Bizonyára kifejtésre szorul a cím. Maga a cikk tartalma lesz a magyarázat. Megosztó téma, de vajon csak olyanról érdemes-e írni, amit mások sokszor leírták már, s úgyis egyetértés van közöttünk? Elképzelhető, sőt, teljes mértékben biztos vagyok benne, a cikk elolvasása után nagyon sokan vegyes érzelmekkel fognak felállni a gép elől. Lesznek persze, akik egyetértenek vele, mint ahogy olyanok is, akik lehet, végig sem olvassák az egészet.

Nem olyan régen történt, hogy a koszovói külügyminiszter életveszélyesen megfenyegette szerb kollégáját – közölte értesülését a Kurir című belgrádi napilap kedden. A hírt Ivica Dacic, a szerb diplomácia vezetője is megerősítette, a szerb politikusok pedig élesen bírálták a koszovói miniszter kijelentését.

Dacic elmondása szerint Beghjett Pacolli február elsején a nyugat-balkáni országok külügyminisztereinek bukaresti találkozóján fordult oda hozzá, és szerb nyelven annyit mondott: „Ha lesz valamilyen merénylet, csak tudd, hogy mi, albánok voltunk”.

Mint közölte, már hozzászokott a fenyegetésekhez, de először történt meg vele, hogy egy albán politikus ilyen közvetlen módon próbálja megfélemlíteni. „Ez azt mutatja, hogy nagyon idegesek, mert kicsúszik a lábuk alól a talaj” – fogalmazott a szerb külügyminiszter. Kiemelte, hogy a koszovói miniszter fenyegetésére azzal reagált, hogy tájékoztatta: Koszovó Szerbia része, ezért ott is ő a külügyminiszter, Pacolli pedig csak a segédje.

„A koszovói albánok megszokták, hogy mindent erőszakkal szereznek meg, de most kemény fába vágták a fejszéjüket, én a fenyegetések ellenére sem hátrálok meg” – magyarázta Ivica Dacic.

Emlékszem rá, annak idején, jó 10 évvel ezelőtt, mikor Koszovó elszakadt Szerbiától, a nemzeti oldalon a legtöbben, vagy legalábbis jelentős számban örömüket fejezték ki.

Két okból is:

• A trianoni igazságtalanság folytán minden, a környező népeket érő sérelemnek örülnek, így ennek is.
• Azt gondolták némelyek, hogy ez precedenst fog teremteni, és elősegítheti például a székelyek ügyét is. Nem segítette.

Meglepő vagy sem, én nem repestem azért a boldogságtól, túl azon, hogy valóban megoldatlan szakadékként merednek ránk a kibeszéletlen történelmi konfliktusok, és említhetjük akár a jelenkori problémákat is a magyar–szerb vagy a többi Kárpát-medencei nép és a magyar között. Ezt egy percig sem vitatom, és most nyomatékosan felhívom minden olvasó figyelmét, aki szándékosan félre akarja érteni majd soraimat, a rendelkezésemre álló minden lehetséges eszközzel, az összes számomra létező fórumon el szoktam mondani, a magyarságnak jogos követelései vannak a Kárpát-medencében.

A trianoni sebeket a mai napig nem gyógyították be. Küzdenünk kell a határon túli magyarságért, különösképpen a székely autonómiáért. Szerb–magyar viszonylatban sincs egyáltalán rendezve az 1944-es délvidéki vérengzés, bántóan kevés felületet kap, nem látjuk az emlékművek sokaságát, melyekre igenis szükség van. De a jelenkori magyarverések sem lettek megnyugtatóan kibeszélve, megbüntetve.

Ez tehát az alapvetésem, és meggyőződésem szerint ennek nem mond ellent a további gondolatmenetem sem!

Nos, tehát, Koszovó. Megvallom őszintén, én nem láttam semmi csodálatra méltót abban, hogy egy kulturálisan alacsonyabb szinten álló népcsoport – nincs rá jobb szó – „kiszülte” onnan a szerbeket, mely ráadásul döntően muszlim. Koszovó lakosságának mintegy 90%-a szunnita. Hallottunk azóta Koszovó területén lévő ISIS-es kiképzőtáborokról, igaz?

A kép Koszovóban készült
Precedens pedig már csak azért sem lehetett, mert itt érvénybe lépett az a történelmet forgató erő igazsága, hogy azé a föld, aki „teleszüli”. Sajnos, és ez valóban tragikus, ahogy fogyatkozik még mindig a csonkaországi magyar lakosság, úgy csökkennek határon túli testvéreink is. Ezzel szemben éppen ellenkező tendenciákat mutattak fel a koszovói albánok. Ez sokkal inkább Északkelet-Magyarországra irányítja a figyelmet, ahol a cigányság lassan hasonló utat fog bejárni, mint a Szerbia bölcsőjének tartott Koszovóban az albánok.

Azt gondolom, azon túl, hogy ezekkel a problémákkal minden európai nemzet küzd, alá kell húzni, ebben benne vannak a kárpáti népek is természetesen. Tehát a szerb és a magyar is. Ez egy közös probléma, ahogyan az a tömeges migráció is, ami ránk zúdul, mint ahogyan az Európára vetülő iszlamizáció árnyéka. És azt hiszem, itt lépek át egy lélektani határt, de kijelentem, jelen pillanatban sem a magyar, sem a szerb sovinisztikus szemléletmód nem szolgálja egyik nép érdekét sem.

Vallom, hogy a nacionalizmus, ha úgy tetszik, a patriotizmus nem azonos a sovinizmussal.

Ha Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke kijelentette egyik legutóbbi fórumán, hogy ő nem soviniszta – azon túl persze, hogy magától értetődő módon számára is magyar érdek az első, az ő munkásságát végignézve akár még a HVIM vezetőjeként, azt semmiképpen sem lehet mondani, hogy ne ment volna szembe a környező népek körében meglévő magyarellenes törekvésekkel –, akkor azért érdemes megállnunk egy pillanatra.

Ezen a fórumon megosztotta velünk azt is, kissé furcsa érzések kapták el, mikor az ásotthalmi polgármesteri hivatal előtt szlovák felségjelzéssel megjelentek katonák. Nyilván, előjöttek a régi emlékek. De ők valójában azért voltak ott, hogy a V4-es együttműködés keretén belül közös határvédelmi tevékenységet lássanak el velünk.

Változnak az idők, itt az ideje felülvizsgálnunk pár olyan magatartásformát, mely csak látszólag szolgálja érdekeinket. Nyitott vagyok bármilyen vitára, s még egyszer, mert tudom, méhkasba nyúltam, a Kárpát-medencében a magyarság szempontjai az elsődlegesek.

Higgyék el, higgyétek el, ez a motiváció vezérelt akkor is, mikor e sorokat lejegyeztem.

Lantos János – Kuruc.info