Eléggé stílustalan, hogy a magyar költészet napján írok erről, hiszen e cikk helyett egy Alföldi Géza- vagy Sértő Kálmán-életutat és egy jó versüket kellett volna ismertetnem. Annyi a probléma, hogy a minap éppen a szokásos sonkás rántottámat ettem reggelire, amikor szembetalálkoztam egy meghatározhatatlan szellemi (?) termékkel. Ez a termék versformába volt öntve, és egy noÁr nevű színész-rapper adja elő a maga köré gyűjtött - szó szerint - színes társasággal. Egyébként az előadó nevére utalva, a noir egy filmstílus, amivel elsősorban a sötét, nagyvárosi krimiket szokták illetni. Megvallom, én szeretem az ilyen stílusú bűnügyi filmeket, de, hogy a nagyvárosi jelzőn kívül ehhez az előadónak mi köze, fogalmam sincs.

Páran talán emlékeznek rá, hogy a CEU-botrányok idején noÁr már előállt egy hasonló szintű költeménnyel, ami a Tanulni akarunk címet viselte, s amelyben több volt a balliberális ideológiára való utalás, mint amennyi negatív jelzőt a billentyűzetem most elbírna. Szinte pontosan egy évre rá jött ki az újabb rémálom, A noÁr Mi vagyunk! címmel.

Elég nehéz egy olyan dologról higgadtan írni, ami nagyon, de nagyon távol áll a cikkíró világnézetétől, mert amit ebben a költeményben hallhatunk, az annyira belpesti, hogy még azon ismerőseimnek is feltűnt ez, akik nemhogy politikával, de még világnézeti kérdésekkel és kultúrával sem igazán foglalkoznak. Tényleg igaz az állítás, hogy akik a klip mondanivalóját tolmácsolják, azok számára a Nagykörúton kívül tényleg megszűnik az élet. Szinte semmit nem tudnak, hogyan működik a magyar társadalom az ő elefántcsont-tornyukat leszámítva. Ilyen logika alapján születhettek meg olyan mondatok tőlük, hogy mi lenne, ha kevesebb marhát ennénk (engem már ezen a ponton el is vesztettek), vagy, ha több Tandori-verset olvasnánk. Vizuális szempontból pedig nyilván kihagyhatatlan volt néger szereplőket is megjeleníteni a videóban.

Legyünk igazságosak. Az igazsághoz pedig hozzátartozik, hogy furcsa módon vannak a szövegben olyan részletek, amik még egy jobboldali ember számára is megszívlelendők. Ilyen például a „Mozogj, eddz , ússz, fuss, boxolj táncolj, bringázz!”, az „Az ebéded helyett pedig posztolod a kedvenc könyvedet”, vagy éppen a „De a kürtőskalács után hungarikum legyen a jellem!” . Arról ugyan már nyílván késhegyig menő vita lenne, hogy mi noÁr kedvenc könyve, és mi az én kedvenc könyvem, de önmagában ezek az üzenetek pozitívak és jók. Itt pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol ki kell emelnünk a kritikai érzék fontosságát jobboldali szemszögből.

Nyilvánvalóan veterán jobboldaliakat nem tudnak megtéveszteni, azonban a fiatalabb, naivabb generáció tagjait elképzelhető, hogy be tudják húzni olyan társaságba, ahová nem kéne hogy tartozzanak. Amíg rendre azt tapasztalom, hogy a liberális oldalnak vannak olyan fiatalos vetületei, amivel az ifjúságot „be tudják húzni”. A jobboldal miért nem tud magából egy hasonlót kipréselni? Ha állandó defenzívában vagyunk, s reakciós módon mindig csak arról írunk, hogy ez meg az miért nem jó (hangsúlyozom, önvédelmi szempontból ezekről is rendszeresen kell írni, beszélni), de saját, pozitív példát, hogy hogyan kéne csinálni, nem, vagy csak nagyon ritkán tudunk felmutatni, akkor defenzívában is maradunk mindörökké. Aki pedig folyamatosan csak védekezik, de nem támad, akkor az előbb-utóbb veszteni is fog.

Persze tudom, hogy NoÁrék hangja aligha jut ki a pesti belvárosból, ezért talán túlzás lenne azt mondanom, hogy megkondítom a vészharangokat, de örömteli lenne látnom, ha a fiatalok tömeges bevonzásával jobboldali alternatívát tudnánk mutatni a fiatal liberálisokkal szemben. Hiszen aki a fiatalokat be tudja vonzani, azé a jövő.

Levonva a végkövetkeztetést, sajnálom, hogy elrontottam a tegnap reggelemet noÁr szörnyűségével, ennél a cikknél több szót pedig valóban nem érdemel az egész. Magamnak (és jobboldali sorstársaimnak) pedig csak azt kívánom, hogy egyszer magyar szellemmel átitatott, fiatalos YouTube-videókra ébredhessünk.

Ui: NoÁr azt mondja, hogy tag lehet akárki, „aki nem fotelforradalmár”, vagy a „szemében tűz ragyog”. Ezek az állítások, úgy gondolom, hogy rám, s még jó pár jobboldali radikális barátomra igazak. Felteszem a költői kérdést, hogy noÁr és csapata vajon minket is szívesen fogadna, vagy mi kívül esünk a zónájukon?

Ábrahám Barnabás