A 2016-os amerikai elnökválasztás kétségkívül az utóbbi időszak egyik legkülönösebb politikai jelensége volt. Elmaradt a szokásos önfeledt, öntömjénezős hurráoptimista gálaműsor - a „demokrácia ünnepe” - és helyette egy végletekig hiszterizált, félelemkeltéssel és kiátkozásokkal tarkított, egyoldalú médiabeavatkozással és helyenként utcai zavargásokkal kísért furcsa egyveleget láthattunk. Az utolsó évtizedek elnökválasztásai alkalmával - a csillogó felszín ellenére - hozzászokhattunk az egymástól alig különböző jelöltek és mondanivalók monotóniájához. A globális elit nem bízta a véletlenre a dolgot, csak az juthatott a jelöltség közelébe, aki megfelelt a neoliberális ideológiának, és kellő hűséggel viszonyult a bankházakhoz és az atlantista elvárásokhoz.

Most már az elnökjelöltek személye is érdekes volt. A neoliberális logika szerint most valami elnyomott fekete vagy spanyol nőnek (aki mellesleg buzeráns, és/vagy pedofil) kellett volna csatáznia egy hawaii babaarcú polinéz ellen. Nos, vajúdtak a hegyek és egereket szültek. Két hetven év körüli, meglehetősen lestrapált fehér elnökjelölt hajigálta egymásra a fekáliát, az elvárhatónál sokkal elkeseredettebben. Clintonné - egy néhány ezer dollárért mindenre rávehető politikai prostituált - mögött egyáltalán nem titkoltan látszott a Goldman-Sachs bankház és a globális elit óvó ölelése. Ő talán az utóbbi időszak egyik legjellegzetesebb neoliberális figurája, akinek szigorú „elvhűsége” és jellemtelensége túltesz még Bush és Obama hasonló „erényein” is. A másik jelölt, Donald Trump berobbanása, a mai napig is eléggé rejtélyesnek tűnik. Bár kétségkívül vagyonos ember, de vagyona és befolyása eltörpül a másik oldal anyagi és médiaerejéhez viszonyítva. Sem lehengerlő karizmája, de még különösebb meggyőzési képességei sincsenek. Mondanivalójában keverednek egymással az ijesztően polkorrekt-ellenes kijelentések a nyilvánvaló hülyeségekkel, és sokszor az államigazgatási ismeretek hiányával. Vajon hogyan juthatott át a hasonló kondíciójú „magányos hős” jelöltek gránitkemény szűrőjén, és hogyan kerülhetett be a fősodorba, ahol a nyilvánosság ereje miatt már nem tudták megállítani? Hiszen kihátráltak mögüle a republikánusok, ellene fordult az egész média, vele riogatott Hollywood és az egyházak, a civil szervezetek és a pénzvilág.

Még mindig nehéz elhinni – bár egyre inkább úgy tűnik – mintha John Kennedy óta első alkalommal igazi tétje lett volna a választásnak. Mintha most nem lett volna kilóra megvásárolva mindkét jelölt, mintha Trump személye most valóban a pénzvilág (egy részének) szándékai ellenére került volna a fináléba. Legalábbis nehéz elképzelni, hogy a globális elit meg tudna rendezni egy ekkora méretű átverő show-t. (Bár azért volt már szeptember 11.)
És megtörtént a csoda, a liberáltak világának óriási megdöbbenésére – főleg a vidéki fehér amerikaiak voksaival – Donald Trump lett a befutó. De ki is ez az ember, és hogyan sikerült célba érnie? A megválasztása óta eltelt több mint két és fél év ellenére sem egyszerű megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Egyben biztosak lehetünk: nem egy magányos hős, akkora csoda azért nem történt. Egy ilyen óriási hatalmi gépezetben támogatás nélkül előre jutni lehetetlenség. Ha végigtekintünk munkatársainak, támogatóinak, környezetének névsorán, akkor zömében az amerikai zsidóság különböző rendű és rangú képviselőit láthatjuk. Szó sincs tehát arról, hogy a virginiai fehér farmerek, vagy a montanai bányászok titokban nagy befolyást szereztek volna. Az a világ már régen elmúlt, amikor az USA vezetésébe a fehér katolikus vagy protestáns rétegek beleszólhattak. A Trump-adminisztráció - származási háttere ellenére - mégis hatalmas ellenszélben végzi a dolgát. Az egész média és üzleti világ, a művészek, tudósok és közszereplők elsöprő többsége uszít veszett dühvel és acsarkodással az elnök ellen. Minden intézkedését megpróbálják meghiúsítani, a kijelentéseit ízekre szedni, hitelteleníteni. Kikutatják a múltjának minden percét, a nőügyeit, a meggazdagodását. Megtámadják az összes döntését, a megválasztását, a bel- és külkapcsolatait. Azt hiszem, hogy ilyen – a nemzetközi nyilvánosság előtti – hajtóvadászatot még nem láthatott a világ. Trumpnak az a tulajdonsága, hogy ilyen óriási nyomás alatt képes dolgozni, nem veszti el a hidegvérét, minden lepereg róla – nos ez megsüvegelendő, de egyben kicsit riasztó is. Fura lelkivilágra vall az ilyesmi. A mi kis hazánkban Gyurcsány Turbó Ferenc rendelkezik hasonlóan vastag arcberendezéssel, de az ő esetében a külső nyomás mértéke legalább két nagyságrenddel alacsonyabb.

A transznacionális bankárhatalmat mindig egységesnek és tévedhetetlennek gondoljuk, és például Bogár László előadásait hallgatva sokszor az az érzés támad az emberben, hogy ennek a sátáni háttérhatalomnak Krisztus óta szinte minden sikerül, és mindig az aljas hátsó szándékaik szerint alakulnak a történelmi események. Én magam is hiszek a sok évszázados - hol erősebb, hol gyengébb - befolyásolási kísérleteikben, de szerintem a számos sikerük mellett, jó néhány kudarcot és baklövést kellett elkönyvelniük, és a világ korántsem mindig abba az irányba imbolygott tovább, amerre ők szerették volna. Igaz ez a közelmúlt olyan eseményeire is, mint a 2008-as pénzügyi világválság és Kína elsöprő erejű felemelkedése.

A 2008-as válság során az amerikai fináncoligarchia először áttolta a veszteségek nagy részét az óceánon, és rátestálta az európai bankrendszerre. Az erősen eladósodott európai államok nem tudtak ekkora összeget konszolidálni (jóval 20 ezer milliárd dollár feletti kolosszális összegről van szó) és az európai bankrendszer kezdett összeroskadni. Ez viszont az egész nyugati világ pénzügyi rendszerének összeomlását vetítette előre, így hát a nemzetközi alapintézménynek a FED-nek (az USA jegybankként funkcionáló magánintézménye) kellett közbeavatkozni, és ezzel az irdatlan pénzmennyiséggel az európai bankokat konszolidálni. Ezzel viszont a nyugati pénzügyi világ feje tetején már addig is meglevő pénzügyi lufit sikerült olyan nagyra és feszesre fújni, hogy tényleg már csak egy apró gombostű hiányzik az ’ősrobbanáshoz’. És ekkor megjelenik az emberiség egyötödét magában foglaló, és óriási ütemben felemelkedő monstrum: Kína, aki félig-meddig nyíltan bevallva nem egy gombostűt használna erre a célra, hanem egy hatalmas kihegyezett gerendát. És Kína mellett még más nagy országok is vannak, akik már megunták az amerikai hegemóniát és kizsákmányolást. (India, Oroszország, Brazília, Indonézia, Dél-Afrika stb..)

A 2008 óta eltelt években kialakult vészhelyzetben az eddig többé-kevésbé egységesnek tekinthető nemzetközi fináncelit három jól érzékelhető érdekcsoportra bomlott. A bomlás alatt nem végleges szakítást és egymás elleni harcot, hanem csak elég komoly érdekkülönbséget és eltérő válságkezelési stratégiát értek. Az egyik csoport az amerikai központú birodalmi elit, amely kompromisszumok nélkül meg akarja tartani kiváltságos helyzetét, aktív és agresszív külső és belső politikával, tovább erőltetve a világcsendőr szerepet. Ez a csoport anyagi áldozatot sem akar vállalni mindezért, és az eddig megszokott extraprofítját sem hajlandó csökkenteni, amit a világból és az amerikai nemzetgazdaságból kiszivattyúz. Az ő elnökjelöltjük volt Hillary Clinton.

Egy másik csoport, amelyet nevezzünk nemzeti burzsoáziának (neve ellenére ez is zsidó dominancia alatt álló vállalkozói és bankár kör) a további változatlan politikát már veszélyesnek tartja. Úgy látják, hogy a fenyegető helyzetben az USA nemzetgazdaságát kell elsősorban megerősíteni. Le kell mondani a teljes spektrumú expanzív nyomulásról, haza kell vinni a máshonnan kivonható működőtőkét, rendbe kell hozni az USA infrastruktúráját. Csak az alapvető amerikai érdekeket érintő kérdésekben kell felvállalni a nemzetközi konfrontációt. Ez a csoport közvetlenül anyagilag is érdekelt lenne a belföldi gazdaság fejlesztésében. Nos ennek a csoportnak sikerült általános meglepetésre – és dacára szerényebb lehetőségeiknek – az elnöki székbe segíteni Donald Trumpot.

A harmadik csoport az európai globális elit, amelyik mindig teljes szimbiózisban élt az amerikai csoporttal (családi-nemzetségi átfedés is bőven van köztük), de a 2008-as válság, és Trump megválasztása egyre inkább külön utakra terelte őket is. A felsorolt okok miatt tudomásul kellett venniük, hogy a kétezres évek elején tervezett világállam helyett, csak egy európai szuperállam felépítésére lehet esélyük. Az ő lehetőségeik, érdekeik egy másik írás alapját képezhetik.

Ha egy-két mondatban válaszolni akarunk arra, hogy kis is Donald Trump, akkor azt mondhatjuk, hogy egy tipikus nagyvárosi tehetséges tuskó, akinek nagyon nagy veleszületett érzéke van a történések fő vonalainak megragadására, és a megfelelő ütemű cselekvésre. Ezt jól egészíti ki féktelen nagyravágyása és gátlástalansága. Fő gyengéi: a stílusérzék és az erkölcsi érzék hiánya nem sokat rontanak teljesítményén, mivel ezek nem elengedhetetlen kellékei a politikai érvényesülésnek.

Trump hatalomra kerülése és kezdeti intézkedései komoly zűrzavart okoztak az atlanti táborban. Olyasmi volt, mintha 1980-ban a Szovjetunió bejelentette volna, hogy ott mostantól kötelező templomba járni. A szocialista országok kicsit dörzsölték volna a szemüket, hogy ez mi a fene. De Trump nem tudja teljesen konzekvensen végigvinni programját. A amerikai birodalmi elit nemzetközi befolyása olyan helyzetet teremt, ami nem teszi lehetővé, hogy az USA kivonuljon az érzékeny helyekről. (Ukrajna, Törökország, Dél-kínai-tenger stb.) Az Oroszországgal folyó, erősödő konfrontáció sem tartozott az elnök szándékai közé. Komoly problémákat okoznak a gazdasági patriotizmus miatti kereskedelmi viták az európai szövetségesekkel és Kínával.

Az egyre fokozódó kínai gazdasági expanzió (a teljes Közép-Ázsia, a latin amerikai és afrikai kontinens kétharmadának gazdasági ’bekebelezése’) olyan helyzetet teremtett, amire nem lehet megfelelően reagálni. Egyszerűen már szűk a mozgástér. Az erőforrások olyan korlátozottak, hogy vagy az otthoni gazdaság ügyeire koncentrál, vagy a nemzetköziekre, és még külön is szűkös lenne. Együtt pedig lehetetlen. A birodalmi elit pedig zsebre teszi az amerikai jövedelmek jelentős részét, azt nem lehet nemzeti célokra felhasználni. Hogy mennyi lehet ez? Csak következtethetünk rá. Az USA részesedése a világ naturális össztermeléséből kb. 9%, ezzel szemben összjövedelme a globális 22%-a. A hatalmas különbséget jórészt a dollár világpénz szerepéből adódó pénzügyi bevételek jelentik. (Hitelek, befektetések, tőzsdei, kereskedelmi-pénzügyi műveletek stb.) És ez a birodalmi elit igazi iparága: a nemzetközi bankárkodás.

A nemzetközi erőviszonyok érzékeltetésére álljon itt Kína hasonló adatsora. Naturális termelés: a világ össztermelésének 17%-a, összjövedelemben viszont csak 14%. Magyarán: az amerikai termelési potenciál csaknem kétszeresével rendelkező Kína kisebb jövedelmet realizál az amerikainál, mivel pénzügyi téren jóval gyengébb pozíciókkal rendelkezik. Számtalanszor előveszik – főleg balliberál újságok – azt a közhelyet, hogy az USA a világ legnagyobb gazdasága. Nyugodtan kijavíthatjuk őket, hogy erről szó sincs, messze a kínai a legnagyobb, napjainkra már csaknem kétszeresen múlja felül az amerikait. De összjövedelemben mégsem realizál még annyit. (És ezekben az adatokban nincsenek benne a kínai fekete gazdaság adatai, amik szintén grandiózusak, de ez meghaladja az írás kereteit.)

Az adatokból is látszik, hogy az USA legeslegfőbb érdeke a dollár világpénz szerepének megtartása. Ennek elvesztése nemzeti tragédiát jelentene, hiszen 40%-ára zuhannának a jövedelmek, ami minden bizonnyal társadalmi kataklizmát jelentene. És ezt a vezető szerepet próbálja Kína és számos nagy ország most elfűrészelni. Koncentrált támadást indítottak a dollár ellen az utóbbi pár évben. Ezt Trumpnak is figyelembe kell venni, ilyen értelemben nem vonulhat vissza a nemzetközi ügyektől. De van-e remény a pénzügyi vezető szerep megtartására? Aligha. Ekkora (és egyre növekvő) kínai termelési túlsúly esetén a reálgazdaság előbb-utóbb kikényszeríti a pénzügyi reakciót. De ez már nem Trump hibája lesz. Hanem azoké a felelőtlen és kapzsi birodalmiaké, akik kitelepítették a termelés jelentős részét Kínába, és a semmiből teremtettek maguknak egy olyan ellenfelet, akivel napjainkra már nem tudnak mit kezdeni.

Mik Trump lehetőségei? Szinte megoldhatatlan feladatok előtt áll. Az USA sokáig már nem engedheti meg magának a további nemzetközi térvesztést. Szembe kell szállnia az ellene irányuló nemzetközi összefogással. De a belföldi feladatok is sürgetőek és nyomasztóak, a társadalmi béke, és az újraválasztás enélkül nem biztosítható. De közben zuhognak a birodalmi elit és a neoliberális értelmiség csapásai is. Egyesek szerint egyáltalán csoda, hogy életben van még, és nem jutott Kennedy sorsára.

Sokan azt mondják, hogy Hillary Clinton hatalomra kerülése esetén már kitört volna a globális háború. Nem tudhatjuk. De bármelyik gátlástalan elit, vagy csoport kerül is hatalomra, lehetőleg békésen tegye. Nekünk ugyanis mindegy, hogy kitől vásároljuk a lapostévét és a mobiltelefont, és kitől kapjuk az aktuális világmagyarázatokat.

Nem ebbe kellene belepusztulnunk.

Szende Péter - Kuruc.info