Néhány hete Magyarországon járt Bernard-Henri Lévy francia filozófus, és egy nagyjából kétórás beszélgetést, helyesebben fogalmazva vitát folytatott Orbán Viktorral. Lévy Franciaországban úgynevezett „sztárfilozófusnak” számít, gondolatainak kivesézése pedig nem tartozik cikkünk keretei közé. Valószínűleg amúgy is mindenki „be tudja lőni” nagyjából az úriember eszmeiségét, ha a „haladó nyugaton” piedesztálra van emelve.

A látogatás után két nappal Lévy előadásban számolt be a találkozóról, amelyet írásban később le is közölt a Le Point nevű francia újság. A HVG ebből a cikkből válogatta ki Orbán Viktor néhány gondolatát, amelyet Lévynek mondott, és az egyik ilyen mondata adja publicisztikánk mai tárgyát. A beszámoló és a cikk szerint a miniszterelnök a következőket mondta Horthy Miklósról:

Én lennék az első, aki dicséri Horthy kormányzót? Része a magyar történelemnek. Nem ő szabadított meg minket Kun Bélától?

A Magyarországon kialakult és meggyökeresedett Horthy-kultuszról cikkek tucatjait lehetne írni, főleg azért, mert mind a mai napig úgynevezett „nehéz témának” számít a társadalomban. Itt nem feltétlenül a zsidókkal való kapcsolatára gondolok – bármennyire is fura ez egyeseknek, van téma bőven rajtuk kívül is a magyar történelemben – hanem a politikájára és kormányzói kvalitásaira. Elvégre egy egész korszak lett a nevével fémjelezve, ráadásul úgy, hogy nem túlságosan értett a politikához. Nehéz téma tehát, mert két tábor között egyensúlyozni mindig is problémát okoz, ahogy a politikában, úgy a történetírásban is. Az egyik tábor megveti, „náci kollaboránsnak” tartja, olyan dolgokkal kapcsolatban teszi felelőssé, amelyben egyáltalán nem volt hibás, a másik tábor pedig kritika nélkül az egekbe magasztalja, és mindenkit lehazaárulóz, aki kritizálni meri már-már szent mivoltát. Jellemző, hogy az utóbbi tábor a „magyarországi zsidóság megmentőjének” is szokta aposztrofálni, amely megállapítás mind a mai napig nem értem, hogyan tudott gyökeret ereszteni az elviekben „nemzeti oldal” berkeiben, jobban mondva, miért hozzák ezt fel pozitívumként vele kapcsolatban olyan emberek, akik elvileg nem túlságosan kedvelik ezt a népcsoportot.

Szeretném leszögezni, hogy a Horthy-korszak messze a legkedvesebb korszakom a magyar történelemben (nem a névadója miatt), ezzel a korszakkal is foglalkozom aktívan. További személyes adalékként még azt is elárulhatom, hogy lánglelkű tizenéves ifjúként én is nagy „rajongója” és tisztelője voltam Horthy Miklósnak. Aztán ahogy egyre jobban elmélyültem a korszakban, rájöttem, hogy jóval árnyaltabb a kép. Megismerkedtem például Milotay István Egy élet Magyarországért – Ami Horthy emlékirataiból kimaradt című könyvével, amely alapjaiban változtatta meg a róla kialakított képemet, s amelyet ezúton is ajánlok minden kedves olvasónk számára.

Horthy Miklós bizonyos tulajdonságaiért és cselekedeteiért tiszteletet érdemel, és messze jobb vezető volt azoknál a közönséges bűnözőknél, akik ’45 után vezették az országot. De úgy gondolom, s az igazság is úgy kívánja, hogy nagyon sok kérdést rendbe kell tennünk vele kapcsolatban. A személyével és politikájával kapcsolatos kritikákat általában vérgőzös, baloldali elemek szokták megfogalmazni, teljesen elfogult, hibás és bicskanyitogató módon. Ez azonban nem hatalmaz fel minket arra, hogy Horthy személyével kapcsolatban hallgassunk, ha legszívesebben mi is kritikát fogalmaznánk meg. Ezt fogjuk most tenni tehát – jobboldali szemszögből.

A jelenkori Magyarországon érezhetően fel-feléled a Horthy-kultusz, ami egyrészről nem baj, másrészről pedig a kritikák szükségességét még időszerűbbé teszi. Itt természetesen nem arról van szó, hogy az ország Horthy-lázban égne, ne feledjük, hogy a politikai korrektség béklyóit még mindig hordozó jobboldalon sem vállalja fel mindenki a nevét, annak ellenére sem, hogy lelkes nyilasgyűlölő volt. Ennek ellenére lényegesen eltolódott a kérdéskör egy jóval kevésbé üldözött kategóriába, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. Nyilván ennek hatására került szóba Orbán és Lévy között is a neve. Az, hogy ez milyen szövegkörnyezetben történt, arról sajnos nem tudok bővebb információkkal szolgálni. A miniszterelnök kiragadott mondataiból azonban rájöhetünk, hogyha politikusokhoz dukáló óvatossággal is, de dicséri Horthyt Lévynek. Annyi a probléma, hogy ezt egy meglehetősen nagy és pontatlan történelmi tévedéssel teszi. Persze nem várhatjuk el mindenkitől, hogy történészi magasságokba emelkedjen, illetve azt sem lehet tudni, hogy a miniszterelnök egyszerűen rosszul informált vagy szándékosan csúsztatott, de egy ilyen tévedés mellett nem mehetünk el szó nélkül, mert hamis elemekkel táplálják az amúgy is ezer sebből vérző Horthy-kultuszt.

Röviden és tömören: nem ő szabadított meg minket Kun Béláéktól, egyszemélyben meg aztán végképp nem. A Szegeden formálódó ellenforradalmi erők létszáma és ereje ugyan egyre növekedett (ami ismét nem Horthynak volt köszönhető elsősorban), s az ellenállás igazi magvát az 1919 áprilisában alakuló Rongyos Gárda és az egyéb fél-, illetve paramilitáris szervezetek, azoknak mindenre elszánt tagjai jelentették. Ezen szervezetek összefogása és egységbe tömörítése pedig elsősorban Gömbös Gyula múlhatatlan érdeme. Azé a Gömbösé, akit Horthy pár évvel később megvet és partvonalra tesz, annak ellenére, hogy a szerveződő ellenforradalmi kormány idején Gömbös ajánlotta be Horthyt mint potenciális résztvevőt. A Rongyos Gárda egyébként Héjjas Iván vezetésével megalakulása napjától kezdve kereste a harcérintkezést a vörösökkel, ebben az esetben ismét nem beszélhetünk Horthy hatásáról. A világháború lezárását, illetve a trianoni békeparancs életbe lépését követően nem sokkal pedig Horthy meg is kezdte ezen paramilitáris szervezetek (ÉME, Rongyos Gárda, MOVE, stb.) kiszorítását és ellehetetlenítését. Ebben legfőbb támasza a liberális, nagybirtokos arisztokráciát képviselő gróf Bethlen István volt.

Bizony, Horthy kormányzóvá választását követően a jó antibolsevista, fajvédő harcosokat háttérbe szorította, hogy utat nyisson Bethlen Istvánnak, Teleki Pálnak és a többieknek. Az ember valahogy nem ezt várná egy becsületes és egyenes katonaembertől. Merthogy Horthy Miklós egy ízig-vérig büszke katona volt, akit a politikai szerepvállalása csak negatív irányban árnyalt és rontott pályája összképén.

A tanácsköztársaság augusztus 1-jén bukott meg.
Az első oláh csapatok augusztus 3-án este hatoltak be a fővárosba.
Horthy  1919. november 16-án vonult be, miután a román hadsereg távozott a kifosztott Budapestről.Cikkünk végén felvetődik a kérdés tehát, hogy ha nem az egyszemélyes Horthy szabadította meg az országot a Tanácsköztársaságtól, akkor kik voltak? Nos, a kérdés részletes megválaszolása bőven túllépi az írásunk kereteit, de a helyes válasz dióhéjban így hangzana: a Tanácsköztársaságot először a Vörös Hadseregben tapasztalható elégedetlen hangok kezdték erodálni, amelynek okai a Felvidéken, illetve a Tiszántúlon való katonai kudarcok voltak. A Vörös Hadsereg katonai állományának jó része egyáltalán nem volt kommunista. Sokan csak azért léptek be, a tisztek közül is, mert a Vörös Hadseregben láttak elég potenciált az ország területeinek megvédésére. Kudarcra ítélte a Tanácsköztársaságot továbbá a román előrenyomulás, a polgári lakosság folyamatos elégedetlensége, a kezdetben szimpatizáló értelmiségiek egy részének kiábrándultsága, illetve az antant folyamatos nyomásgyakorlása. A Rongyos Gárda hősi harcairól pedig már korábban tettünk említést.

Horthy Miklós tehát nem játszott központi szerepet Kun Béláék bukásában, bármennyire is szeretnék sokan ezt hinni. Ez az írás azonban további kérdések sorozatát veti fel Horthy működésével kapcsolatban, tehát folytatása következik!

Ábrahám Barnabás - Kuruc.info