A hétvégén zajlott le a „magyar-török barátság” jegyében a Gül Baba Kulturális Fesztivál. A fesztivál mottója, hogy kultúrák, korok és generációk találkoznak itt, mint azt Szalai István, a Gül Baba Örökségvédő Alapítvány vezérigazgatója elmondta, a fesztivál programját is úgy alakították ki, hogy reflektáljon erre a mottóra. Ezzel még önmagában komolyan probléma nem volna, aki akar, elmehetett rá, aki nem érzett erre késztetést, otthon maradt.

Mondhatnánk, elfér, kit zavar.

De azért ássunk egy kicsit mélyebbre. Gül baba egy harcos dervis volt, aki 1541-ben a megszálló török sereggel érkezett Budára, hogy muszlim kolostort alapítson. Ezt a küldetését azonban nem tudta véghez vinni, a legenda szerint már a város elfoglalásának hálaadó ünnepén, 1541. szeptember 2-án elhunyt, és a baba jelentőségét jelzi, hogy díszes temetésén maga Szulejmán szultán is vitte a koporsót.

Az viszont már jóval problematikusabb a szememben, hogy e muszlim emlékhely felújítására több, mint 300 millió forintot adományozott a magyar kormány. Kíváncsi volnék, vajon Törökország a „muszlim-keresztény” barátság jegyében, Konstantinápolyban (ma sajnos Isztambul) ad-e bármiféle támogatást például a keleti kereszténység egykor volt legnagyobb templomára, a Hagia Sophiára, de olyan céllal ám, hogy az megőrizhesse keresztény jellegét.

Aligha. Évszázadok óta mecsetté alakítva éktelenkedik.

Az pedig már egyenesen történelemhamisító, ha valaki ellátogat a tavaly átadott múzeumba, akkor olyan kép tárulkozik ki előtte, mintha a törökök itt 150 éven keresztül csupán egy „kulturális missziót” teljesítettek volna, gazdagították konyhánkat, művészetünket, miegymás. Teoretikusan tegyük fel, aki nem ismeri a történelmet, azt gondolhatná mindezekből leszűrve, csupa móka és kacagás volt minden, mikor „kedves török testvérek” állomásoztak hazánkban másfél évszázadig.

Nagy a barátság (kép: Turkish Presidency / Murat Cetin/Anadolu Agency)

De mint mondani szokás, fejétől bűzlik a hal, tavaly, mikor a türbe ünnepélyes átadása alkalmából itt járt Törökország elnöke, Recep Tayyop Erdogan, Orbán Viktor ekképpen másította meg a történelmet:

“Gül Baba azon daliás korszak szülötte volt, amikor nemzeteink nagy fiai feszültek egymásnak, a váltakozó kimenetelű küzdelmek hősiessége nemzeteink nagyságára emlékeztet, és arra figyelmeztet, hogy ma is ehhez a nagysághoz kellene felnőnünk.
Budapestnek ezt a megkapó részét nem véletlenül hívják Rózsadombnak. A név már jó ideje Gül Babának és híres rózsáinak állít emléket. A szent életű dervis alakja ma is él a magyar nép emlékezetében, monda, operett, film is őrzi emlékét.”
Nem vitás: a török hódoltság 150 évének vannak romantikus felhangjai; a magyarok többsége úgy beszél róla, vagy úgy tanulta, hogy a törökök nem csupán romboltak, építettek is, kultúrájuk nyomait ma is őrizzük.”

Ez konkrétan kimeríti a történelemhamisítás kategóriáját, érdemes volna megfontolni, ha már úgy is hatályos a különféle totalitárius rendszerek bűneinek tagadásáról, relativizálásáról szóló jogszabály, hogy toldjuk meg kicsit, magyarán ne lehessen ilyesfélével meggyalázni a török megszállás áldozatait sem. Azt pedig tegyük csak hozzá, a 150 év eredményeképpen rajzolódott ki egy olyan mértékben elnéptelenedett Kárpát-medence, minek folyvást döntően megváltoztak az etnikai viszonyok, mely végső soron Trianonhoz vezetett.

Ezt elég nehézkes „romantikus felhangokkal” szemlélni.

Lantos János – Kuruc.info