Hétfőn hajnalban, 13 év börtön után kiengedték az olaszliszkai lincselés elsőrendű vádlottját. A józan ésszel megáldott ember erre azt mondaná, hogy bizonyára valami ócska tréfa az egész, és nyilvánvalóan élete végéig rács mögött marad. Pedig sajnos nem így van. Úgy gondolom, hogy ez az esemény önállóan képes összefoglalni azt, amit 2019 Magyarországán „igazságszolgáltatásnak” nevezünk, szigorúan idézőjelben.

Fotók: Pozsonyi Zita/Blikk

Valószínűleg Magyarországon kevés olyan ember él, aki ne ismerné legalább említés szintjén, mi is történt Olaszliszkán 2006. október 15-én. A brutális gyilkosság annak minden szörnyűsége mellett egyfajta jelképpé is vált. Talán ekkor döbbent rá véglegesen a magyar társadalom, hogy milyen veszélyeket is rejtegetnek az egyre aggasztóbb mértékben szaporodó „rejtett erőforrások” az őslakosok számára. Az akkor tobzódó balliberális kormányzat politikájával pedig csak rontott a helyzeten, amikor a cigánybűnözést (aminek még a nevét is tagadta) egész egyszerűen „megélhetési bűnözésnek” titulálta, amely fogalom nyilvánvalóan már önmagában abszurd (az említett kifejezést egyébként Kuncze Gábor is előszeretettel használta még a kilencvenes évek derekán). Az Olaszliszkán történtek tehát mélyen beivódtak a társadalomba, a cigánybűnözés mint fogalom pedig fokozatosan terjedni kezdett (különösen az akkor még nemzeti radikális erőként működő, egyre erősödő Jobbiknak köszönhetően), bármennyire is igyekeztek nem létezőnek titulálni a baloldali erők.

A cigánybűnözés mellett gyakori, szájról szájra terjedő „népi bölcsesség” az is, hogy Magyarországon nem igazság-, hanem jogszolgáltatás van. Ezt a bölcsességet persze számos egyéb hasonló ügy mentén le lehetne vezetni, ahol a bűnelkövetés mértékéhez mérve enyhe büntetés született, de legnagyobb valószínűség szerint ennek a jelképe ismételten az Olaszliszkán történt bűncselekmény, pontosabban annak utóélete lesz. A börtönben tanúsított kifogástalan magatartás ugyanis egy dolog, amely önmagában – ha egyáltalán valóban így van – pozitívum, de erre hivatkozva 13 év után szabadon engedni egy brutális gyilkosság elsőrendű vádlottját egy az egyben nevezhető az igazságszolgáltatás csődjének.

Legyünk őszinték. Magyarország egy következmények nélküli ország, a szó legszorosabb értelmében. Az ebből fakadó mentalitással, frusztrációval, elkeseredettséggel mindannyian együtt élünk, nap, nap után. Ott van a mindennapjainkban, családi történeteinkben, még az ország 1945 utáni történelmét is végigkíséri. Ha a kommunisták mindenféle elszámoltatás nélkül élték túl a „rendszerváltást” (sőt, hatalmukat és vagyonukat átmentve továbbra is részesei voltak a hatalomnak), ha a tudományos és kulturális élet 9 év jobboldali (?) kormányzás dacára is baloldali kézben van, ha a cigányságra még mindig „kiaknázatlan erőforrásként” (értsd: szavazógépként) tekint a Mi Hazánkat leszámítva az összes magyarországi párt, akkor mégis miért lenne az igazságszolgáltatás kivétel (a példákat persze folytathatnánk napestig)? Természetesen, ha fehér védi saját magát, az nyilván más megítélés alá esik, gondoljunk csak a „fagyállós gazdára”.

Az igazság mint fogalom, jobban mondva annak léte vagy éppen nem léte, egy tükörkép. Egy tükörkép a társadalom és az ország számára. Ennélfogva az igazságszolgáltatás is az ország tükre, s jelen állás szerint ez a tükörkép nemhogy ocsmány, de még a tükör is össze van törve.

Tegnap hajnalban, amikor az állítólag bűnbánó „H.” Dezső kiszabadult börtönéből, Toroczkai László, a Mi Hazánk elnöke egy üzenettel várta. Megvalósulhat-e valaha ez az üzenet, vagy bármiféle hasonló, kellő szigorral rendelkező, következetes igazságszolgáltatás? A magyar társadalomnak, mint oly sok minden másra, erre is lenne igénye.

A lincselő szabadon bocsájtása sok jelenlegi és jövőbeli bűnelkövetőt ráébreszthet arra, hogy ebben az országban végül is egész enyhén meg lehet úszni egy-egy bűncselekményt. Ilyen példát kívánunk állítani Magyarország számára? Aligha hiszem, hogy erre lelkiismeret-furdalás nélkül bárki igennel felelne.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info