a szándékos ködösítés. Mert hát az eszébe sem jut, hogy Magyarországon vannak olyan emberek (s méghozzá szerencsére nem is kevesen), akik Európa hőseire, a modern kori keresztes vitézekre kívánnak emlékezni, s akik mögött nem valami összeesküvés-elméletre emlékeztető keszekusza háttérhatalmi spekuláció, hanem az őszinte patrióta elszántság és hazaszeretet van. Pilhál aztán azzal teszi fel azt a bizonyos pontot az „i”-re, hogy az őrült Bácsfi Diánát hozza fel példának, mintha ő bármiféle etalon lenne a hazai nemzetiszocialistáknál. Na, kérem, ezt nevezzük maszatolásnak, nem a TASZ érvelését.

„Persze, nincs új a nap alatt. Ha nincsenek nácik, akkor gyártani kell őket. Ha nincs náciveszély, faragni kell.” Pilhál úr biztosra veheti, hogy – bármennyire is furcsa ez neki – akik megemlékezni mennek Európa hőseiről, azokat az égvilágon senki nem gyártotta, csak hamis világunkban még tudnak józanul gondolkodni.

S a végén pedig még egy kiemelendő gondolat a cikkből: „E rendezvényeknek 2010 óta mindig próbálja elejét venni a konzervatív kormány, mivel azok – az emlékezés farvizén – sokszor átcsapnak szélsőjobboldali hagyományőrzésbe, nyilas és/vagy nemzetiszocialista romantikázásba.” A lényeg a mondat első felében van, mert sajnos igaz. Az a helyzet, hogy a „jobboldali, konzervatív” kormányzás alatt a Becsület Napjának lényegében hányatottabb sorsa volt, mint a balliberális érában. Ha kicsit visszamegyünk az időben, már ’98 és 2002 között is vegzálták az eseményt és a megemlékezést. Ennek zenitje pedig minden bizonnyal ’99-ben volt, amikor a megemlékezést követő, az angyalföldi Viking Klubban megrendezett koncertsorozatot szétverték a rohamrendőrök. ’99 után az első Orbán-kormány alatt, tehát 2002-ig bezárólag nem is volt több megemlékezés, így a legközelebbire 4 évet kellett várni.

Pilhál Tamás írása több tanulsággal is szolgál nekünk, ezeket pedig igyekeztem tételesen feltüntetni a publicisztikám során. A legfontosabb, amit leszűrhetünk az az, hogy a magyar szélsőjobboldalnak, radikális jobboldalnak továbbra is a saját útját kell járnia, a saját politikai arculat mellett pedig ápolnunk kell minden olyan ismert, vagy névtelen hős emlékét, akiket a „demokraták” kivetnek, vagy igaztalanul megbélyegeznek. Amíg ők egymásra mutogatnak, hogy a „Soros-féle TASZ” vagy a „fasiszta Orbán rendőrsége” miatt vonulhatnak a „nácik”, mi fehér európaihoz méltó módon hajtsunk fejet elődeink előtt és vigyük tovább a zászlót és az örökséget, amelyet ránk hagytak!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Korábban írtuk: Balliberális tempó a balliberálisok ellen? Öngól