A minap volt Vlagyimir Putyin születésnapja, amely jeles nap alkalmából busásan meg is jutalmazta magát, de jelen esetben jobban érdekel minket a múlt hét végén tett kijelentése, amely a II. világháború kérdéskörét egy igen „sajátos” szempontból közelíti meg.
Kép: cratology.org
Oroszország abban a szerencsés helyzetben van, hogy a Szovjetunió csúfos bukása ellenére nagyhatalom maradt. Logikus tehát, hogy kevésbé van kitéve az állandó lavírozási kényszernek, ennélfogva „joga van” önálló véleményt is megfogalmazni, akkor is, ha az elüt a trendektől. Noha számos olyan magyar jobboldali embert ismerek akár személyesen is, akik „Oroszország anyácskára” és Putyinra valami érthetetlen módon Európa potenciális megmentőjeként számítanak, az elnök számtalanszor bizonyította már ilyen-olyan kijelentések (és cselekedetek) nyomán, hogy nem igazán akaródzik neki betölteni ezt a szerepet, legalábbis, ahogy az itthoni radikális jobboldaliak elképzelik, úgy biztosan nem. Noha orosz szemszögből vannak pozitív intézkedései (sokatmondó tény, hogy Oroszország jelentős része ma is fehér lakosságból áll, a multikulti eddig sikertelenül ostromolta az országot), ne felejtsük el, hogy a korábbi években számos szélsőjobboldali szervezetet a kormányzat tett tönkre, tiltott be, zárta börtönbe prominens képviselőit.
Ezúttal ismét a 20. század történelméé a főszerep, Putyin ugyanis a második világháborút közelítette meg Európa hőseire nézve abszolút méltatlan módon. Valóban így kell viselkednie annak, akit itt sokan „Európa megmentőjének” hisznek? Nem hiszem. Ráadásul – mint írtam – Oroszország nagyhatalom, saját geopolitikai érdekekkel.
Szeptember 1-jéről, a második világháború kitörésének napjáról én magam írtam a publicisztikát, amely elsősorban a német-lengyel viszonyra és a lengyelek hibáira koncentrált, így külön a Molotov-Ribbentrop paktumra nem tértem ki. Szeptember elején az orosz külügyminisztérium védelmébe vette a paktumot, amit igazából – saját szemszögüket is figyelembe véve – végtére is nem kifogásolhatunk, két nagyhatalom által kötött hivatalos dokumentum, amibe a németek csak azért mentek bele, mert lengyel részről semmi együttműködés nem látszott Danzig sorsát illetően. A paktum így egyszerre lett jelképe a német és orosz terjeszkedésnek, ezt az örökséget pedig nyilván nem fogja megtagadni a mai Oroszország sem.
A gond viszont ott kezdődik, amikor kibújik a szög a zsákból, s kiderül, hogy igazából Sztálin rendszere sem volt olyan rossz, hiszen csak legyőzte azokat a „gonosz nácikat”. Ezeket a szavakat igazából egy nyugat-európai antifasiszta tüntető is simán magáénak tudná és támogatná, de dióhéjban ez az orosz elnök álláspontja is. Ugyan a korábbi diktátor tisztogatásait papíron elítéli, ez nem sokat változtat a már megfogalmazott tényeken. Ezzel együtt pedig azt is megtudtuk Putyintól, hogy „cinizmus Sztálint okolni a második világháborúért”. Nos, a mondat valahogy így hangzana helyesen: cinizmus KIZÁRÓLAG Sztálint okolni érte. A bolsevizmusnak és a belőle törvényszerűen kiemelkedő féktelen terrornak, egyházüldözésnek, szemita őrjöngésnek vastagon megvan a szerepe a világháború kitörésében, nem megfeledkezve természetesen a nyugati „demokraták” felelősségéről sem, akik igazából bolsevista testvéreik érdekeit szolgálták, és fordítva.
Az, hogy egy ország vezetője és vélhetően az ország lakosságának jelentős része miképpen vélekedik a történelemről, sokat elárul annak rendszeréről. Ezek a kijelentések pedig mind-mind hozzásegítenek minket ahhoz a megállapításhoz, hogy a ma Oroszországa egyáltalán nem értékelte át a bolsevizmust, s ha nem is mutat vele hivatalosan jogfolytonosságot, kvázi „hagyományként” ott lappang a politikai életben és a társadalomban egyaránt. Ez már csak azért is szomorú, mert Oroszország az ilyen hozzáállással saját valódi hőseit és mártírjait köpi szemen és árulja el, akik életük árán is harcoltak a vörös pestis ellen, legyenek akár fehérgárdisták, kozák SS-harcosok, egyházi személyiségek vagy egyszerű polgárok. S itt nem párszáz, hanem több millió emberről beszélünk, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Barbarossa-hadművelet idején annyi orosz és más nemzetiségű szovjetunióbeli lakos harcolt a tengelyhatalmak oldalán, hogy teljes nyugalommal nevezhetjük a jelenséget polgárháborúnak is, s akkor még nem is beszéltünk az első világháborút közvetlenül követő oroszországi belharcokról. Miért nem róluk emlékezik meg Vlagyimir Putyin?
A végén pedig bedobom az ötvenmilliós kérdést: ha Sztálinnak és a bolsevizmusnak ekkora kultusza van mind a mai napig a Szovjetunióban Oroszországban, akkor a németek miért tagadják meg azt a vezért és kancellárt, aki Sztálinnal ellentétben valóban a saját népe és szeretett Európája boldogulását kívánta?
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Korábban írtuk:
- "Vezér és tanító" - egyre kedvezőbb Sztálin megítélése Ivánéknál, már szobrot is állítanának neki
