Immáron több mint 30 éve január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, hiszen Kölcsey Ferenc ezen a napon tisztázta le és látta el dátummal a Himnusz címre hallgató kéziratát. Ha már Kölcsey, akkor itt jegyezném meg halkan, hogy a Budapest Pride vajon erről a napról is megemlékezik majd, vagy csak addig sikerült eljutniuk, hogy a költő szerintük homoszexuális volt? Kérdésem persze költői.
Természetesen magyaráznunk sem kell, hogy milyen jelentőséggel bír számunkra egyrészt maga a vers, illetőleg az a tény is, hogy egyáltalán létezik a magyar kultúra napja. Magyar kultúra alatt persze sokan sok mindent értenek, és jeles napok alkalmával az embernek még a szokásosnál is égetőbben jut eszébe, valójában milyen gyatrán is állunk, ha a magyar kultúráról beszélünk. Az, hogy senki sehol nem lett kisöpörve a "rendszerből", akinek a "magyar kultúra" egyet jelent a balliberális tobzódással, az elmúlt lassan 10 év "jobboldali" kormányzásának számlájára írható, s ahogy körbenéz az ember, nem túl valószínű, hogy ez a közeljövőben változni is fog érdemben.
Pedig a kultúra az egyik legfontosabb összetartó erő és identitásképző eszköz, ezt pedig ellenségeink tudják a legjobban. Példának okáért a "politikailag korrekt", ám annál agresszívebb rendszer mellett a kultúra volt az, ami végül németek millióinak mosta ki az agyát, és egyetlen kardcsapás nélkül képes volt elérni azt, hogy Európa egyik legbüszkébb és legerősebb államából faragott egy öngyűlölő, múltjára nemhogy büszke, de azt egyenesen megtagadó országot. S, hogy ez hogyan sikerült? Évtizedekig sulykolták a németekbe a legkülönbözőbb csatornákon, hogy "ti márpedig mindannyian bűnösek vagytok, azért, amit a második világháború alatt tettetek", majd eljutottunk oda is, hogy általában a fehér ember vált közös céltáblává, kiszélesítve ezzel a listát az összes fehérek lakta országra.
Ha nem is akkora mértékben, mint nyugaton, hasonló tendenciák itthon is megfigyelhetők, ám a magyarok nagy részének tűrőképessége még mindig alacsonyabb (tehát ez esetben jobb), mint például a németeké. Ennek sok, jelen helyzetben most nem kifejtendő oka lehet, de Európa ellenségei tesznek róla, hogy minden egyes alkalommal teszteljék ezt a tűrőképességet, és nem fognak leállni addig, amíg egyszer vagy mi nem győzünk, vagy ők nem győznek le minket.
A magyar kultúra napja alkalmából mi mást is tehetnék, minthogy megosztok egy gyönyörű, holokausztról szóló antifasiszta Alföldi Géza-verset, akit egyik kedvenc költőmként tartok számon. Igen, a vers mondanivalója egyben üzenet is magyar nemzettársaim felé! Mindemellett pedig üzenem minden sorstársamnak és ellenségünknek egyaránt, hogy a magyar kultúrkampfot az utolsó percig vívni fogjuk!
Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson
Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
Deszka kunyhónk előtt állott Öregapám diófája.
Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, -
Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta,
De győzte a vihart öregapám konok,
Törzsekopott diófája.Csak a gyökér kitartson!...
Még ma is hallom - motyogott nagyapám:
Nem lesz baj, gyerek!
Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is nő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám, vége.Most is vihar, szél tépi, rázza
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája.
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak ...
... Adj! Uram, elég erőt a harcos diófának!Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!
A gyökér kitartson!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info