1864. október 4-én, 41 esztendősen, pontosan 155 évvel ezelőtt hunyt el a magyar irodalom és drámaköltészet egyik legnagyobb alakja, Madách Imre. Ez alatt a szűk 41 év alatt rendkívül sokat és értékeset alkotott, mely által valóságos szellemi „gótikus katedrális” szépségével, grandiózusságával emelkedik felénk a madáchi életmű, melyet mi csak csodálhatunk - és tanulhatunk belőle.

Madách Imre (forrás: Körkép)

Jelen sorok írójának nem célja, hogy mind kronológiai sorrendben, mint tartalmilag teljesen kimerítse ezt a páratlan életművet, ugyanis szétfeszítené e cikk kereteit. Hosszasan sorolhatnám, részletezhetném a szabadságharc idején betöltött szerepét, hogy aztán börtönéveket is kénytelen volt elszenvedni, ám mégsem ezt teszem.

Mert számomra Madách Imre neve egyet jelent Az ember tragédiájával. Azzal a zseniális alkotással, melyről biztosan mondhatom, így, 34 esztendősen is, hogy hosszú távon hatott gondolkodásmódomra, világnézetemre, és amellyel természetesen én is, mint oly sokan, az iskolában találkoztam első alkalommal, mint kötelező olvasmány. Akkor még talán fel sem fogtam jelentőségét, de az igazán mély értékeket megragadó műveknek sajátja, hogy újra és újra elolvasva egyre többet ad hozzánk.

Jellemző, mikor kezembe akadt egy 1960-as évekbeli kiadása, az akkori bolsevik ideológusok hosszú oldalakon át írott (majd 50 oldalas) előszóban igyekeztek kicsorbítani, és a falanszter színről vallott igazságait megmagyarázni, tévedésként beállítani, holott Madách korában még senki nem tudhatta, mit jelent majd a kommunizmus a világ számára. De teljesen egyértelmű, a falanszter azt vetítette előre. De említhetek még egy személyes, igencsak negatív élményt is, mikor pár évvel ezelőtt voltam olyan vakmerő, és egyfajta vegyes kíváncsisággal elmentem a Nemzeti Színházba, és megnéztem Alföldi Róbert rendezésében a darabot. Fogalmazzunk úgy, az volt az én személyes tragédiám. De több szót rá itt vétek is volna pazarolni.

Azonban számomra Madách nem irodalmi élményt nyújtott csupán, így szememben, melyet Tudós-Takács János, egykori kiváló teológus, filozófus és műfordító, a tomista bölcselet egyik legnagyobb modernkori ismerője és tanítója is vallott (kinek nevéhez fűződik Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae c. művének első és egyetlen magyar fordítása, sajnos 2010-es elhunytával az 5 kötetből „csak” három fordítását tudta elvégezni), nem kizárólag író, egyszersmind filozófus is volt.

Szokás bizonyos berkekben hangoztatni, nekünk, magyaroknak nem túl sok filozófusunk volt és van, de ekkor feledkeznek meg pont az egyik legnagyszerűbb magyar filozófusról, Madách Imréről. Mely jelzőt azzal érdemelte ki magának, hogy Az ember tragédiája nem csak, hogy mélyen filozófiai mélységeket birtokló, de az emberiség legalapvetőbb, a lét minden dimenzióját kutatni akaró mű. Madách lázasan lüktető élénkséggel teszi elénk az emberiséget foglalkoztató őskérdéseket, a jó és rossz témakörét, az emberiség örökös boldogság keresésének állandó jellegű harcát.

Arisztotelész, a legnagyobb görög filozófus így határozta meg a filozófiát: „A filozófia a dolgok végső okokon át történő, biztos és rendszeres megismerése.” Erre törekedett Madách is.

Művének gondolatiságát vélhetően befolyásolta, inspirálta Hegel és Schopenhauer filozófiája. Ám utóbbival ellentétben szilárd igazodási pontot jelentett számára a Biblia tanítása is, illetve aligha tudta egyéni látásmódját függetleníteni a vesztes szabadságharc teremtette letargikus hangulatától, illetőleg számos egyéni tragédia is sötétíthette szempontjait. Ennek ellenére, és a mű zsenialitása pont ebben áll, az egymással alsóbb szinteken ellentmondónak tűnő tézisek összességében, magasabb szintén mégis egy koherens szintézist alkotnak.

Ádám és Éva a Paradicsomban - Zichy Mihály illusztrációja a II. színhez (forrás: Wikiwand)

Nem törekedve a teljességre, vegyük sorra Madách főbb filozófiai tételeit.

1.      Isten, mint a világ alkotója. E helyütt adjuk is át a szót neki:

„Ki egy szavával híva létre mindent,
S pillantásától függ ismét a vég.
Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
Részünk csak az árny, melyet ránk vetett.

Ki a végtelen űrt kimérted,
Anyagot alkotván beléje,
Mely a nagyságot és messzeséget
Egyetlen szódra hozta létre.” 

2.      Ebből logikusan folyik az emberi lélek halhatatlansága, melyet ő gyönyörűen, a legmagasabb fokú irodalmiság egyik gyöngyszemeként, ekképpen fejez ki:

„Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál,
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával általlépem azt.” 

A fenti sorok nem értelmezhetők másképpen, minthogy a halállal csak a test pusztul el, a lélek tovább él.

3.      De rendkívül tanulságos végigvennünk, mint tart Madách az emberiség történelmében felbukkanó különféle izmusokról. Az individualista és a kollektivista rendszerek, melyek tézis-antitézis jelleggel reagálnak egymásra, sohasem a köztes, arany középutat keresik. Nyilvánvalóan az abszolutisztikus individualizmus megtestesítője (főként napjainkban, ahogyan azt tapasztaljuk) a liberalizmus, az inga másik irányba való kilengése pedig Az ember tragédiájában a kollektivista falanszterében ölt testet.

Előbbiről mondta Ádám teljes joggal:

„Kilöktem a gépből egy főcsavart,
Mely összetartá, a kegyeletet,
S pótolni elmulasztván más erősbbel.
Mi függetlenség, száz hol éhezik,
Ha az egyes jármába nem hajol?
Kutyáknak harca ez egy konc felett.
Én társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt.”

Míg, mint ismeretes, a falanszterben játszódik le, hogy a kollektíva nevében elragadják Évától gyermekét, melyre ilyen módon felel:

„Hozzá ne nyúlj! E gyermek az enyém:
Ki tépi el az anyakebelről?

Oh, gyermekem, hisz’ én tápláltalak
Szívem vérével. — Hol van az erő,
Mely e szent kapcsot elszakítani bírja?” 

A lelkünk mélyéig hatoló, szép irodalmi stíluson túl tehát az fő kérdés vonul végig – az én értelmezésem szerint –, mi volna hát végső soron az emberiség boldogságának forrása. Egyértelmű választ ugyan elképzelhető, nem kapunk, de számomra egyértelműen az világlott ki, és ez tizenéves koromtól fogva valóban hat világnézetemre, a kérdésfeltevés, hogy „én” vagy „mi”, elhibázott és zsákutcákba vezet – az emberi történelem folyamán pedig sokszor véres katasztrófákba.

De az biztos, hogy három alapérték, a szép, az igaz és a jó mentén kell megkeresnünk azt az utat, mely a „én” és a „mi” között húzódik, mely igen keskeny, „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.” (Máté 7,13-14.)

Viszont olvashatjuk a tragédiában:

„Az embernek szabad akarata van.
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.”

Lantos János – Kuruc.info