Ugrás a cikkhez
Reklám

A nép erős keze ragadta meg október 15-én a magyar állam szekerének gyeplőjét, s fogta vissza, egyetlen lépéssel a szakadék előtt a sors lovait, amelyeket hitvány és becstelen kocsisok hajszoltak a pokol mélysége felé, készen arra, hogy maguk az utolsó pillanatban leugorjanak, s a csontot szétzúzó, az életet feltámadás nélküli halálba zuhanó sötétbe ne kerüljön más, csupán a nemzet, a névtelen milliók: a jámbor paraszt, a becsapott munkás, s a tisztességes értelmiségi dolgozó. Csakugyan az utolsó pillanatban kerekedett felül a bátor józanság, az igazságiot tisztán látó értelem, a férfias akarat, s derült ki egy vértelen nemzeti forradalom napsütésében, hogy ki hát igazán hű az ezer esztendő alatt annyiszor megpróbált magyarsághoz, ki tartozik hozzá eltéphetetlen kötelékekkel, s kik azok, akik úri kocsisok módjára csak hajtani szerették volna, terelgetni a maguk érdeke szerint, a maguk becstelen útjaira!

Ezeket a sorokat az egyik leghíresebb szélsőjobboldali hetilapban, a Magyar Futárban, Rajniss Ferenc (Magyarország eddigi egyetlen nemzetiszocialista kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztere) újságjában olvashatjuk 1944. október 25-én, 10 nappal Magyarország nemzetiszocialista hatalomátvétele után. 1944. október 15-e összeforrt mindazzal, amit hősies ellenállásnak, magyar virtusnak és magyar hűségnek aposztrofálhatunk. Egy élni akaró nemzet döntött a vár-cimboraság románokra hajazó árulása helyett a vörösök elleni totális harc mellett, hiszen hazánkban nagyon is jól tudták, mint jelent az a proletárdiktatúra.



Szálasi Ferenc a Honvédelmi Minisztérium bejárata előtt 1944 októberében

Amikor Horthy Miklós azon a bizonyos októberi napon bejelentette a fegyverszünetet közlő hadparancsot, mindennel szembement, ami életművét jellemezte. Maga mögé utasította és lábbal tiporta a „szegedi gondolatot”, amelyet Gömbös Gyula álmodott meg, s amely hozzásegítette a későbbi kormányzót a hatalomhoz, kockára tette revíziós sikereinket és általában mindent az elmúlt szűk 25 év vívmányai közül. Csak azzal nem számolt, hogy a magyar harci szellem, mely őt is a hatalomhoz segítette fénykorában, most is ugyanolyan erősen ég, mint az első világháború elvesztését követő káoszban. De hogyan lehetséges ez? Hogyan tudott egy egész ország pár óra alatt markánsan reagálni egy ilyen horderejű árulásra?

A különböző nemzetiszocialista szervezeteknek és pártoknak, kiváltképp a nyilasoknak és a Magyar Megújulás Pártjának kiváló, mindent átfedő hálózatuk volt a hadseregtől egészen a legutolsó zughivatalig. Azon nyomban, amikor a saját életformáját és kényelmes életét féltő Bethlen-féle arisztokrácia terve a kiugrási előkészületekről manifesztálódott, lépni tudtak és képesek voltak visszaterelni Magyarországot arra az útra, amelyet szükségszerűen be kellett járnia: a vörösök elleni kérlelhetetlen harc útját.

A vár-cimboraság mit remélt a tervezett árulástól, milyen kedvező fordulatot várt annak a klikknek érdekében, amelyért oda akarta dobni koncul a bolsevizmusnak az ország jövőjét és benne a magyar nép emberi, szabad életét?

- olvashatjuk a jogos kérdést a már említett Magyar Futár cikkben. Horthy és köre szemmel láthatóan rosszul mérte fel a magyar politikai és hadi helyzetet, amikor arra az elhatározásra jutottak, hogy lemásolják a románok által elkövetett gyalázatot. (Amire egyébként már korábban is számos terv volt, közvetlenül a románok árulása után.) Nem tudták, vagy alábecsülték azt a magyar elszántságot, amely az Európára özönlő ázsiai hordták megfékezését tűzte célul. Semmibe vették és cserbenhagyták a harcoló magyarságot, az addigra már megszállt kelet-magyarországi területeket, s végül, de nem utolsó sorban az oldalunkon harcoló fegyvertársainkat. A magyar lelki minőség nem hasonlítható össze a balkáni román mentalitással, mi nem az árulásra, hanem az igazságért való végsőkig tartó harcra születtünk.

A magyar nemzetiszocialisták hosszú évek szívós munkája után vehették át a hatalmat 1944. október 15-én, de sajnos nem egy virágzó, hanem egy kimerült, keleten ezer sebből vérző és részben már megszállt Magyarországot örököltek meg Horthy garnitúrájától. Sokan őrültségnek titulálják azt, hogy voltak emberek (nem is kevesen), akik még ilyen körülmények között is a harcot választották és bíztak a győzelemben. Különösen az egyre satnyább jelenkori társadalom morálja távolodik az októberi hősök heroikus mentalitásától. A történelmi felelősség, hogy egy vesztésre álló háborús országot mégis egyben tartsanak és irányítsanak az élet minden területén, óriási terhet rótt az új kormányra. S ezzel tisztában volt maga a kormány, és annak feje, Szálasi Ferenc is. Egyértelműen tudták, hogy ha a tengelyhatalmak elveszítik a háborút, a helyükre benyomuló új világrend a legnagyobb páriaként fogja kezelni azokat, akik az utolsó percig kitartottak akár politikai, akár katonai fronton s „jutalmuk” nem lehet más, csak a megaláztatás és a halál. Tisztában voltak vele, mégis vállalták a lehetetlent. Mert ezt diktálta a becsület. Ennek megfelelően ezt a nagyjából fél éves időszakot mindenki a háborús Magyarországgal köti össze annak minden terhével és utólag kreált legendájával együtt, pedig a nemzetiszocializmusnak békeidőre is volt politikai programja, ehhez elég elolvasnunk Szálasi Ferenc műveit, vagy áttanulmányoznunk Imrédy Béla munkásságát. Azonban a politikai és katonai vezetés mellett nem szabad megfeledkeznünk arról a sok millió magyar emberről sem, akik közül, bár nem volt mindenki nyilas, de hallani sem akartak kiugrásról vagy a szovjetekhez való átállásról. Ezen a napon előttük is fejet kell hajtanunk.



Szálasi Ferenc 1944. november 4-én, a Szent Korona színe előtt tette le nemzetvezetői esküjét. A magyar politikai hagyományban minden hatalmi forrás origója a magyar Szent Koronában rejlik. Korunk liberális demokratái valahogy rendre megfeledkeznek erről

Végül érdemes szót ejtenünk az október 15-től április elejéig tartó politikai rendszer hovatartozásáról. Egy önálló entitás a Horthy-korszak és a magyarországi államszocializmus és annak közvetlen előkészítése között? Esetleg szorosabban kapcsolódik a Horthy-érához, mint azt gondolnánk?

Nos, a minden tekintetben nyilvánvaló törés az előző berendezkedéshez képest 1945 áprilisától keletkezett, s kevésbé 1944. október 15-én. A nemzetiszocialista politikai elit egy része már ’44 októbere előtt is töltött be fontos vagy kevésbé fontos pozíciókat, miután a jobbkonzervatív, liberális szárny nem tudta parkolópályára állítani a szélsőjobboldalt, továbbá sokatmondó az a tény is, hogy minden ellentét ellenére ők is a Horthy-rendszerben szocializálódtak, és olyan nagy múltú politikusokat tudhattak magukénak előfutárként, mint például Gömbös Gyula.

Természetesen voltak mélyebb szintű államszervezési változások – kezdve rögtön az államfő kérdéskörével – de ezek és az egyéb reformok (az úri világot idéző megszólítások eltörlése stb.) sokkal inkább emlékeztettek egy belső nemzeti forradalomra, egy szükséges és kívánt belső megújhodásra, semmint valódi törésre. A háború utáni, rövid életű „polgári Magyarország” (ami inkább nevezhető az államszocializmus előszobájának), illetve maga az államszocialista időszak minden tekintetben szembemegy az előző rendszerrel, míg a Horthy-éra és a Szálasi-korszak között sokkal finomabbak az eltérések. Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzetiszocialista Magyarország minden tekintetben jogfolytonos az addigi berendezkedéssel, ezt pedig a legmagasabb szakrális szinten maga a Szent Korona pecsételte meg, amelyre maga Szálasi Ferenc (és kormánya) is felesküdött.



A Nemzeti Összefogás Kormányának csoportképe, ahol koalíciós kormányként minden jobboldali párt helyet kapott (fotók: Wikipédia)

1944. október 15-én egy egész nép zúdult fel, amiért számító politikai körök saját kényelemből vagy számításból koncként akarták odadobni Magyarországot a szovjetnek. A magyar történelemben számos példát hozhatunk a szinte kilátástalan, ám annál dicsőbb ellenállásra. Ez az októberi nap is egy volt közülük.

Az új világot szülte meg az október 15-i nemzeti forradalom, azt a nemesebb életet, amelynek vágya elnyomva élt a dolgozó magyarban évtizedek óta, a füstös gerendájú falusi házakban, a külvárosok nyomorult tömegszállásain álmodó munkásban, s abban a középosztályban, amelynek legjobbjait céltudatos kontraszelekcióval lenyomták, elhallgattatták, elnémították. Sokszor alaktalan és megfogalmazhatatlan volt ez a vágy, tán csak annyi: nem jól van úgy, ahogy van, de a nomád nem nézi sóvárgó szemmel a puszta felkelő napját, mint ahogy a magyar sors csillagán a dolgozó és elnyomott nép kémlelte a határt, várva ezt a most, egy hatéves háború ágyúdöreje, bombarobbanása, tüze-lángja közt bekövetkezett virradást.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Reklám





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából